Az onlájn szcéna játékos és nemjátékos karakterei

5/18/2010

===A KULTBLOGGER===


A webszíntér nemlétező szamárlétrájának alján a kiugrott, esetleg kirugott (dropout, ugye Steve?) értelmiségi -értsd: általában bölcsész- áll. Persze ezt ne említsük neki mert illetlenség, meg amúgyis kikéri magának, amiről ő ír -ami az ő kutatási területe!- az mind tech, gadget és widget, de minimum az emberek viszonyulása a technológiához (ez sem szociológia!). Két Kultista +10 -es módosítót kap a Kultúrázás képességre, ami minden új beszállóval emelkedik: fent említett fícsör azt jelenti, hogy bármely két Kultblogger képes bármikor csak beavatottak számára értelmezhető idézet-és poénáradattal sokkolni környezetét -rétegponyvákból, C-kategóriás sorozatokból, elsőgenerációs c64 játékokból, a kultúra sosemhallott egzotikus szegleteiből-, amivel az egyszerű földi halandókat pillanatok alatt összezavarva nagyjából tíz perc alatt legyintésre és távozásra kényszerítik. Mégis, ha az ember túlteszi magát a semmitnemértek-deazért-okosanbólogatok érzésen, akkor ők az onlájn szcéna legizgalmasabb alakjai. Ha esetleg egy-egy idézetre is telik a részedről, máris ember vagy köztük, ha elő is adod huszonöt percben terjengősen a tíz perc helyett, egyenesen a hősük leszel.

===AZ IGAZI KOCKA===


Hétköznapi nevén programozó, de ha nem fajtájabelivel tárgyalja akkor preferálja a "feljesztő" titulust. ("És te miben fejlesztesz?") Akad blogja de az inkább tyutyóriál és a munkája közhasznú mellékterméke, bár néha becsúszik egy-egy poszt valamilyen sorozatrészről, illetve magánéletről amiben izzadtan törekszik a személyességre, bár leginkább a külvilág számára érthetetlen zagyvaság a végtermék. Twitterhasználati szokásaira is ez utóbbi jellemző, ritkán közvetít humán nyelven is értelmezhető gondolatokat. Programnyelv elnevezésű meetupokon gyülekezik, sután közelít fajtársaihoz, a beszélgetés két (felesleges) mondat után (inicializálási fázis: hogy hívnak, hol vagy fejlesztő/rendszergazda) gyorsan platformokra és szintaxisokra terelődik, ami után verziószámok szidása és bizonyos alkalmazások istenítése következik (ez a fícsöre, +25 módosító beszédességre bármely fent említett témában). Békés természet, bár hajlamos kissé lenézni a matematikához láthatóan nem konyító mindenkimást. Csavaros, problémamegoldó gondolkodása miatt, ami szellemi kapacitásának 98%-át felemészti ritkán van gyakorlatias ötlete, nehezen kezdeményez és a társalgásban mindig le van maradva öt mondattal, így reakciót ne nagyon várjunk tőle. Vegyes társaságban egyel számosabban vagyunk általa de nem többen (n+1).

===A SZABADÚSZÓ===


A láthatatlan hierarchia csúcsa, ahová úgy jutott, hogy lexikális tudásának (Kultisták) és kombinációs képességeinek (Programozók) hiányát ellensúlyozandó elképesztően jól adja elő magát. Nem köztudott milyen intézményben milyen minősítést szerzett, kicsit-közepesen ért a kódoláshoz és mivel valamilyen szakterület határán mozog ragadt rá némi tudás is, de kenyerét leginkább agilisságával, rinocéroszt megszégyenítő vastagságú arcbőrével és megmondóember-imidszével szerzi. Különleges képessége a Szakmázás: írásban konstans tudja ontani a szósölmédiás-onlájnnetwöringes-szeós bullshitet, ugyanerre szóban is bármikor képes, ezt a tevékenységet sör mellett szereti leginkább folytatni. Tutira fel vagy iratkozva a blogjára, statisztikák, diagramok, negyedéves kimutatások támasztják alá hozzáértését, bár ha a Mashable és bOING bOING feeded is be van kötve az sokat ronthat az élmény újdonságértékéből. Jobb esetben mesápokra épít sztártápokat -aminek a lassú de biztos felíveléséről szivesen vállal előadást-, egyébként kreatív igazgató valamelyik médiacégnél. Huszadik szint felett megkapja a "tanácsadó" előtagot, ami annyit tesz hogy fifti-fifti alapon észoszt az internet jövőjéről és a követendő stratégiákról és ebből ami bejön azt még kétszer aláhúzza utólag. Megjegyzés: a Matyi szigorúan NJK!

