Milyen hírek terjednek legjobban az internet közösségi hálózatain?

A Kossuth Rádió 30 perc alatt a Föld körül című műsora az, amibe kölyökkorom óta szívesen hallgatok bele ha éppen úgy adódik. Az egyik kis párperces összefoglalóban hallottam épp az imént, hogy a Pennsylvaniai Egyetem szociológusai a több mint hat hónapos kísérlet során negyedóránként analizálták, milyen kulcsszavak szerepelnek leggyakrabban a mailben (?!) továbbküldött tartalmakban. A cikket némi keresgélés után megtaláltam a neten is, és ha már a rádióműsorban egy az egyben lefordítva adták tovább, lássuk mi is!

A jó híreket vagy a rosszakat szeretjük-e, finomítunk vagy hozzáköltünk még, és hogy az adott újság/oldal melyik részéről a legesélyesebb a figyelem megszerzése, ilyesmik foglalkoztatták a kutatókat. Hogy a tartalmak "fertőzőképességét" (virality) vizsgálják, 2008. augusztusától 2009. februárjáig 7500 cikk terjedését vizsgálták különböző tényezők tükrében, mint például hogy a nap melyik szakaszában vagy az adott oldal milyen részében kerültek publikálásra. Ezekből egy random háromezres mintát független olvasók osztályoztak aszerint, hogy mennyire volt hasznos vagy épp meglepő, emellett számítógépes algoritmust is használtak, hogy a szövegeket azok érzelmi töltése, sőt annak pozitív vagy negatív jellege szerint is súlyozzák.

A cikk írója szerint mégis meglepően nem az olyan írások a legnépszerűbbek amik a szexről szólnak, sem a hangzatos címűek (pl "Hogyan befolyásolja a macskád étrendje a házasságodat, és mért Bush hibája"). Érdekes hogy a leggyakrabban továbbított tartalmak tudományos jellegűek voltak, méghozzá nem is kzárólag a gyakorlatiasabb vonalról ahogy gondolnánk -mint egészségügyi infók vagy elektronikus kütyük-, hanem egészen súlyos területekről, amilyen a paleontológia, a csillagászat vagy mondjuk a "szarvasok látásának fénytana". 

A kompjúteres analízis ugyanakkor kimutatta, hogy az adott szöveg érzelmi töltése a másik amire ugrunk: az olyan címek mint "A depresszió újraértelmezése mint puszta szomorúság" vagy "Mikor nincs más mindig a beteget hibáztatják" tuti befutók. Sőt, a pozitív hangvételűek jobban kitüntetjük figyelmünkkel, mint a negatívokat. Ami érdekes, hogy a hosszabb lélegzetvételűeket sokkal gyakrabban küldték tovább, mint a rövid szösszeneteket, az egyik kutató szerint egysezrűen azért, mert ezek érdekesebbek voltak és jobban lekötötték az olvasót, amit úgy mértek, hogy ugyanabban a témában a Times kiadta a rövidebb és a hosszabb verziót is.

A megdöbbentő cikkek szntén nagy népszerűségnek örvendtek, mint amilyen egy New York utcáin elszabadult csirkékről szóló írás volt - a magyarázat szerint azért, mert a hétköznapiságon kívüliség érzetét keltik. 

A kutatást feldolgozó cikk sokat emlegeti a félelemmel vegyes tiszteletet és csodálatot (awe) mint az érzést, amit a legnagyobb figyelemmel kísért tartalmak váltanak ki, egyfajta transzcendens érzületet, amit a nálunk nagyobb dolgokkal való szembesülés ad. Azok inspirálnak minket, ahol azt érezhetjük, hogy milyen kicsik vagyunk és a világ végtelen és rejtélyes hely; az író úgy tudja ezt elérni, hogy kizökkent minket az alap mentális hozzáállásunkból és más nézőpontból mutatja be a világot. Látni a Grand Canyont vagy egy fantasztikus műveszeti alkotást, hallani egy nagy elmélet vagy mondjuk egy csodálatos szimfóniát, különlegesnek megvilágításban látni valami hétköznapit vagy egymástól távol eső dolgokban nagy összefüggéseket felfedezni, ezek azok az elmenyitogató dolgok amik kiváltják a csodálatnak ezt a különleges érzetét. 

Míg gyakorlatias dolgok továbbküldésének motivációja, mint amilyen a pénzügyi tippek vagy egészségügyi tanácsok a klasszikus közgazdaságtani viszonyrenszerben magától értetődő -küldök valamit hogy cserébe én is kapjak valamit-, míg a fentebb említett, csodálatot kiváltó cikkek elpasszolásának pszichológiája összetetteb, talán az az önös érdek lehet mögötte, hogy érzékeltessük az ismerőseinkkel milyen tájékozottak is vagyunk és hogy ha átküldjük akkor így megdöbbenthessük őket is. Főleg kiegészítve a hozzáértés látszatát adó félmondatokkal. 

A kutatók szerint mégis többről van itt szó, mint pusztán a fennsőbbrendűség érzésének keltése: az ilyen emberek érzelmi kommunikációt próbálnak kiváltani. Az érzelmek arra vezetnek minket, hogy megosszuk őket, és ha hallunk/olvasunk egy történetet ami átformálja a gondolkodásunkat a világról, akkor még inkább arra fogunk törekedni, hogy továbbadjuk, terjesszük, propagáljuk a vallásos csodálat és megvilágosodás ilyen  értzését, ezzel is bevonva az átélés élményébe másokat.

A Penn kutatása kimutatta, hogy más érzelmeket is szeretünk megosztani: például a félelem és szorongás, amiről az újságírás már régóta tudja hogy sokmindent el lehet adni vele (fear sells), hasonlóan erős befolyással bír az olvasókra. Mégis, a csodálat a legerősebb olyen érzelem, ami cselekvésre, megosztásra készteti az olvasót. 

Azt hiszem ez a poszt is megéri a pénzét, hosszú is, pozitív is, megfelelően (ál)tudományos és nagy összefüggéseket világít meg. Ahogy az eredetiben is kötelező, ha most Kedves Olvasó érzed a fennkölt csodálatot hogy megtudtál valami újat a világról, akkor ugye tudod a dolgod...:)

//Itt a teljes kutatás PDF-ben.

City of Bits: ha a net egy nagyváros volna

My name is wjm@mit.edu (though I have many aliases), and I am an electronic flâneur. I hang out on the network.

Valahol William J. Mitchell könyve környékén ért a vad dimenzióváltás amit a félév végi őrület hozott, így egyszerre próbálom interpretálni a közel egy hónapja tervbe vett City of Bits-et és szinkronba hozni a közelmúlt buzz-témáit, csak hogy a naprakészség látszatát se veszítsem el.

Tehát: a City of Bits azért üt nagyot, mert hiába íródott 1998-ban, simán megállja a helyét most is, sőt, ha szabad ilyen közhellyelélni, még aktuálisabb mint valaha. Távolról nézve az egész közelítésmódja valahol a Mátrix-trilógiát idézi, méghozzá a lehető legkonkrétabb értelemben: a mátrix mint virtuális valóság egy hely, vagyis helyek, terek halmaza. Megvannak a jelenetek a folyosókkal, ajtókkal? Második rész, a Keymaker, aki a kulcsokkal zárakat nyit, a túloldalon meg hegyek-erdők? Harmadik rész, Neo a Trainman csapdájában?

Valami ilyesmi ez a könyv is.

A City of Bits -építészeti grafikákkal, alaprajzokkal illusztrálva- azzal a gondolatisággal játszik, hogy milyen lenne az internet, ha valódi tér lenne. Párhuzamokat visz végig: ahogy mi Cyborg citizen-ek -vagyis mi netezők- megjelenünk az elektronikus agórákon, ahogy vásárolni megyünk a nagy bevásárlóközpontokba mint az Amazon vagy az Ebay, ahogy virtuális múzeumokat, azaz képtárakat nézegetünk, vagy találkozunk egymással az egyes csetszolgáltatóknál...

Mitchell sokkal elvetemültebb, mint amilyennek ez így elsőre hangzik, és a Bitsphere rejtelmeit a valós terekkel -könyvtár, piactér, börtön- összehasonlítva egész érdekes következtetésekre jut a netezési szokásainkkal kapcsolatban. A Google Books-on is részben elérhető City of Bits épp ezért izgalmas: valószínűleg már mindenkinek a könyökén jön ki a különböző, internetezési szokásokat boncolgató elemzések, szabályszerűségek -Mitchell valami teljesen eltérő gondolatmenetet visz végig. Csak hogy egy példát mindjunk, nála a webes privátszféra, a jelszavak és védett hatáskörök IRL párhuzama a falak az utcán: azért vannak, hogy az embert lekorláátozzák az előrejutásban és egyértelműen kijelöljék, mettől meddig terjednek a határai.

A City of Bits az aktualitásai miatt is lenyűgöző olvasmány, és akkor itt jöhet a kötelező naprakészség. Ha 2010. nagy webes próféciáira kíváncsi valaki, akkor főleg a "valósidejűség" varászszavába fog leghamarabb beleütközni. A Twitter a forradalom élharcosa, aztán jön az abszolút overhype nagyágyú, a Wave, amiről még senki nem tudja igazából mért is nagy durranás, de biztos az, már posztok százait legyártották róla a lelkes geek-ek. Tumblr, Posterous, következő sebességbe kapcsolunk, Facebook, Farmville minden képernyőn, bármerre is nézünk. Ahogy véleményvezéreink fogalmaznak, minden a "valósidejűség" és a "social" zászlaja alatt egyesül.

De biztos hogy ez dierekte a közösségiségről szól?

Persze, hiszen ez az eredmény, mindenki láthatja, nem igazán rendezhetem le egy átlag estémet legalább félórányi levelekre válaszolgatás nélkül, csak hogy a legsürgősebbeket elintézzem. Az elmúlt napok benyomásai alapján inkább olyan érzésem van, mint a plázákkal kapcsolatban: a shoppingolás mintha csak másodlagos lenne, a legfontosabb amiért az átlagember a plázába megy, mert már úgyis mindenki ott van.