Ennyi mára, a lehetséges Mellékkasztokat -biciklis, tumblres, dizájner, újságíró, fotóriporter, egyetemista- talán legközelebb tárgyaljuk.

//A poszt eredetileg a magánblogomon képződött, de gondoltam itt többekhez eljut:)

Lájkolható az egész világ! A Like gomb filozófiája a szemantikus webtől a Facebookig

4/23/2010

Azt hiszem az egyértelmű a különbség, hogy miért néznek arra marslakóként aki most kérdezi meg hogy "és te fent vagy Facebook-on?", mint arra aki mondjuk egy éve tette fel ugyanezt a kérdést. A Facebook élettér lett, aki nincs rajta az nem is ezen a világon él, ahol gépek előtt embereket látni ott biztos hogy szorgosan dolgoznak a FarmVille kapái vagy lubickolnak a FishVille etetnivaló halacskái, ezt senkinek nem kell magyarázni. Az izgalmas kérdés a közösségi web korában mindig az, hogy ha már megvan a megfelelő méretnövekedés, akkor mit lehet kezdeni a potenciállal, vagy még egyszerűbben: mire lesz jó a Fácse nagyfőnökeinek a soksok ember?

Az emberek sörözni járnak, a kockák meg meetupra

4/09/2010

Nna, mivel az Urban Buddha épp történelmi redesign előtt/alatt áll jelenleg aminek ki tudja mikor nemsokára meglesz az eredménye, addig is gondoltam nem hagyom olvasnivaló nélkül az esetleges idetévedőket és lefirkantom létezik még olyan aki esetleg még nem tudna róla, hogy a meetup az egy igenjó műfaj. Ha nem világos a szó, ez egyszerűen csak azt jelenti hogy a geekek mindenféle alibi alapján összegyűlnek valami underground helyen ahol is előadásokat tartanak egymásnak, szakmáznak, söröznek, egyszóval a meetup a szocializálódás terepe. És hogy honnan lehet erről tudni? Például más kockáktól, vagy a bizonyos oldalakról, ahol is az ember az érdeklődésének megfelelő találkozókról kaphat értesítőt.


Időrendi sorrendben az elmúlt másfél hét meetupjai személyes benyomások alapján:

Budapest JS Meetup

A JavaScript-ben utazók első meetupjának a Szabadság térre néző kis atmoszferikus loftlakás, a CoLaBs biztosított helyet. Annak ellenére hogy ilyen friss kezdeményezésről van szó, elég szépen megtelt az előadóterem. Nem tudom pontosan ki volt a kameramen, de neki köszönhetően Ustreamen kikerült az egész ott a hálóra ami olyan teret engedett a külső feedbacknek, hogy egy-egy prezentáció után kérdezni nem csak a jelenlevők tudtak, hanem az eseményt "kintről" követőkét is beolvasták. Hamár meg lett örökítve: Bártházi mester beszélt a Node.js-ről, LacKac a Sammy.js kúlságát boncolgatta, Szász Tibor az Adobe Air lehetőségeit mutatta be, Pusztai Tibor pedig egy villámelőadás keretében js-rejtvényt adott fel a jelenlévőknek jutalomért.

New Tech Meetup

Igaz hogy a Dürer Kertben rendezett ehavi "Nagymeetup" nem tudta körözni a múltkori Merlines évfordulós PechaKucha Night-tal egybekötött nagyszabású hepöninget, de az tény hogy a hónap első szerdája az az alkalom amikor a magyar (web)fejlesztés/ innováció színe-java felvonul és beszámol meglévő startupokról vagy új kezdeményezésekről. Amilyen például Szabó "HH" Gergő és Árvay Dénes élő közvetítésre épülő projektje, vagy Benedict Andrásnak az Iwiw Kapu-nak keresztelt API-nyitása, Benedek Balázs újszerű távmunka clustere, Tóth Benedeknek a Turulcsirip integrációja vagy Sebestyén "razZ0r" Endre adatelemzés a biotechnológiában előadása volt.

SF Meetup

A "kis meetup" egy nagy szerető család Jun és Kelt atyáink szervezésében, mindig különleges alkalom a meetupok sorában. A mostani szülinapi találkozón Fonyódi Tibor beszélt a Géniuszról és a hazai sf-filmforgatásról, Dworkyll a military-vonalat mutatta be, Gazs a negyven éve tartó sorozat, a Doctor Who fogyasztására lelkesített, Szemes Balázs pedig az ebook olvasás jogi-közgazdaságtani kérdéseit feszegette, majd az R2D2-torta elfogyasztása után youtube-diszkó és kötetlen örömködés történt. Ha a mostaniról is készült hangfelvétel mint a múltkor akkor majd ápdételem:)
ÁPDÉT: megjelent Kelt beszámolója a Worldshots-on, hanganyagokkal!

Zárszóul...?
Minden hétre napra egy meetup, ez a jelszó. Gyertek, érdemes.

//a kép némileg cheat a propaganda teljessége kedvéért, a múltkori new tech meeetupon készítettem

Milyen hírek terjednek legjobban az internet közösségi hálózatain?

2/14/2010

A Kossuth Rádió 30 perc alatt a Föld körül című műsora az, amibe kölyökkorom óta szívesen hallgatok bele ha éppen úgy adódik. Az egyik kis párperces összefoglalóban hallottam épp az imént, hogy a Pennsylvaniai Egyetem szociológusai a több mint hat hónapos kísérlet során negyedóránként analizálták, milyen kulcsszavak szerepelnek leggyakrabban a mailben (?!) továbbküldött tartalmakban. A cikket némi keresgélés után megtaláltam a neten is, és ha már a rádióműsorban egy az egyben lefordítva adták tovább, lássuk mi is!

A jó híreket vagy a rosszakat szeretjük-e, finomítunk vagy hozzáköltünk még, és hogy az adott újság/oldal melyik részéről a legesélyesebb a figyelem megszerzése, ilyesmik foglalkoztatták a kutatókat. Hogy a tartalmak "fertőzőképességét" (virality) vizsgálják, 2008. augusztusától 2009. februárjáig 7500 cikk terjedését vizsgálták különböző tényezők tükrében, mint például hogy a nap melyik szakaszában vagy az adott oldal milyen részében kerültek publikálásra. Ezekből egy random háromezres mintát független olvasók osztályoztak aszerint, hogy mennyire volt hasznos vagy épp meglepő, emellett számítógépes algoritmust is használtak, hogy a szövegeket azok érzelmi töltése, sőt annak pozitív vagy negatív jellege szerint is súlyozzák.

A cikk írója szerint mégis meglepően nem az olyan írások a legnépszerűbbek amik a szexről szólnak, sem a hangzatos címűek (pl "Hogyan befolyásolja a macskád étrendje a házasságodat, és mért Bush hibája"). Érdekes hogy a leggyakrabban továbbított tartalmak tudományos jellegűek voltak, méghozzá nem is kzárólag a gyakorlatiasabb vonalról ahogy gondolnánk -mint egészségügyi infók vagy elektronikus kütyük-, hanem egészen súlyos területekről, amilyen a paleontológia, a csillagászat vagy mondjuk a "szarvasok látásának fénytana". 