Nem ugyanezt illusztrálja a Facebook-jelenség is?

Mert végülis mitől olyan nagy szám? Őszintén, miért regisztráltatok -talán nem is olyan régen- egy új közösségi oldalra? És a hi5-re mért nem? Vagy az iwiw-et mért hanyagoljátok? Szorosabb a kapcsolatotok az ismerőseitekkel mint egy-egy lájkolás, két sor komment vagy némi Mafia Wars?

A "social web" talán kissé túlideologizált gondolat. Mi van ha olyan egyszerű a dolog, mint ahogy a City of Bits már '98-ban leírta, a Facebook ugyanolyan élettér, mint bármelyik pláza IRL-ben, ott vagy, mert minden normális ember ott van ma? Elég nagy a különbség...

Le parcours, parkour, PK, l'art du déplacement , free running, szabadfutás

Filmekben találkoztam a jelenséggel először, francia filmekben, mint a B-13 Bűnös Negyed vagy a Yamakasi, elsőre megfogott, de egészen idáig azt hittem hogy ez az urban ninja-közhely csak valami hatásvadász látványelem, mint ahogy Madonna Jump-jában nézhető.

Aztán nemrégen fX mester felvilágosított, hogy  ez bizony egy létező sport, és még neve is van: parkour-ként és free running-kéntszabadfutásként emlegetik, de lehet vele találkozni is. Nem hiszem hogy jobban le tudnám írni bármelyik videónál, de ennek a francia eredetű városi sportnak az a lényege, hogy az ember a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban jusson előre ina szakadtából futva, mintha menekülne valaki elől, például a hatóság elől  - mint sok más urban életérzéshez, ennek sem véletlenül alapmotivációja a veszélyeztetettség, veszélyesség, az illegalitás határán mozgás. A kétsoros műveltség általános forrásából kiderül, hogy a parkour fogalmat először David Belle és barátja, Hubert Koundé alkotta meg és a parcours du combattant rövidítése, ami a klasszikus akadályfutást jelenti a katonai kiképzésben.

A parkournak egyébként egészen kiterjedt filozófiája is van: az ideológusai, például egy Châu Belle Dinh nevű arc szerint ez egyfajta szabadság vagy önkifejezési mód is, sőt, elmeállapot, bár gondolom ez nem kétség a szegény laikus szemlélődők számára sem, akik mondjuk a Moszkva téren találkoznak a parkour-osokkal, merthogy magyar képviselői is akadnak a szabadfutásnak szép számmal.

Azon túl hogy az átlagember számára a háztetőkön, lépcsőkön, korlátokon való ugrálás több mint őrültség, ehhez a sporthoz óriási adag összeszedettség kell, mind a fizikai, mind a szellemi kondíciót tekintve, nemhiába oktatták Georges Hébert  méthode naturelle-jét a második világháborúban a francia hadsereg széles köreiben. Az atletikus mozgáson kívül a parkour-osnak szüksége van némi józan ítélőképességre és gyors reakcióidőre, hogy baleset nélkül jusson előre.

Nem magyaráznám túl a dolgot, sokkal érdekesebbek maguk a trükkök és technikák, amire egyébként rengeteg forrást lehet találni a neten, főleg ha az ember néven tudja nevezni amit keresni akar. Ehhez nyújt segítséget egy magyar parkour-os oldal, ahol nagy vonalakban bemutatásra kerül egy rakás mozgásforma, a legalapabb lazy, monkey, thief-eken túl a Gera Zoli góljai által fémjelzett rundel szaltón át a bonyolultabb és veszélyesebb figurákig, mint az underbar, a doubleleg sideflip vagy a crane moon step. Ha megvannak a nevek, neki lehet esni a youtube-nak és gyakorolni a hátsó kertben. 

Olyan rossz hogy az már jó: a grindhouse műfaj reneszánsza

Nem akarok szépíteni: Tarantino filmjeiről eleinte egyáltalán nem voltam valami jó véleménnyel. Az a tipikus, emelkedett hangulatú beszélgetések során felhozott téma volt mindig is, amire általában akad egy kellően intellektuális jelentkező aki kifejti, mért is zseniális, de nekem csak nem fért a fejembe. Aztán vagy két éve egy délután a Cinema magazin hasábjain szembejött egy igen jó cikk a 70-es évek amerikai grindhouse- mozijairól, amiből megismerhettem a kulturális kontextust, azt a mainstreammel szembenálló megdöbbentő szubkultúrát, amilyet a mai új socialmarketingesek vérrel és verítékkel próbálnak összehozni. Mike Atkinson írása abban a régi számban még Varró Attila fordításában is elég jó, hogy a fénymásolatról, amit most megtaláltam a fiók mélyén, bepötyögjek egy-két részletet, így is már elég régóta tartozom ezzel. Kiemelések tőlem.

"Napjainkban, amikor soha nem látott érdeklődés fűti a nagyközönséget a közelmúlt szellemi kacatjai iránt, nevezzük akár campnak, giccsnek, kultnak vagy egyszerűen "olyan- rossz- hogy- az- már- jó"-nak, amikor nyakig ülünk a Bettie Page-albumokban, Ed Wood- relikviákban, poros tévésorozatok ismétléseiben, a műanyag retró berendezési tárgyakban, elfeledett egynapos sztárok életrajzaiban és ismeretlen exploitation- filmek friss kiadásaiban, régi fogalmak merülnek fel a pókhálós zugokból, magyarázatra, értelmezésre várva. [...]

De mi is takar valójában a grindhouse?

Tarantino és Rodriguez számára kétségtelenül egy újonnan körülhatárolt metaszubzsánert, egymással éppen csak összefüggésbe hozható filmjelenségeket, amelyek egyetlen közös vonása eredeti befogadási körülményeikben rejlik, igen hasonlóan az "autósmozi-filmek" vagy az éjjeli vetítésekről elnevezett "midnight- movies" esetéhez. Az amerikai grindhouse-ok egész egysszerűen lerobbant belvárosi filmszínházak voltak, nagyvárosok hajdan szebb napokat látott környékein, amelyeket a 60-as évek végén tetőző moziválság idején csak azért állítottak üzembe, hogy otthont adjanak a filléres exploitation- daraboknak, legyen szó külföldi szex- és rémfilmekről, blaxploitation-munkákról, trancsírozós szennyről, motoros- és drogfilmekről vagy akár keménypornóról. Hála a frissen támadt nemzeti érdeklődésnek minden iránt, ami olcsón kínált olcsó élvezeteket a nagyipari filmgyártás minőségével szemben, ezek a filmtípusok elképesztő bőségben árasztották el a zugmozik vásznait. A New York-i Times Square, amelyet egyezményesen a grindhouse-jelenség szülőhelyének tekintenek, a 70-es években tele volt ilyen kispiszkosokkal (mint az Apollo, a Lyric, a Cameo vagy a New Amsterdam) [...]

Akkoriban minden tisztességes nagyvárosnak megvolt a maga néhány grindhouse-a, melyeket a közönség nem elsősorban celluloid álomanyagaiért keresett fel, sokkal inkább azért, hogy a vetítők közös magányában szúrjanak, szívjanak, szopjanak, dugjanak, vagy akár csak átaludjanak egy zűrös éjszakát. A bűn és a romlottság melegágyai voltak, egyetlen jegy áráért egész napra el lehetett rejtőzni mélysötétjükbe a világ elől. Miközben a Times Square legendáriuma szerint a mozitulajdonosok egymástól lopták a kópiákat, hogy más címen bemutassák saját termükben vagy új premierfilmeket vágtak össze a raktárban porosodó tekercsekből, a nézők leginkább csak szunyókáltak, sefteltek vagy meglapultak. [...] Maguk a filmek mintha csak másodlagos fontossággal bírtak volna - nem csupán a célközönségnek, de rendszerint a készítőknek is.

Az igazi ínyencek nagy örömére ezek a grindhouse-filmek kivételesen gazdag tárházát jelentették a különféle műfajoknak, mivel az egyetlen, ami a történetekben számított, az a hányingerig halmozott szex és erőszak volt. Amennyiben egy történetséma megfelelt ennek az igen egyszerű paraméternek, máris átment a rostán, így a műsorlistákra sok minden belefért a női börtönfilmektől a nudie-opuszokig, a szeszcsempész üldözős moziktól a kamu snuffig. Népszerűnek számítottak a Psycho és az Élőhalottak éjszakája nyomán készült olcsó gore-másolatok, érkezett Mexikóból pankrátor-horror, Japánból óriásszörny-scifi és Svédországból diáklány-erotika, de akadt a kínálatban náci haláltábor és vadmotoros banda, kábítószeres és szexuális felvilágosítás, pogány rituálék, leszbikus vámpírnők, fehér rabszolgák és nászutas gyilkosok. Kínálatukból egyfajta ultra-Hollywood állt össze, mely elszántan követi a filmipar természetes profit-ösztönét, ám anélkül, hogy igazodna az általános társadalmi elvárásokhoz vagy egyes alkotók, producerek önimádatához. Az olyan elitistának tekintett szempontok, mint a színászi játék, a meggyőzőerő, a cselekményszerkezet ezekben a filmekben sohasem jelentettek problémát - kizárólag a zsigeri élvezet, a kifejezés átvitt és konkrét értelmében.