A kompjúteres analízis ugyanakkor kimutatta, hogy az adott szöveg érzelmi töltése a másik amire ugrunk: az olyan címek mint "A depresszió újraértelmezése mint puszta szomorúság" vagy "Mikor nincs más mindig a beteget hibáztatják" tuti befutók. Sőt, a pozitív hangvételűek jobban kitüntetjük figyelmünkkel, mint a negatívokat. Ami érdekes, hogy a hosszabb lélegzetvételűeket sokkal gyakrabban küldték tovább, mint a rövid szösszeneteket, az egyik kutató szerint egysezrűen azért, mert ezek érdekesebbek voltak és jobban lekötötték az olvasót, amit úgy mértek, hogy ugyanabban a témában a Times kiadta a rövidebb és a hosszabb verziót is.

A megdöbbentő cikkek szntén nagy népszerűségnek örvendtek, mint amilyen egy New York utcáin elszabadult csirkékről szóló írás volt - a magyarázat szerint azért, mert a hétköznapiságon kívüliség érzetét keltik. 

A kutatást feldolgozó cikk sokat emlegeti a félelemmel vegyes tiszteletet és csodálatot (awe) mint az érzést, amit a legnagyobb figyelemmel kísért tartalmak váltanak ki, egyfajta transzcendens érzületet, amit a nálunk nagyobb dolgokkal való szembesülés ad. Azok inspirálnak minket, ahol azt érezhetjük, hogy milyen kicsik vagyunk és a világ végtelen és rejtélyes hely; az író úgy tudja ezt elérni, hogy kizökkent minket az alap mentális hozzáállásunkból és más nézőpontból mutatja be a világot. Látni a Grand Canyont vagy egy fantasztikus műveszeti alkotást, hallani egy nagy elmélet vagy mondjuk egy csodálatos szimfóniát, különlegesnek megvilágításban látni valami hétköznapit vagy egymástól távol eső dolgokban nagy összefüggéseket felfedezni, ezek azok az elmenyitogató dolgok amik kiváltják a csodálatnak ezt a különleges érzetét. 

Míg gyakorlatias dolgok továbbküldésének motivációja, mint amilyen a pénzügyi tippek vagy egészségügyi tanácsok a klasszikus közgazdaságtani viszonyrenszerben magától értetődő -küldök valamit hogy cserébe én is kapjak valamit-, míg a fentebb említett, csodálatot kiváltó cikkek elpasszolásának pszichológiája összetetteb, talán az az önös érdek lehet mögötte, hogy érzékeltessük az ismerőseinkkel milyen tájékozottak is vagyunk és hogy ha átküldjük akkor így megdöbbenthessük őket is. Főleg kiegészítve a hozzáértés látszatát adó félmondatokkal. 

A kutatók szerint mégis többről van itt szó, mint pusztán a fennsőbbrendűség érzésének keltése: az ilyen emberek érzelmi kommunikációt próbálnak kiváltani. Az érzelmek arra vezetnek minket, hogy megosszuk őket, és ha hallunk/olvasunk egy történetet ami átformálja a gondolkodásunkat a világról, akkor még inkább arra fogunk törekedni, hogy továbbadjuk, terjesszük, propagáljuk a vallásos csodálat és megvilágosodás ilyen  értzését, ezzel is bevonva az átélés élményébe másokat.

A Penn kutatása kimutatta, hogy más érzelmeket is szeretünk megosztani: például a félelem és szorongás, amiről az újságírás már régóta tudja hogy sokmindent el lehet adni vele (fear sells), hasonlóan erős befolyással bír az olvasókra. Mégis, a csodálat a legerősebb olyen érzelem, ami cselekvésre, megosztásra készteti az olvasót. 

Azt hiszem ez a poszt is megéri a pénzét, hosszú is, pozitív is, megfelelően (ál)tudományos és nagy összefüggéseket világít meg. Ahogy az eredetiben is kötelező, ha most Kedves Olvasó érzed a fennkölt csodálatot hogy megtudtál valami újat a világról, akkor ugye tudod a dolgod...:)

//Itt a teljes kutatás PDF-ben.

Heti Buzz: Google Nexus, Bono kinyilatkoztat, szuper kontrollcsoport, Kína virtuális Nagy Fala

1/13/2010


Új rovat indul az Urban Buddhán Heti Buzz címmel. A buzz szellemét próbálom összeszedni a nem garantált adott egy hétben, vagyis mindazt, amiről a szóbeszéd említést tesz, ami körül a blogoszféra zizeg, pörög, gyülekezik, ami sok-sok olvasót lázba hoz és egy táborba tömörít. A szempont a merítésnél tehát a tömegek kétes bölcsessége, ezért a forrás a nagy híraggregáló óriásblogoktól kezdve (Mashable, BoingBoing) a kifejezetten trendvadász szájtokon (Buzzfeed, TrendHunter) -és annak magyar megfelelőjén, a Turulmemén- át terjed az általam saját kezűleg válogatott brékingekig a Readerem feneketlen mélyéből, esetleg némi Yamm vagy Twitter trending #hashtag-gel megfűszerezve, csak hogy a real time gerjedelmekre is fény derüljön.

Tehát: minden, ami nektek érdekes volt, újra itt, ha lemaradtatok róla.
Egyelőre csak röviden kedvcsinálóként:


Bono, miután kipipálta az AIDS témakörét és helyretette Afrikát, tízpontos kinyilatkoztatást adott közzé. A karizmatikus világmegváltó élő szobra szerint a világnak követnie kéne Kínát, ahol élen járnak a web szűrésében, ez ugyanis megállíthatná az illegális kalózletöltéseket. (Mashable egy, kettő)

A Google piacra dobta a Nexusnak keresztelt okostelefonját ("FUCK iPhone!!"), ami azért izgalmas, mert Philip K. Dick "Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal" című művében, amiből a Szárnyas fejvadász is készült, ugyanígy hívják az androidokat. Lett is belőle nagy témázás, hogy lehet-e neveket copyright-olni. (BoingBoing)

Nicholas Cage mindenkivé vált. (niccageaseveryone)

Vicces kedvű dizájnerek photoshopban kitenyésztették a tökéletes nőt: hogy nézne ki az ideális asszony, akibe Angelina Jolie-t, Charlize Theron-t, Jessica Albát, Keira Knightley-t, Monica Belucci-t és Scarlett Johanson-t, szóval összesen 16 szépséget oltottak? (Gizmodo)

Káeurópai kismagyar riöliti: BKV, szuper kontrollcsoport, Szalainé Szilágyi Eleonóra rács mögé, sztrájk meghatározatlan időre. Kirúgott villamosvezető döbbenetes vallomása egy rosszul szervezett cég belső ügyeiről. (Tékozló Homár)

Valami őrült összeszedte a Lost helyszíneit egy térképre. Éljenek a Google Maps mashupok! (...?)

Pécsi "Pollner" Ferenc a hírügynökségek történetéről, illetve arról, mi szükség is van az MTI-re. (Médiablog)

Vámosi Gergő interjúja Netanel Jacobssonnal, az AOL és Facebook egyik nagyfejesével. Tökéletesen mainstream menet, minden benne van ami az elmúlt pár hetet-hónapot jellemezte, Vodás Müller-ügy, valósidejű net, és amiért igazán izgalmas, az a nagy kínai cenzúra mítosza... (Origo)

...amiről már lassan minden nap olvasok valahol. (Wired) Pedig ott is élnek emberek, fogyasztják a nyugati popkultúrát, és valahogy neteznek  és kommunikálnak is, így arra az elhatározásra jutottam, hogy minden előképzettségemet latba vetve a jövőben megpróbálok  kicsit utánajárni a Kína internet-cenzúra körüli irtózatos buzznak.