A grindhouse-filmek feldübörgő motorját ugyanaz a hiánygazdálkodás és hordozható felszerelés hajtotta, ami nem sokkal korábban életre hívta a földkerekség számtalan pontján az új hullámokat. Maguk a filmek azonban minden tekintetben irtózatosak voltak - inkább a szubkultúra számított, az underground választási lehetőség a hivatalos álomgyári produkciókkal szemben. Mai napig keresetlen kulturális hitelességük a legvonzóbb rajongóik körében, egy renitens korszak relikviáinak tekintik őket, amelyek még mertek felforgatóak lenni, méghozzá nem is szándékosan, csupán természetükből fakadó őszinteséggel - fittyet hányva a filmnagyipar íratlan törvényeire. Természetesen ez a látásmód merő idealizmus. Az exploitation filmek éppen azáltal, hogy céljaik olyan egyszerűek és közvetlenek voltak, sokkal nagyobb mértékben kiszolgálták a közönség igényeit. A Tarantino- Rodriguez páros Grindhouse-filmjei önfeledt nosztalgiával fordulnak a hajdani határvidék felé, amikor még léteztek felderítetlen, felügyelhetetlen ingoványai a filmkészítésnek - ez az elégia azonban inkább rejti szűk szekták közösségi összetartozását, a kiválasztottság és beavatottság érzetét: a filmek mindössze ürügyül szolgálnak mindehhez, nem többek csalóka macguffinnál. A grindhouse-jelenség elsősorban társadalmi, nem filmes, sőt még csak nem is kulturális gyökerű: olyan kivételes területet jelöl a filmrajongók térképén, ahol a műveket nem elsősorban önmagukért kedvelik, inkább a bennük reprezentált korszak miatt. [...]"

Mike Atkonson: Zsigeri örömök (Grindhouse-mozi)
Varró Attila fordítása
2007/9#

Tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást?

Ugye a Metazin profiljához tartozik, hogy időről időre az oktatásügy változásait boncolgatja. A legutóbbi cikkről le is maradtam volna, ha Dragon Zoli nagyon jó szemmel nem szúrja ki, merthogy a téma igen érdekes kérdést feszeget: tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást vallahogy úgy, mint a digitális a nyomtatott sajtót. Vajon nem a saját létjogosultságukat kérdőjelezik-e meg azok a professzorok, akik elérhetővé teszik előadásaikat a youtube-on? Vajon a XXI.századi nebulók tudni fogják-e még mi az iskolapad, vagy az "idén iskolát kezdő gyerekek lesznek az utolsó generáció, amely még tudja, mit jelent egyetemre járni, kollégiumban lakni, beülni egy professzor előadására"? 

A DragonWeb alaposan és találóan megfogalmazza, miért is rossz a párhuzam a nyomtatott sajtó digitális átállása és az egyetemi oktatás virtualizációja között: a tananyag nyilván nem egy fix dolog, amit egyszer lehet rögzíteni és aztán már csak a replay meg a share gombot kell nyomni, hanem egy folyamatosan élő- változó- alakuló dolog - jobb esetben. Egy ambíciózus, a szakterülete kihívásaira aktívan reagáló, a tananyagot hozzáadott értékkel tálalni képes oktató esetében.

És én azt hiszem hogy a kérdés felvetése, hogy az egyetemek szabaddá tegyék-e az információt, itt válik igazán lényegessé, ami bizony már elvihet a fikció azon határához, hogy egyáltalán szükség van-e egyetemekre. Ha végigvisszük a gondolatmenetet, megintcsak elérünk ahhoz az elméleti ponthoz, amit itt gyakran boncolgatunk: mit okoz az, ha az információt széles körben elérhetővé teszünk?

Képzeljünk csak el egy forgatókönyvet!

Mi történik onnantól, hogy egy-két lelkes tanár elkezdi feltölteni az előadásait a netre, hogy elérhetővé váljanak mindenki számára? 

Először is, valószínűleg azonnal reflektorfénybe kerül, ahogy a pár éve indított Mindentudás Egyeteme tévéműsor is példázza. Emeli az egyetem presztízsét az otthon főzőcskéző kisgyerekes anyukák, a büszke szülők, az érdeklődő koravének, a kíváncsi egyetemről lemaradtak, a szájtáti nézősereg előtt, akik nem ülhetnek ott a padokban. Ugyanakkor versenyre készteti a többi professzort is, mivel egy-egy előadás népszerűsége gondolom maguknak az előadóknak is érzékeny ügye lehet. A korai adopterek sorban csatlakoznak, és mind többen teszik nyilvánossá a nagybetűs tudást.

És a lényeg itt következik. Itt a paradigmaváltás, az onlájn sajtós párhuzam mellékvágányra visz. Ha eddig az össztársadalom által elfogadott nézet volt, hogy a legmagasabb szintű kultúra, az akadémiai tudás kiszolgáltatója -és ezáltal a birtokosa is- a higher education, a  felsőoktatás, akkor hogy változik ez, ha az eddig a beavatott kisebbségnek, az értelmiségi rétegnek fenntartott titkos arkánumok egyszerre nyilvánossá válnak? 

Nemhiába túlzóan írom le, a közfelfogás ma, 2009-ben az, hogy aki egyetemet végzett, az különlegesebb, okosabb, tehetségesebb ember mint mondjuk egy egyszerű szakmunkás. De felmerülhet az abbéli aggodalom, hogy mi van ha az egyszerű munkás már puszta érdeklődésből összeguglizott egy csomó ismeretet autodidakta módon, és amikor meghallgat egy ilyen nyitott youtube-os egyetemi előadást az éteren át, akkor mondjuk csalódik az eddig számára tekintélynek elfogadott kulturális elit tudásában.

Vagy kedves főiskolások- egyetemisták, akik mostanság koptatták az iskolapadot, nem tudtok kapásból több olyan előadót mondani, aki után bizony szégyenkeznétek, ha műveletlen szüleitek meghallgatnák a neten?

Lehetséges, hogy az egyetemi előadások nyilvánossá tétele potenciálisan veszélyes az egyetem társadalmi tekintélyére?

Talán nem ennyire sarkosan, de az biztos, hogy elindíthatna olyan folyamatokat, ahol a szélesebb körű nyilvánosság előtt vállalt előadásoknál bizony hangsúlyos kérdés lesz az elhangzottak minősége is. Mi lenne ha holnaptól a hallgatók elkezdenék pontozni az oktatókat egy nyilvános oldalon mondjuk, és szabadon döntenének arról, kihez járjanak be, kit  érdemes meghallgatni? Mert bizony a youtube-os nyílt egyetem épp egy ilyen modell lenne: ha egy professzor nem elég jó, akkor a júzerek szimplán kirostálnák, és a nézettsége messze elmaradna a minőségi tartalmat nyújtani képesektől. Az ország két vezető felsőoktatási intézményéhez is szerencsém van, és be kell hogy valljam, a XXI. században még mindig igen gyakran megtörténik, hogy az oktató pusztán a tekintélyére alapozva nyom le egész féléveket nulla tartalommal.

A kérdés sokkal inkább hasonlít a copyright- creative commons háborúhoz: jelenthet-e minőségi változást az, ha egy egyetemi előadónak más standardhoz, a műveletlen plebs tetszéséhez kell igazodnia? És akkor már csak hab a tortán az a szellemi játszadozás, hogy ha az olyan már létező projektek, mint a Youtube Education

kialakítanak egy ilyen merőben új modellt, és a webkettes világ a szabad információ győzelmi menetével vonul be az új évszázadba, akkor hová lesz az egyetemek legitimáló szerepe? Most az az okos ember, aki diplomát kap -ELVILEG!-, mi lesz, ha nem kell végigszenvedni iksz évet a felsőoktatás nevű szörnyszülött karmai között ugyanezért? Tényleg megdöntheti a felsőoktatás és a társadalmi legitimáció mai modelljét az internet?

Mellesleg az Urban Buddha a teljes információs szabadságért harcolók testvérisége. Csatlakozz!

Mi értelme van a netes listáknak?

Jelenet a következő: nördök valamelyik nevenincs kultúrhelység asztala körül. A velem szemben ülő véleményvezérke a söre mellől épp kifejti hogy egyszer hogy megdobta a látogatottságát amikor index címlapos lett, hasonló geek-szövegek még jópár mondat erejéig. A másik srác fészkelődik egy darabig, majd bevallja, hogy ő nem annyira jártas az ilyen dolgokban, nem szokott így szörfölgetni, mert nem tudja merre lehet és hogyan kéne elindulni.

Ekkor az jutott az eszembe, hogy meg lehetne rajzolni a teljes mélyweb térképét, de minek, sokkal értelmesebb lenne egyszerűen egy listába foglalni, mik is a fő lehetőségek, mivel foglalkoznak úgy általában az emberek a neten.

Hogy nézne ki egy ilyen lista? Csak példaként, a teljesség igénye nélkül:

• közösségi hálózatok: Iwiw vs Facebook, alternatívaként Twitter (az átlagjúzer által is ismert tisztás, ezen túl a dzsungel)
  
• híroldalak, a Huffington Post-tól a bulvárig minden ami a klasszikus publicisztika utódja
  
• social bookmarking és híraggregáló szájtok: Delicious, Digg, Reddit, Turulmém,...
• blogoszféra, a nemzetközileg elismert óriások: Lifehacker, Mashable, Boing Boing, illetve a Technorati top 100-as listája, csak úgy gondolatszinten hogy melyiket is lehetne olvasni
• e-kereskedelem: eBay, Amazon, Vatera, PayPal, csak úgy nagy vonalakban
• torrentek, copyright, kalózkodás, új vadnyugat
  
• SEO, webdizájn, tipográfia, milliónyi tutorial arról, hogy csinálj szép/ sikeres oldalt
• ...

És még oldalakon keresztül lehetne sorolni... és kéne is. Ami az átlagfelhasználót megijeszti amikor a nyílt nettel szembesül, az a totális végtelenség. És akkor elérkeztünk addig a pontig, amiért a posztot elkezdtem írni, mert ez csak egy szemléltető példa volt arra, hogy mi értelme lehet a netes listáknak. Már akkor ezen kezdtem gondolkodni, amikor Kelt megosztotta a Szófejtő szótárgyűjteményét.

Röviden: egy jó lista segít tájékozódni a laikusnak egy adott témában anélkül, hogy különösebben részletezné a dolgokat. Kiindulópontként szolgál, ahonnan össze lehet szedegetni az információt, ahonnan el lehet kezdeni nyomozni.

De vajon mitől lesz jó egy lista?

Óriási divatja van -főleg nyugaton- a mindenféle listáknak: 4 Ways To Be More Interesting, 30+ Tools and Templates for Blogger, 76 Dirty Extreme and Creative Free Grunge Fonts,100+ Alternative Search Engines You Should Know, 120 Best Known Christmas Songs, odaát imádják az ilyet.

Mi a gond az ilyen listákkal?

Hát az, hogy jól mutatnak leírva címként és jól el is lehet rajtuk kattintgatni, de gyakorlatilag használhatatlanok és semmi értelmük sincs, mivel nem relevancia-alapon vannak szervezve. Nem sokkal csökkentik a nyílt web végtelenségét.

Milyen akkor az igazán jó lista? Melyik listáknak van értelme?

Azoknak, amik tematikusak, relevancia- alapúak és körülbelül végesek.

Az, hogy tematikus, a definíciós listák alapja, nem hiszem hogy külön kifejtést igényel. Egy téma köré épülő elemeket gyűjti össze, ennyi.

De mit jelent az hogy relevancia alapú és véges?

A fent említett átlag netes listákkal az a baj ugye, hogy nem a legfontosabb akárhány elemet sorolják fel: legtöbbször önkényesen pakolják egymás mellé a linkeket, és nem törekszenek se a teljességre, se arra hogy a leglényegesebb valahány dolgot szerepeltessék.

Ha azt akarom listázni a newbie átlagfelhasználónak, hogy mit csinálnak az emberek a neten, akkor százoldalakon át részletezhetném és nem lenne okosabb végül, mert úgy érezné bármelyikre kattinthat, ugyanaz, nincs különbség. Ellenben ha azt gyűjtöm ki, mit csinálnak az emberek a leggyakrabban a neten, akkor máris van értelme a listámnak, mert tudom, hogy ha a relevancia alapján felsorolt elemek közül átnézem az első húszat, máris sokkal okosabb leszek mintha random húsz elemet választanék.

Érezzük a különbséget?

A neten fellelhető listák túlnyomó többsége tematikus, de nem relevancia alapon szerveződik, így nem is ér túl sokat. Óriási szükség lenne viszont a használható listákra, így arra kérném a valami miatt idetévedő olvasókat akik átrágták magukat ezen a kissé talán elméletinek tűnő poszton, hogy írjanak fontossági alapú listákat, mindegy miről, az érdeklődésükről, a szakterületükről, a kedvenc könyveikről- filmjeikről- zenéikről és tegyék közzé! Biztos van már erre megfelelő továbbküldős mém, akár indíthatunk is ilyet ha.

Hogy alakult volna a 'District 9' ha az idenek Kínában landolnak?

A ChinaSmack több soron is valami elképesztően izgalmas olvasmány: egyrészt a vad, barbár, cenzúrával megfojtott, a nyugati szabad világ által sokszor hivatott Kínából jelentkezik és Kínáról is szól; általában a hétköznapi realitás szintjén marad ami nekünk, a föld túloldalának igen érdekes; a kínai netizenek hype-jait részletezi gyakran; nem csekély jelmagyarázattal is szolgál külön oldalon tárgyalva a köznapi kínai kifejezéseket és rövidítéseket és szlenget; végül pedig körkérdéses formában egy közösségi szájtról gyűjti be a posztjainak anyagát, tucatnyi olvasónak adva hangot így minden bejegyzésben.

A ChinaSmack igazi kulturális ínyencfalat.

És akkor ott van a másik ínyencség, a méltánytalanul elmarasztalt 'District 9' című friss mozialkotás, egy olyan ál-dokumentumfilmbe oltott biohorror, ami tökéletesen prezentálja a science-fiction alaptalan félreismerését sokak által, pedig a leginikább társadalomkritikus műfajjal van gyakran dolgunk.

A District 9 nem az űrlényekről szól, hanem az idegenről mint identitás, az idegenségről, ordítóan parabolikus film: a rasszizmust boncolgatja gyakorlatilag, minimálisan kendőzve csak.

Nnamost, a ChinaSmacken megjelent egy poszt, amiben az aktuális körkérdés az volt, mi lenne ha a District 9 garnélaszerű, lepusztult, guberáló, gettóban élő, magántulajdont nem ismerő idegenei történetesen nem Dél-Afrika felett landolnak ahogy Blompkamp rendező már a moziváltozat elődjében, az eredeti kisfilmjében is ábrázolta, hanem mondjuk Kínában.

A válaszoknál számítottam némi felhangokra, de aztán egészen ledöbbenve olvastam végig, mi mindent ki nem hozott a kínai netizenekből ez a téma. Nagyon érdekes adalékokat kapunk ezzel a mostani kínai közgondolkodásról, kultúráról és érzelmekről, egy olyan világba nyerhetünk betekintést, ahol az utalások közül a legtöbb ismeretlen lehet.

无良兽父:

Grab a RB [ri ben, 日本, Japanese] person and mix them, see what kind of weird monster can be created.

你是谁我谁也不是:

Other places I would not know, but if they landed in Beijing, they would probably be XXed by special police within 10 seconds. If they landed in Shenzhen, they too would be taken care of by niubi city administrators [chengguan], police “assistants”, etc. If they landed in Henan, congratulations, motherland, ten days later, the whole sky will be filled with shanzhai versions of alien spaceships. Had they gotten hear before the military parade, we could’ve even scared the America to death.

飘渺雨竹:

They’d be eaten if they landed in Guangdong, taken as underlings if they landed in the Northeast, harmonized if they landed in Beijing, and forced to make AV [adult videos] if they landed in Japan.

淫色面具:

Aliens land in Beijing, Beijing people would ask  the aliens if they believe in capitalism or socialism.
Aliens land in Shanghai, Shanghai people would drag the aliens to the zoo to put on display.
Aliens land in Guangdong, they would be eaten…
Aliens land in Wenzhou, Wenzhou people will ask the aliens: is business easy to do on your planet?

好名都叫狗去了:

Even if you an alien, you would still die if you annoy city administrators [chengguan].

十个救火少年:

If they land in China,
no matter where,
our country’s go-vern-ment will take care of this group of big shrimp like gods.
Banks, airports, train stations…the go-vern-ment will make special big shrimp lines for all of them,
all to show that our country is a “responsible” country!
This way, other countries will express heartfelt admiration for this “responsible” attitude of our country,
and thus our country’s government leaders will have face.

念:

If they landed at my school, I would suddenly realize that our school’s girls are very pretty after all.

Netes szokásaink változásáról: fórumozás és nosztalgia

Anno hatodikos voltam, amikor világossá vált, hogy a gépterem, ahova a fél osztály lejár, mekkora egy kultikus hely. Külön esszét megérne az a kérdés, hogyan változik az emberek tevékenységeinek köre ahogy a technológia fejlődik, vagyis mit csináltunk régen és mit művelünk ma a neten. Emlékszem, amikor hatodikos voltam, egyesek irgalmatlan grafikájú ötpixeles bugos játékokat püfölve töltötték a délutánt (én csak Prehistorik 2-ztem és főleg otthon mert ott lehetett koncentrálni), mások chat-szobákban pötyögtek, ellenkező neműeknek kiadva magukat, mert az nagyon nagy játék volt akkoriban, aztán voltak a nagyobbak akik már azért csúnya oldalakat is benyomtak ha a rendszergazda nem nézett oda, és voltak a trükkös hackerpalánták akik a többiek gépét exploitolták, ártalmatlan egérbefolyásolós programmal.

Én fórumoztam.

Itt is, ott is, de főleg az rpg.hu-n, hát nörd vagyok nna, már akkor is az voltam:)

Vélemények finoman, kevésbé finoman, észosztás, végeérhetetlen flame-özön, kitiltásig. Ismerős?

Bevallom őszintén, az Andrew Keen webkettes kritikájáról szóló poszton rengeteget piszmogtam, mivel úgy voltam vele, hogy fontos az Urban Buddha tematikája szempontjából, erősíti a profilt, satöbbi.

Az érdekes számomra az volt, hogy a kérdésfelvetés provokatív jellege ellenére kevés komment érkezett ide. A hangsúly azon van hogy ide, mivel minden más felületen viszont annál forróbb hangvételű és érdekes kiegészítések születtek. A GReader kommentes megosztások is jócskán hozzátettek a tartalomhoz, de az igazán tanulságos az volt, ahogy a Tumblr-ös közösség lereagálta a dolgokat. Azt az egyetlen linket az eredeti írásra rebloggolták újra és újra, és ez kissé elgondolkodtatott a kommentezés filozófiájáról és arról a misztikus kérdésről, miért is jó a Tumblr. 

Azt hiszem minden blogger szereti, ha kommentelnek hozzá, viszont sokan egyszerűen lusták ezt megtenni, vagy kampányszerűen művelik, sokszor diplomáciai célból, hátha vissza is kapnak valamit. Persze a kialakult nagy blogok dühöngői mások, háromszáz- ötszáz- ezer komment? Hm.

A Tumblr-ön viszont van egy egészen érdekes kommunikációs szokás, méghozzá az idegen anyagok rebloggolása. Mintha a bloggerek sokkal inkább szeretnék a saját oldalukon is ott tudni a máshova szóló véleményüket, nem otthagyni máshol, ahova talán soha nem térnek vissza.

És engem ez az egész nyomaiban a régi szép időkre emlékeztet: egy reblog-sorozat, ahol a tizedik idézett már csak két szavanként van egy sorba zsúfolva, olyan kicsit mint a fórumozás.

Talán ezért olyan népszerű a Tumblr.

Közösség van, egymásra reagálnak a szereplők. Jobban sokszor, mint az átlag mezei kommentelők, kevesebb a hőzöngés, mivel amúgyis sokszor egymás követői. Az a különös érzésem van néha, mintha a zajgyáros Tumblr-ön rebloggoknál több lenne a hozzáadott érték.

Valahogy hiányolom a mai neten ezt a kommunikációs formát. Persze vannak fórumok még mindig, meg twitter, meg facebook, de ezek közül mind csak közelít ahhoz az érzéshez, amit annak idején az ősidőkben a fórumozás jelentett.