City of Bits: ha a net egy nagyváros volna

12/21/2009


My name is wjm@mit.edu (though I have many aliases), and I am an electronic flâneur. I hang out on the network.
Valahol William J. Mitchell könyve környékén ért a vad dimenzióváltás amit a félév végi őrület hozott, így egyszerre próbálom interpretálni a közel egy hónapja tervbe vett City of Bits-et és szinkronba hozni a közelmúlt buzz-témáit, csak hogy a naprakészség látszatát se veszítsem el.

Tehát: a City of Bits azért üt nagyot, mert hiába íródott 1998-ban, simán megállja a helyét most is, sőt, ha szabad ilyen közhellyelélni, még aktuálisabb mint valaha. Távolról nézve az egész közelítésmódja valahol a Mátrix-trilógiát idézi, méghozzá a lehető legkonkrétabb értelemben: a mátrix mint virtuális valóság egy hely, vagyis helyek, terek halmaza. Megvannak a jelenetek a folyosókkal, ajtókkal? Második rész, a Keymaker, aki a kulcsokkal zárakat nyit, a túloldalon meg hegyek-erdők? Harmadik rész, Neo a Trainman csapdájában?
Valami ilyesmi ez a könyv is.

A City of Bits -építészeti grafikákkal, alaprajzokkal illusztrálva- azzal a gondolatisággal játszik, hogy milyen lenne az internet, ha valódi tér lenne. Párhuzamokat visz végig: ahogy mi Cyborg citizen-ek -vagyis mi netezők- megjelenünk az elektronikus agórákon, ahogy vásárolni megyünk a nagy bevásárlóközpontokba mint az Amazon vagy az Ebay, ahogy virtuális múzeumokat, azaz képtárakat nézegetünk, vagy találkozunk egymással az egyes csetszolgáltatóknál...
Mitchell sokkal elvetemültebb, mint amilyennek ez így elsőre hangzik, és a Bitsphere rejtelmeit a valós terekkel -könyvtár, piactér, börtön- összehasonlítva egész érdekes következtetésekre jut a netezési szokásainkkal kapcsolatban. A Google Books-on is részben elérhető City of Bits épp ezért izgalmas: valószínűleg már mindenkinek a könyökén jön ki a különböző, internetezési szokásokat boncolgató elemzések, szabályszerűségek -Mitchell valami teljesen eltérő gondolatmenetet visz végig. Csak hogy egy példát mindjunk, nála a webes privátszféra, a jelszavak és védett hatáskörök IRL párhuzama a falak az utcán: azért vannak, hogy az embert lekorláátozzák az előrejutásban és egyértelműen kijelöljék, mettől meddig terjednek a határai.

A City of Bits az aktualitásai miatt is lenyűgöző olvasmány, és akkor itt jöhet a kötelező naprakészség. Ha 2010. nagy webes próféciáira kíváncsi valaki, akkor főleg a "valósidejűség" varászszavába fog leghamarabb beleütközni. A Twitter a forradalom élharcosa, aztán jön az abszolút overhype nagyágyú, a Wave, amiről még senki nem tudja igazából mért is nagy durranás, de biztos az, már posztok százait legyártották róla a lelkes geek-ek. Tumblr, Posterous, következő sebességbe kapcsolunk, Facebook, Farmville minden képernyőn, bármerre is nézünk. Ahogy véleményvezéreink fogalmaznak, minden a "valósidejűség" és a "social" zászlaja alatt egyesül.

De biztos hogy ez dierekte a közösségiségről szól?
Persze, hiszen ez az eredmény, mindenki láthatja, nem igazán rendezhetem le egy átlag estémet legalább félórányi levelekre válaszolgatás nélkül, csak hogy a legsürgősebbeket elintézzem. Az elmúlt napok benyomásai alapján inkább olyan érzésem van, mint a plázákkal kapcsolatban: a shoppingolás mintha csak másodlagos lenne, a legfontosabb amiért az átlagember a plázába megy, mert már úgyis mindenki ott van.