Az Andrew Keen- féle webkettes antitézisre érkezett reakciókat akkor az eredeti bejegyzés kommentjei közé "rebloggolom":)

Webkettes antitézis -Andrew Keen:The Cult of the Amateur

Andrew Keen nem az a szerző, akinek az olvasása után az ember vállat von és tovább megy szó nélkül. Andrew Keen a legrosszabb fajta anarchista, a zseniális provokátor, egy ünneprontó kisördög, aki nem átall alapos kutatások és mesterien alátámasztott érvelés segítségével kikezdeni egy olyan mítoszt, ami éppen mindenki más által éltetett és forradalmi romanticizmussal hirdet megváltást.

Nos, igen, a webkettő mára már több mint közhely vagy hype: mítosz, modern miszticizmus, egy nagy közös technofil kultusz.

Újvonalas szabadkőművesség.

Utopista szekta.

Világvallás.

Andrew Keen könyve, a The Cult of the Amateur (alcíme: How today's internet is killing our culture and assaulting our economy) épp a webkettes forradalmat veszi tűéles kritikája alá: végigveszi a szcéna minden részletét a blogoktól a Wikipédián keresztül a Youtube-ig, hogy cáfolja a webkettes idealista ideológusok minden világmegváltó tételét és bebizonyítsa, az amatörizmus kultusszá emelése nemhogy nem fogja elhozni a várt mennyországot, de egyenesen romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit.

Mivel a The Cult of the Amateur mondanivalója sarokpontja lehet az Urban Buddhának, és már régebben is foglalkoztunk a témával, a könyvet pedig nem olyan egyszerű beszerezni (angol nyelven elérhető a BCE könyvtárában 31 K 30-as jelzet alatt), így röviden ismertetjük az érvelését.

"If you provide infinite monkeys with infinite typewriters, some monkey somewhere will eventually create a masterpiece -a play by Shakespeare, a Platonic dialogue, or an economic treatise by Adam Smith" -T.H. Huxley, infinite monkey theorem

A Cult of the Amateur középpontjában Keen szkepticizmusa áll. A gondolatmenet roppant egyszerű, provokatívan kritikus és szélsőségesen átfogó: a szerző gyakorlatilag a teljes Új Médiát szétszedi a boncasztalon, nem ritkán elfogultan és sztereotípiáktól sem mentesen. Az érdekes az egészben épp ez: ahogy módszeresen végigveszi a nagy webkettes forradalom elemeit, úgy bontakozik ki előttünk egy másik, fordított megvilágítás, valami homlokegyenest más, mint az utópia-gyárosoktól hangos interneten úgy általában hall az ember.

Vessünk egy pillantást a webkettes ideológiára, ahogy azt a legnagyobb mítoszalkotóktól az utolsó zugbloggerig mindenki meséli a posztjaiban, cikkeiben, így talán aki csak hírből hallotta a Web 2.0 -legendát annak is legyen némi fogalma!

Tehát: a közösséginek is becézgetett web 2.0 lényege az a túláradó büszkeség és öntudat, hogy immáron nem a nagy többség olvassa passzívan a hivatásosok által készített tartalmakat, hanem mindenki lehet egyben fogyasztó és gyártó is. Nem kellenek könyvkiadók, újságszerkesztők, lemezcégek, médiaproducerek, profi rádiósok, nagytudású lexikoníró professzorok, képzett filmesek: a webkettő korában bárki írhat könyvet, csinálhat zenét, forgathat klipet vagy sugározhat rádióadást, válhat civil újságíróvá, bárkiből lehet "szent amatőr", nincs szükség a hivatásosokra, kánonra, cenzúrára.

Így jön létre az a jelenség, amit Chris Anderson által Hosszú farok-hatásként (long tail- effect) ismernek a beavatottak: hosszabb verzió már szerepelt itt az Urban Buddhán, a lényegét bárki megtapasztalhatja ha bemegy egy nagyobb könyvesboltba és nem tud kiigazodni, annyiféle könyvet lát, mintha minden létező igényre lenne megfelelő irodalom. És ugyanígy zene is, és akár általánosíthatunk minden kultúrtermékre: nincsenek nagy slágerek, top hits-ek, van viszont a kínálatnak egy végtelen hosszan elnyúló "farka" ha a statisztikát koordinátarendszerre feszítjük fel.

Mit mond erre Andrew Keen?

Azt, hogy ezzel az egésszel többet veszítünk hosszú távon, mint nyernénk.

Ha bárki szót kaphat és mindenki blogot írhat, zenét forgalmazhat vagy videót tölthet fel korlátlanul, akkor nem a nagy demokráciához fogunk eljutni, hanem a teljes káoszhoz és kakofóniához. A Long Tail lényege hogy elvileg mindenki megtalálhatja a számítását, mert a végtelen sokszínűségben biztos van valami ami épp megfelel a mi ízlésünknek -Keen ezzel szemben azt állítja, hogy ez sokkal inkább ahhoz vezet, hogy mmindenki sugározza a "saját adását", viszont senki nem hallgatja a másikat. A közösségi oldalak is leginkább a self-broadcasting melegágyai, az információcsere egyoldalú és inkább a reklámra hasonlít, mint kölcsönös érdemi kommunikációra.

Az, hogy a webkettes forradalommal a zaj szintje drasztikusan megnőtt, csak egy dolog. Andrew Keen a Wikipedia versus Encyclopedia Britannicán keresztül mutatja meg, milyen lesz az a világ, ahol trónfosztják a hivatásosokat és amatőrökkel cserélik fel: az információ megbízhatatlanná válik, mivel ugye az előbbit még egy ötödikes is szerkesztheti, míg utóbbin azért mégiscsak olyanok dolgoztak, akiknek a szavahihetősége kicsit más. Mégis, a Technorati statisztikái szerint a Wikipedia dobogós helyen áll az információforrások között, míg az Encyclopedia Britannica online verziója csak az ötezer-valahányszázadik!

"The monkeys take over. Say goodbye to today's experts and cultural gatekeepers -our reporters, news anchors, editors, music companies, and Hollywood movie studios. In today's cult of the amateur, the monkeys are running the show. With their infinite typewriters, they are authoring the future."

Aztán ott a civil újságírás (citizen journalism) szép új városi mítosza, naponta százával születnek a megkérdőjelezhető nívójú és kétes forrásokból táplálkozó cikkek és posztok, persze erre is van megoldása a webkettőnek: a nagy híraggregáló szájtok, mint a Digg, a Reddit vagy kis büszkeségünk, a Turulmeme. De ugyan, vessünk csak egy pillantást bármelyikre! Odakint a világban azért történnek események, de látni ebből bármit is bármelyik közösségi hírgyűjtő oldalon? Hát nem, nyugodtan meg lehet kukkantani a Turulmémet, nem hiszem hogy bármelyik címlapsztori relevanciája indokolná a helyezését, általában vicces jópofiságokat látunk, wulffmorgenthaler-es (valóban jó) képregényeket, cuki videókat, technológiai újításokat, de semmi igazán lényegeset...Ahogy Keen is fogalmaz, a hype, a popularity az bizony nem azonos a minőséggel.

Mi az ami segít még a tájékozódásban? Például a keresőmotorok, például a Google. Andrew Keen a keresőoptimalizálást is körüljárja kritikus szemmel. Miért is olyan visszás a SEO kérdése? Megalkottuk ugye az "ultimate search engine"-t és naponta 90 millió kérdéssel ostromoljuk, elé tárjuk minden vágyunk és mint az 1984 Nagy Testvérétől, várjuk a válaszokat, de a SEO igazából semmi több, mint az eddig feltett kérdéseink összesen. Mi lenne, ha mától kezdve mindenki olyan cikkeket írna, amiben csak a toplistás keresőszavakat szerepelteti?

Mi történik végül akkor, ha az eddigi megbízhatónak vélt információforrásainkat -tévét, rádiót- egyszerűen leváltjuk, lecseréljük a netre? Mindenképpen jól járunk a civil újságírók millióival vagy a híraggregátok jópofa értelmetleenségeivel? Eltávolítjuk a szerkesztőket, kiadókat, kivívtuk a demokráciát, de mit értünk az egésszel, ha egyben feláldoztuk a "kulturális kapuőreinket" is, azokat a nagytudású embereket, akik irányt mutatnak, akiknek a szavára adunk, akikről tudjuk hogy érdemes követni őket. A sors furcsa fintora az, hogy a Google Reader épp mostanában tér vissza ehhez a régi hagyományhoz, amikor hivatalos blogjában közzétette a webkkettes média legnagyobb alakjainak forrásait.

Hogy romba döntenénk az elmúlt kétszáz év teljes szellemi hagyatékát, az azért nem biztos, az viszont igen,  hogy a jövő nagy kihívása a már létező anyagok rendszerezése lesz itt a neten.
Mind ismerjük a webkettesek téziseit, most akkor láthattunk egy igazi antitézist is, már csak valami szintézisféle van hátra.

A nagy RSS aranymosás-biznisz: a hírolvasás és a mentális leépülés összefüggései

Mint a kitartóbb olvasók tudják, az Urban Buddha egyik biztosan visszatérő fő témája az a kvázi modern meditációs technika, ahogy a profi netizen napi rendszerességgel próbálja az aranyszemcséket megtalálni az iszapos áradatban egy aranymosó edény segítségével aminek neve Google Reader, vagyis a lényegi információt kiszűrni az irdatlan zajból -a tevékenységet valamikor régen hírolvasásként tartották számon.

Ennek a technikának a finomítása és trükkjei már egy-két régi posztban részletezésre kerültek, mégis, ahogy az információs aranyláz csak csorog tovább, kötelességemnek érzem a tapasztalataimat nyilvánosan is loggolni, mivel a hírek követése RSS-ben szinte már rituálé, életforma és a XXI. századi személyiségfejlődés szerves része.

Lássuk tehát a folyamatot, milyen az információs világ polgáraként tetszelegni a feedjeid felett trónolva, miközben naponta küzdesz a kérdéssel, hogyan is rendezhetnéd ezt a káoszt. A második részben pedig jöhetnek majd igazi ravaszságok és stratégiák.

1. Őszinte öröm és/vagy felsőbbrendűség
A feedolvasót használók nem túl népes táborához tartozol, mert sikerült feliratkoznod pár oldalra, miután valami haver megmutatta mi az a GReader (aki még mindig azt fejtegeti miről szól ez az írás az sürgősen kattintson és tanulja meg hogyan működik az RSS). Lenézed apádat, mert manuálisan böngészi végig az indexet meg az origót. Lenézed a húgodat mert csak három blogot látogat (te nyolcvankettőre vagy feliratkozva). És főleg lenézed anyádat, mert nem lépett túl az iwiw-frímél bűvkörén és a híradóból informálódik. Fel vagy iratkozva legalább százhúsz hírforrásra, minden spanod blogjára, index-hvg-origo küldöld-belföld, a Békávéfigyelőre, a Homárra, Tótawére, pár külföldi híróriásra amik jól hangzanak műveltebb geek-társaságban (valami háfington rémlik). Kedvenc gombod a jé és a márkóllezríd.

2. Komolyodás. Tudatosság.
Úgy érzed, kezdesz felnőni a feladathoz, az újságon-híradón tengődőkre mélységes szánalommal nézel, de ha a netkaféban GReadert látsz melletted akkor lesel ám de nagyon hogy vajon hogy csinálja. Mert ugye idő közben optimalizáltál, racionalizáltál, és leiratkoztál a net szennyéről. Felvetted ellenben a Webisztánt, öt-hat SEO tanácsadó mestert, ájfón- és technológiai kütyükben utazókat, nemzetközi híreket hogy a világról is tudj már valamit, és még százhuszonöt blogot, mert a legtöbb úgyis csak ilyen gasztró meg fottó meg gárfild meg magazinos vicces cucc, jók lesznek mert már tudod okosan használni az RSS olvasót, már rájöttél hogy lehet témák szerint is bedobálni őket ilyen mappákba, azokat meg ki-be csukogatni. Egész nap meg van nyitva a feedolvasó és türelmetlenül várod, mikor pottyan be valami új. Legnagyobb fegyvered a lista-nézet és a márkóllezríd, de csak rossz érzések közepette használod.

3. Felnőttkor. Összeomlás.
Amikor hallod a szomszéd mamit csattogni a napi kis újságocskájáért a postaládához akkor összeszorul a gyomrod, a gép előtt ülve már a hajad téped, amikor a Readert megnyitod pedig habzik a szád... Nem érted miért van, hogy miután profi lettél és begyűjtötted a zsákodba az összes releváns információforrást minden témában, mégse boldogulsz az egyre elkanászodó feedekkel. Rettegsz az 1000+ látványától, pedig már fontossági-gyakorisági mappáid is vannak aszerint, hogy egy-egy forrás élethalál kérdés azonnal nézendő, ultrafontos vagy csak simán aktuális. Ha netán három napra kirándulni mész a családdal és a tisztás szélén nincs wifi, akkor úgy érzed, lemaradsz a világról, az élet és a történések elsétálnak feletted és véglegesen kiesik valami pótolhatatlan ha márkóllezrídet nyomsz. Soha, az a tisztátalan gomb, ezért inkább ínhüvelygyulladásig görgetsz és vérvörös szemmel négyésfélórás kemény küzdelemben hozod be a három napot utólag. Meg vagy zavarodva, úgy érzed le kell tudnod, de valahol mélyen sejted hogy ennek nem így kéne lennie, mert a hírolvasás nem erről szól, nem szabadna így... Napi hatszori abszolválás után üresnek érzed magad és várod a Nagy Hírt, ami minden háromezredik után befut, hogy megerősítsen, nem hiábavaló hősies szenvedésed.

//Folyt. köv. Eddig tartott a diagnózis, legközelebb jön a gyógyulás felé vezető út és a legújabb tippek és trükkök itt, az Urban Buddhán, avagy: hogyan szelídítsd meg és mire haszználhatod a feedolvasódat?

Anonimitás: lehet-e láthatatlannak maradni a XXI. században?

Hogyan blogolj névtelenül?



„...rengeteg nyom vezet hozzánk: GPS-es mobilok, bankkártyák, IP-címek, a repülőtéri azonosítások, közösségi oldalak – voltaképpen könnyebb egy új személyiséget lopni magunknak, mint elveszíteni a régit”

Az egyik levlistán jött szembe az IT café Wired-től kölcsönzött sztorija, thx a forrásnak, én lemaradtam volna róla. Tehát a történet úgy szól, hogy egy bizonyos Evan Ratliff, szabadúszó újságíró, aki olyan lapoknak írogat mint a New York Times vagy a New Yorker, kitalálta amúgy kísérletképpen hogy eltűnik, a 30 napon belüli megtalálójának meg a Wired felajánlott 5000 dollár fejpénzt. Azt mondta, az a célja, hogy tesztelje, lehet-e láthatatlannak lenni ebben a csúcsmodern digitális világban, és megígérte azt is, nem hagyja el az Államok területét, használja a telefonját és rendszeresen lesz online, sőt mi több, megoszztja az önkéntes magánnyomozókkal személyes adatait, fényképét, nickjeit, netes azonosítóját. A cikkből kiderül, már volt elődje, egy bizonyos Matthew Alan Sheppard, de az elkeseredésében tüntette el magát, mivel nem bírta rendezni az életét és a házasságát, így angolosan kilépett belőle egy ügyes folyóbaesős alakítással. Cukormáz az egészre, hogy a Wired tanulmányoldalt is közöl Ratliff akciójáról.




Mi a teendő azonban akkor, ha valaki nem úri passzióból rejtőzködik, hanem mondjuk mert Iránban él és van véleménye a rendszerről, vagy mondjuk Kínában, ahol alapból be se tud lépni bizonyos közösségi oldalakra, a szervezkedést megelőzendő?

Vagy mondjuk félúton a civilizáció és a barbarizmus között, mint például észak-balkáni kis hazánk. Nem mintha attól kéne tartani, hogy az NBH minden utolsó kis júzer gépét bepoloskázta, de mégis, létezik az a graffitisek körében magyarázatra nem szoruló idea, hogy világhíresnek lenni egy nick biztonsága mögül, úgy, hogy igazából senki nem ismer, ki vagy valójában.

A cypherpunkok és a kriptoanarchia gondolatisága felett már kissé eljárt az idő, de ha megkapirgáljuk a retro életérzés divatos patináját, vajon tényleg nincs már létjogosultsága manapság a névtelenségnek? Viszonylag elterjedt a webkettes szcéna köreiben a "szakmai blogírás", amit általában a teljes, kendőzetlen polgári névvel szokás aláhúzni.

Vagy a social scoring oldalak: biztosan él még a köztudatban a németországi iskolások által összehozott tanár-pontozó webhelyek sztorija, vagy talán még az is, hogy egyes magasan kulturált országokban, mint amilyen az Egyesült Államok, mekkora trend volt a felháborodott nők által szerkesztett, hűtlen férfiakat kitárgyaló fórumok.

Vagy csak elég egy pillantást vetni a k*rucinfóra, ha még valakinek kimaradt: én biztos nem szeretném viszont látni olyan kontextusban a nevemet, lakhelyemet, személyes adataimat...

Vajon ez mind felesleges paranoia? Vagy tényleg van valami abban, hogy a "személyes biztonságunk közös érdekében" kell hogy legyen mindenkiről biometrikus nyilvántartás és kíváncsi kamerák minden sarkon?

Paul Bradshaw, az Online Journalism Blogon nemrég egy listában foglalta össze, hogyan lehet anonimen blogot írni. Mivel elég lényegretörő, álljon itt egy hevenyészett fordítás:

1. Használj anonim accountot a blog szerkesztéséhez: a Hushmail ingyenesen titkosít, a RiseUp-ot aktivistáknak írták, a MintEmail 3 órás átmeneti címet ad, a FilzMail pedig 24 órásat. Egyes blogszolgáltatóknál pedig, mint a Posterous lehetséges mailből posztolni.
2. Vedd biztosra, hogy az IP címed nem loggolták-e belépésnél: az Anonymizer, a Tor vagy a Psiphon segít ebben.
3. Vagy használj anonim blogszerkesztő platformot, mint a BlogACause.
4. Legyen több álneved, amik egymástól függetlenül léteznek. Íme egy random név -generáló.
5. Ha domainnevet akarsz regisztrálni, tedd azt is anonimen egy olyan szolgáltatással, mint pl a The Online Policy Group.
6. Légy óvatos, milyen információkat osztasz meg magadról, ahogy ezt a NightJack nevű arc sztorija is példázza.
7. Ne nyerj díjakat, ne szerepelj nyilvánosan, maradj underground kult-híró (köszi...)
   

Hm, hát mit mondjak, még ha kishazánk nem is az a hely ahol az embert a szíájések hajnali háromkor rángatnák ki az ágyából, azért jó tudni a lehetőségekről. Ha engem kérdez valaki, én azt mondanám, nem kell hackernek lenni ahhoz hogy tudjuk, milyen jól jöhet pár szépen kidolgozott pszeudoszemélyiség, amit bármikor előkaphatunk a zsebből.