Nem ugyanezt illusztrálja a Facebook-jelenség is?
Mert végülis mitől olyan nagy szám? Őszintén, miért regisztráltatok -talán nem is olyan régen- egy új közösségi oldalra? És a hi5-re mért nem? Vagy az iwiw-et mért hanyagoljátok? Szorosabb a kapcsolatotok az ismerőseitekkel mint egy-egy lájkolás, két sor komment vagy némi Mafia Wars?
A "social web" talán kissé túlideologizált gondolat. Mi van ha olyan egyszerű a dolog, mint ahogy a City of Bits már '98-ban leírta, a Facebook ugyanolyan élettér, mint bármelyik pláza IRL-ben, ott vagy, mert minden normális ember ott van ma? Elég nagy a különbség...

Netes szokásaink változásáról: fórumozás és nosztalgia

10/05/2009


Anno hatodikos voltam, amikor világossá vált, hogy a gépterem, ahova a fél osztály lejár, mekkora egy kultikus hely. Külön esszét megérne az a kérdés, hogyan változik az emberek tevékenységeinek köre ahogy a technológia fejlődik, vagyis mit csináltunk régen és mit művelünk ma a neten. Emlékszem, amikor hatodikos voltam, egyesek irgalmatlan grafikájú ötpixeles bugos játékokat püfölve töltötték a délutánt (én csak Prehistorik 2-ztem és főleg otthon mert ott lehetett koncentrálni), mások chat-szobákban pötyögtek, ellenkező neműeknek kiadva magukat, mert az nagyon nagy játék volt akkoriban, aztán voltak a nagyobbak akik már azért csúnya oldalakat is benyomtak ha a rendszergazda nem nézett oda, és voltak a trükkös hackerpalánták akik a többiek gépét exploitolták, ártalmatlan egérbefolyásolós programmal.
Én fórumoztam.
Itt is, ott is, de főleg az rpg.hu-n, hát nörd vagyok nna, már akkor is az voltam:)
Vélemények finoman, kevésbé finoman, észosztás, végeérhetetlen flame-özön, kitiltásig. Ismerős?


Bevallom őszintén, az Andrew Keen webkettes kritikájáról szóló poszton rengeteget piszmogtam, mivel úgy voltam vele, hogy fontos az Urban Buddha tematikája szempontjából, erősíti a profilt, satöbbi.

Az érdekes számomra az volt, hogy a kérdésfelvetés provokatív jellege ellenére kevés komment érkezett ide. A hangsúly azon van hogy ide, mivel minden más felületen viszont annál forróbb hangvételű és érdekes kiegészítések születtek. A GReader kommentes megosztások is jócskán hozzátettek a tartalomhoz, de az igazán tanulságos az volt, ahogy a Tumblr-ös közösség lereagálta a dolgokat. Azt az egyetlen linket az eredeti írásra rebloggolták újra és újra, és ez kissé elgondolkodtatott a kommentezés filozófiájáról és arról a misztikus kérdésről, miért is jó a Tumblr. 

Azt hiszem minden blogger szereti, ha kommentelnek hozzá, viszont sokan egyszerűen lusták ezt megtenni, vagy kampányszerűen művelik, sokszor diplomáciai célból, hátha vissza is kapnak valamit. Persze a kialakult nagy blogok dühöngői mások, háromszáz- ötszáz- ezer komment? Hm.

A Tumblr-ön viszont van egy egészen érdekes kommunikációs szokás, méghozzá az idegen anyagok rebloggolása. Mintha a bloggerek sokkal inkább szeretnék a saját oldalukon is ott tudni a máshova szóló véleményüket, nem otthagyni máshol, ahova talán soha nem térnek vissza.