Orson Welles rádiójátékától az Alternate Reality Game-ig

1938. október 30-án, Halloween előestéjén Orson Welles a Mercury színház tagjaival együtt rádiójátékban adták elő H. G. Wells művét, a Világok Háborúját.
Az aznap esti adás szokásos zenei szórakoztató műsorként indult, ám hirtelen félbeszakították a muzsikát és hírként közölték: csillagászok gázkitörést észleltek a Marson, és gáztömeg közeledik a Föld felé. A breaking news innentől aktuális hírműsorként folytatódott: élő helyszíni közvetítésben mutatták be, hogy az idegenek a New Jersey melletti Wilmuth-farmon érik el bolygónkat, majd helyszíni beszámolók, stúdióbeli hírközlések, interjúk és odaillő hangeffektek váltották egymást.
Végül zárásként Welles közölte: vasárnapi szórakoztató műsort hallottak csupán.
A hatás mindent felülmúlt: igaz, hogy a meghökkentően életszerű adás csak egy órás volt mindössze, és ez idő alatt négyszer is közleményben hangzott el, hogy mindez csak fikció, de a folyamatot nem lehetett megállítani, a pánik megállíthatatlanul gyűrűzött tovább. Annak ellenére hogy a beérkező pánikhírek hatására a műsor után több soron elhangzott, hogy Wells regényének dramatizált változata hangzott el, utólagos becslések szerint egymillió amerikai polgár rémült halálra, hagyta ott fejvesztve otthonát, menekült ki az utcára vagy rejtőzött el óvóhelyeken.
(Forrás: Le Bon - Tömeglélektan)
Végülis, a történet az európai válság napjaiban nem is tűnik olyan logikátlannak.

Azon túl hogy Orson Welles híres rádiójátéka több szempontból is nagyon tanulságos és aktualitásait nem vesztett sztori, mégis egy bizonyos különleges aspektusa miatt éreztem idevágónak: az embereknek -függetlenül hogy amerikaiak vagy sem- óriási belső késztetése van a valóság kiszinezésére, kibővítésére, a játékra. Ugyanis épp ezt az igényt lovagolja meg egy tipikusan XXI. századi, a technika vívmányait felhasználó, városi játékforma, amit összefoglalóan Alternate Reality Games-nek (ARG), vagyis tükörmagyarítva "váltakozó valóság játékoknak" hívnak.
Aki ismeri David Fincher laza kétórás filmjét, a The Game-et Michael Douglas megnyerően ellenszenves alakításával, az már sejti miről van szó.
Az Alternate Reality játékok lényege az interaktív narratíva: a hétköznapi multimédiás eszközökkel kapott titkos utasításokat a játékos a való életben hajtja végre. Az ARG-k játéktípusára találták ki tipikusan a cross-media jelzőt, ami egy olyan műfajt jelöl, amely több médiumot használ: tévé, rádió, újságok, internet, mail, telefon, hangposta, sőt, hagyományos postai szolgáltatást is nemritkán. A sztori általában online forrásból építkezik, de az események a valódi világba nyúlnak ki, elmosva a fikció és realitás közti határvonalat, betüremkedve a játékos életébe is. Igazából a végcél épp ez: a játékosok egy ködös nyomon elindulva a nyomozás során elkezdik összerakni a történet puzzle-darabjait, míg a játékmesterek (puppet master) mindenféle nyomokon vezetve -újságcikkek, bizalmas közlések, bevont színészek, telefonhívások a játékos otthonában, munkahelyén, "szupertitkos" webszájtok- összezavarják őt, hogy végül már ne tudja elkülöníteni, hogy mi tartozik még a játékhoz és mi a valóság. A bevonódást segíti, hogy általában nem is hirdetik róla hogy ez egy játék lenne és hogy ki áll mögötte; ha igazán jól csinálják, épp az jön le az egészből, hogy "ez nem egy játék".

Aki belekerül annak épp a felfedezés és a titokzatosság a motivációja, hogy megfejtse, ki van az egész hátterében; a tervezők persze a legváratlanabb módokon, a fent említett egyszerű hétköznapi kommunikációs csatornák segítségével hagynak nyomokat, amiket meg kell fejteni. Misztikus falragasz egy QR-kóddal ami egy oldalra mutat, ahol nincs semmi, csak valami kép meg okosan elrejtve a forráskódban egy időpont és egy GPS-koordináta, a fent említett helyen és időben a megcsörrenő utcai fülkében kapsz egy jelszót amivel kódolt utasításokban további információkat adagolnak ki, majd találkozhatsz más játékostársaiddal hogy közösen nyomozzatok tovább, vagy névre szóló borítékokat kapsz, esetleg feladványokat fejtesz meg, míg össze nem áll a sztori, aminek a részese lettél. Hogy éppen a párhuzamos civilizációból érkező idegenektől kell megmenteni a Földet vagy a közelgő természeti katasztrófáktól, vagy az ugandai tinédzser elveszett anyját kell felderíteni, részletkérdés. A hangsúly a játékon, a kalandon, a részvételen van.


Meg persze a márkanéven, aminek a nem hagyományos marketingje az egész.
Az Alternate Reality Game-ek nagy többsége ugyanis zseniális marketingfogás, ami az egy-egy adott márka körüli buzz-t hivatott növelni, bevonva és tribalizálva a fogyasztóközönséget. Az ARG-k előképe a szerepjátékok voltak, de valós kezdetét Steven Spielberg 2001-es The Beast-et promótáló akciójaként szokás jelölni, aminek készítői ál-honlapok százaival és hackerekre váró feladványokkal csalták lépre a játékosokat.
További példák:

• I Love Bees (Halo 2): a játékosoknak a XXVI. századból támadó idegeneket kellett semlegesíteniük.
• Perplex City: egy rejtélyes ellopott tárgy, a Kocka körül szövődő történet, amit egy párhuzamos civilizáció birtokolt, akik meg akarnak látogatni minket. Senki se tudja kik mit akarnak eladni a játékkal, de egy vidóüzenetben közlik hogy március 21-ikei újságokban hozzák nyilvánosságra a továbbiakat.
• Leona: magyar (!) ARG, a Mimóza Kommunikációs Kft. 2008-ban a Reneszánsz év népszerűsítésének céljából indította a Reneszánsz Programiroda jóvoltából. Egy habókos öregúr végrendeletében nyilvánosságra hoz száz feladványt amivell tíz metszet helyét kell megtalálni és összegyűjteni.
  
• Year Zero: a Nine Inch Nails Trent Reznorának hasonló nevű albuma körüli ARG-je. 2022. Amerikája egy iszlám terrorizmus ellen küzdő fundamentalista teokrácia lett, ahol a Morális Hivatal ellenőrzése ellen küzdő játékosok az I Am Trying To Believe oldal segítségével az Art Is Resistance nevében nyomoznak az isteni Jelenlét (Presence) szorításában.
• Vanishing Point: a WindowsnVista népszerűsítésére létrehozott ARG, ahol Loki, a puzzle-master helyezett el titkos üzeneteket képekbe és videókba rejtve, ezeket kellett megtalálni, míg azok ki nem fakultak a játék szerint.
• Lost Experinence: igen, nem tévedés, a nagysikerű (hm...) Lost sorozat promotálására született kalandjáték...
• Superstruct: az egyik legérdekesebb célú ARG, a nem is olyan távoli jövőben a földet sujtó öt nagy globális csapás ellentoboroz önkénteseket brainstormingolásra és egy nagy közös tudásbázis építésére, érdemes megnézni az oldalt.

További cikkek, források Alternate Reality Game-ekhez:

• Apex Blog: Alternate Reality Games -The Future Of Fiction?
• unfiction.com Alternate Reality Gaming, kezdéshez, sok-sok linkkel
• Alternate Reality Gaming Quick Start Guide, terminológia, FAQ
• ARGNet.com, rss-ben frissülő magazin
• a seoblog.hu írása az ARG-kről, thx a forrásért!
• az SG.hu cikke a Superstruct-ról, videóval
  

Hogyan leszünk okosabbak a populáris kultúrától?

...és nem, a kérdés nem az enyém, mivel egy bizonyos Steven B. Johnson tette fel a "Minden ami rossz jó neked" című könyve alcímeként 2005-ben, amivel rövid időn belül bestsellerré lett. A történet kivonatát bárki elolvashatja Dessewffy-Sebők: Bevezetés a jövőbe esszékötetben Galácz Annától, de röviden ismertetném itt is, mert az elmélet azon túl hogy polgárpukkasztó és óriási fricska az önmagukat kultúrelitnek tekintőknek, eléggé felkavarta a kedélyeket és nagy vitákat keltett a téma előítéletekkel való súlyos terheltsége miatt.

Johnson, újságíró, egyetemi tanár és tévés személyiség (sic!) elmélete azon az alaptézisen alapul, hogy lehet hogy tévedtünk amikor kőbe véstük azt a mára sztereotípiává lett nézetet, miszerint a tévé, a videójátékok vagy az internet öl butít és szellemi nyomorba taszít. Mért ne legyen lehetséges, hogy a populáris kultúra eme szennyáradata nemhogy nem elhülyít és elrontja a gyermekeink fejlődését és a fellnőttek kapcsolatait, hanem épp ellenkezőleg, fejlesztőleg hat? Nagyon meredek? Az, de lássuk csak hogyan.

A szerző kiemeli, hogy nem a tartalmat veszi górcső alá, tehát nem akar vitatkozni azzal, hogy a populáris kultúra termékei ártalmasak lehetnek, de ez amúgy is felülreprezentált, arról viszont elfeledkezünk, hogy fontos lehet az mód is, ahogy ezeket kapjuk. Arra bíztat, hogy ne morális alapon nézzük a z egészet, hanem mint kognitív tevékenységet.



Sleeper curve, így nevezi azt a jelenséget Johnson, hogy a populáris kultúra egyre komplexebbé vált az elmúlt évtizedekben. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban?

Videójátékok.
Az ifjúság már nem olvas, mára ez már több mint közhely. De mit tanítanak a videójátékok, amivel a gyerek vesztegeti az idejét? A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a játékok nagyon nehezek, bonyolult lépések sora vezet el a megoldáshoz, amihez nem ritkán százoldalas segédleteket kell böngészni, újra és újra próbálkozva egyes részeknél - hát szórakozás ez? Mért vetik magukat alá magukat ilyen tortúrának a játékosok? Talán azért, mert speciális agymunkára ösztönöz, például ilyen a "szondázás", amikor a virtuális világban megfigyelt törvészerűségek alapján felállítunk egy hipotézist majd megpróbáljuk alkalmazni, miközben módosítunk -ez márpedig a tudományos gondolkodás alapja; vagy a "telescoping", ami a célok sorrendbe és rendszerbe rendezését jelenti, ami a rendszerező képességet fejleszti.

Tévé-sorozatok, filmek.
Itt a legszembetűnőbb a változás: a hetvenes-nyolcvanas évek lineáris, egyszerű, egy-két nézőpontos filmsorozatait, aminek mintapéldája a Dallas vagy a Starsky és Hutch, felváltotta valami sokkal komplexebb stílus. A mai sorozatok, mint a Doktor House, a Szökés, a 24 vagy a Lost többszálú cselekménnyel operálnak, a narratíva ugrál térben és időben, sok az előre és visszautalás, a nézőpontváltás, gyakoriak a szaknyelvi fordulatok használata (fibrilláció, autoimmun, cété, ismerős Dr House-osok?), ami azt jelenti, hogy folyamatos koncentrációt és kombinálást igényelnek a nézőtől.
A filmeknél szintén erősen érződik a különbség, elég csak benevezni egy multiplex moziműsörára és nem is kell feltétlenül akciófilmet nézni: a kép folyamatosan ugrál, vibrál, a merész kameraállások váltakoznak, és ez csak az elmúlt pár év gyümölcse. Ha valaki kételkedne, próbálkozzon egy 70-es 80-as évekbeli filmmel, és meg fog lepődni, milyen vontatott, kiszámítható, milyen egyszerű a vizuális kultúra és a történetszövés. Vagy tegye egymás mellé a gyerekfilmeket: Bambi, Mary Poppins, Nemo. Na, látszik már? A szerző mellesleg megemlít a filmeknek egy egészen új fajtáját, amik épp erre építenek: ilyen a Memento, a 12 majom, Egy halhatatlan elme örök ragyogása, stb.

Internet.
Hát ez az ami egyértelműen ziccer: mindenki tudja, hogy a neten nem úgy olvasunk, ahogy egyébként, vagy hogy mennyire alap a megosztott figyelem, vagyis hogy most is miközben ezt írom az esti hiradót hallgatom a kisablakban, miközben másik két lapon zenék után kutatok és twitterre pofázok. Ez az állandó tanulási és felfedezési gyakorlat eléggé hasonlít arra, amit a videójátékoknál is tapasztaltunk. Emellett aktív tevékenységi forma, és a félelmek ellenére a web nem elszigetel, hanem inkább bekapcsol a szociális hálóba.



A hatás.
Hm, hát volt egy bizonyos Flynn, akinek hetvenes években a statisztikái alapján kijött az, hogy az átlagpolgárok IQ-szintje kábé 10 ponttal emelkedett, de én nem ezt emelném ki. Johnson szerint a Flynn-hatáshoz a tömegkultúra komplexebbé válása nagyban hozzájárult, méghozzá azért, mert nem azokban a feladatokban nyújtott teljesítmény javult, ami az iskolai tudást kéri számon, hanem a vizuális, mintakereső, az absztrakt problémamegoldást, a releváns információk kiszűrését, a helyes mintázatok megtalálását igénylő feladatoknál.

Hátrányok.
Johnson kitér arra is, hogy vitathatlanok a negatív hatások is, mint például a könyvolvasás visszaszorulása, amihez egészen más képességek voltak szükségesek: hosszú, narratív történetek követése, szereplők motivációniak átérzése, képi fantázia.

Ok.
A szerző szerint az egésznek egyrészt technológiai- gazdasági, másrészt neurológiai okai vannak. A sorozatok például olyan bonyolultak, annyi kersztbeutalás lehet bennük, hogy sokadszori megnézésük is indokolt lehet: ezt pedig éppen lehetővé teszik az ismétlés új lehetőségei, mint a DVD-k. Másrészt, ellentétben a populáris kultúrában infantilizmust látó kritikákkal, az emberi agy olyan szerkezet, aminek folyamatos kihívásokra, feladatok megoldására van szüksége még gyermekkor után is. Vagyis a tömegkultúra nem véletlenül fejlődik az egyre nagyobb komplexitás irányába: épp erre van szükségünk.

-Eddig tartott ez a mai modern übermensch-mese, és akkor most lehet nyilatkozni: mit gondoltok, jobbak vagyunk mint apáink-nagyapáink?

Geo+net: egy nyomozás eddigi részletei

Akkor tehát megpróbálok a végére érni a gondolatmenetnek amit egy ideje feszegetek. Ha valaki most kapcsolódik be: először is, kipróbáltam a Tumblr-t (az eredmény szép lett, csak még nem tudom miire jó), aztán levontam a tanulságot, hogy jó dolog ez a hírek rögtön-gyorsan mikromédia, csak az ember nem feltétlenül lesz tőle tájékozottabb, mint a hagyományos régi típusú újságolvasgatással. Persze ostobaság volna megkérdőjelezni az egész webkettes életérzés létjogosultságát, már csak azért is, mert egyre inkább információ- és médiafüggő a világ és a valóságot meg csak kerülgetjük hogy jé ilyen is van, de azért ha valaki egy bizonyos időt eltölt ebben a közegben akkor könnyen eljuthat addig a gyomorszorító határig, amit az ájfónhegyek, a mikroblog-statisztikák feletti örvendezés, a hagyományos sajtó halódása feletti tépelődés, a kétperces címlapos jópofiság-blogok és a kilóra vett SEO-ügynökök jelentenek.

Vagyis: ha a webkettő egy lufi, akkor mi marad a hype-on túl? Létezik-e a webkettő végtelenül összetett absztrakcióján innen, de az iwiw-frímél-index/origó hármason túl valami? Eddig jutottunk a legutóbb, zárszóul meglebbentve a lehetőséget, hogy talán elképzelhető egy olyan világháló is, ami a világ és a háló között feszül és a mostani webketteseken túl az egyszerű földi halandóknak is használhatóságot jelent.

Azt már régóta sejtettem hogy mennyire lyukas is a hálózat, és tudtam hogy léteznek megoldások mint mondjuk a QR-kód, amik a valóságot és a netet kötik össze, de ezek inkább csak afféle óperencián túli homályos kísérletek. Aztán elkezdtem térképeket böngészni és egyre többet gondolkodtam azon, hogy mennyire nagy szerepe lehetne a földrajzi koordinátáknak, ha azokat valahogy hozzá tudnánk rendelni az eddig meglevő webhez. Különös, hogy a neten minden hír, cikk, videó, kép időkoordinátákkal el van látva, de a valós földrajzi térhez való kötöttsége annyiban kimerül, hogy alcímként vagy valahol megemlítik, hogy épp hol történt az esemény.

Hosszas nyomozás után, amikor már kezdett körvonalazódni mit is keresek, találtam a GeoRSS mozgalomra, ami elég zavarosnak tűnt elsőre majd másodikra is, mivel kiderült hogy ez egy még mindig nem tisztázott szabvány, ami legalább három formában működik. Nem tudom kik használják, de nekem úgy tűnik, egyelőre inkább egyfajta lehetőség, gyerekcipőben jár és a kutya se hallott róla nincs túl széles ismertsége és mivel szokatlan html tagek használatára buzdít, aligha fog egyes elvetemült programozókon kívül bárkit is vonzani. Ugyanez igaz a Google Maps API-jával zsonglőrködő felhasználói térképekre is, amik nagyon látványosak és több lenyűgöző blog is alapult a propagálásukra, mégis inkább a renegát webkettes szobakalandoroknak egyértelműek és a kúlsági faktoron túl még mindig nem arra jók amire vadászom, hacsak mondjuk nem az Államok területén tengeti az ember az életét.

Közben az offline források között kicsit más irányban eljutottam az urbanisztikán belül a mentális/kognitív térképezés módszeréhez, ami már sokkal közelebbről kerülgeti azt amire gondoltam, de még így is vagy a pszichológia egy alternatív ágának tekinti a szakirodalom, vagy pedig a földrajztudományoknak egy sötét zugába söprik atipikus mivolta miatt, modernebb, esetleg nethez kötődő használatával még nem találkoztam, de lehet hogy csak elkerültük egymást. A mentális vagy kognitív térképek annyit jelentenek, ahogy a fejünkben élnek az egyes helyek és a világ. Vagyis minden információ, amit az egyén a realitás egyes szögleteihez köt.

Akkor ezek után talán rajzoljuk meg mi is lenne ez az előrelépés! A Google nemrégiben elindította a Longitude nevű alkalmazását, ami arra épül, hogy megmondod hol vagy, a Nagy Testvér pedig a koordinátáid alapján felpakol a térképre. Ha jól tudom, a Google számtalan projektje közül ez éppen nem lett egy kasszasiker, talán mert mobilnetre épül ami kissé használhatatlan döcögős még. Van viszont egy másik sejtésem is: a bizalmatlanság, vagyis hogy az emberek nem látják annyira még a hasznát mért is kéne magukat bejelölni a térképen.

Mi lenne ha máshogy tennénk fel a felhasználóknak a kérdést: ahelyett hogy "hol vagy?" mondjuk úgy, hogy "mutasd meg, milyen helyeket ismersz!" Teljesen más lenne a motivációja az egésznek ha az ember adott helyekről mesél, oszt meg információkat. El tudunk képzelni egy hatalmas térképet, ahova bárki leszúrhat egy markert (az az ismerős zászlócska a google mapsból) és melléírhat bármit ami hozzá kötődik? Egy belső jutalmazórendszerrel, mondjuk a felhasználók egymás pontozásával még az is elérhető lenne, hogy a térképre releváns információ kerüljön fel: nyitvatartás, alaprajzok (egyáltalán honnan lehetne elérni ezeket?!), leírások lehetőségekről, termékekről, árakról, szolgáltatásokról, vagy bármiről ami fontos lehet. Mindezt könnyen és gyorsan, az átlagfelhasználó számára pillanatok alatt elérhető módon, például információtípusok formális felajánlásával, mint amilyen a Tumblr-nél a posztírás. Milyen lenne ezek után egy olyan net, ahol az ember nem valami totális absztrakció delíriumában a valóságból kiszakadva kattog ide-oda, hanem a világot látná kicsiben?