És engem ez az egész nyomaiban a régi szép időkre emlékeztet: egy reblog-sorozat, ahol a tizedik idézett már csak két szavanként van egy sorba zsúfolva, olyan kicsit mint a fórumozás.
Talán ezért olyan népszerű a Tumblr.
Közösség van, egymásra reagálnak a szereplők. Jobban sokszor, mint az átlag mezei kommentelők, kevesebb a hőzöngés, mivel amúgyis sokszor egymás követői. Az a különös érzésem van néha, mintha a zajgyáros Tumblr-ön rebloggoknál több lenne a hozzáadott érték.
Valahogy hiányolom a mai neten ezt a kommunikációs formát. Persze vannak fórumok még mindig, meg twitter, meg facebook, de ezek közül mind csak közelít ahhoz az érzéshez, amit annak idején az ősidőkben a fórumozás jelentett.


Az Andrew Keen- féle webkettes antitézisre érkezett reakciókat akkor az eredeti bejegyzés kommentjei közé "rebloggolom":)

Az Y-generáció közös emlékei

10/01/2009


"Láttam a BBC-n egy dokumentumfilmet, amelyben kínai fiataloknak mutatták meg a Tienanmen téri események évfordulóján azt a híres és emblematikus fotót, amelyen a téren egy fehér inges fiú szemben áll egy tankkal. Nem tudták azonosítani, miről, milyen eseményről készülhetett. Nem emlékeztek."

Ha valaki lemaradt volna róla, nem tudom a hvg.hu-n kívül más is lehozta-e, de egy rettentő izgalmas oldal született a MOME Vizuális Kommunikációs Tanszék jóvoltából. A huszonevesek.hu a '89 körüli generáció közös emlékeit hivatott összegyűjteni, "én és a rendszerváltás" címszóval. Lego matrica, kindertojás- gyűjtemény, igazi szoci ovis játékok, botrányos hajak -mindez képekkel és videókkal.
Még régebben, amikor a Hegy Gyomrában után keresgéltem, találtam egy sajnálatos módon halott oldalt, a Kollektív tudat- emlékezőblogot, kifejezetten örültem a kezdeményezésnek, kis csalódás volt amikor megláttam hogy jó ideje nem frissült. Pedig a köztudat, a közös emlékek gyűjtésére a net kifejezetten jó színtér.

Webkettes antitézis -Andrew Keen:The Cult of the Amateur

9/23/2009


Andrew Keen nem az a szerző, akinek az olvasása után az ember vállat von és tovább megy szó nélkül. Andrew Keen a legrosszabb fajta anarchista, a zseniális provokátor, egy ünneprontó kisördög, aki nem átall alapos kutatások és mesterien alátámasztott érvelés segítségével kikezdeni egy olyan mítoszt, ami éppen mindenki más által éltetett és forradalmi romanticizmussal hirdet megváltást.

Nos, igen, a webkettő mára már több mint közhely vagy hype: mítosz, modern miszticizmus, egy nagy közös technofil kultusz.
Újvonalas szabadkőművesség.
Utopista szekta.
Világvallás.
Andrew Keen könyve, a The Cult of the Amateur (alcíme: How today's internet is killing our culture and assaulting our economy) épp a webkettes forradalmat veszi tűéles kritikája alá: végigveszi a szcéna minden részletét a blogoktól a Wikipédián keresztül a Youtube-ig, hogy cáfolja a webkettes idealista ideológusok minden világmegváltó tételét és bebizonyítsa, az amatörizmus kultusszá emelése nemhogy nem fogja elhozni a várt mennyországot, de egyenesen romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit.





Mivel a The Cult of the Amateur mondanivalója sarokpontja lehet az Urban Buddhának, és már régebben is foglalkoztunk a témával, a könyvet pedig nem olyan egyszerű beszerezni (angol nyelven elérhető a BCE könyvtárában 31 K 30-as jelzet alatt), így röviden ismertetjük az érvelését.

"If you provide infinite monkeys with infinite typewriters, some monkey somewhere will eventually create a masterpiece -a play by Shakespeare, a Platonic dialogue, or an economic treatise by Adam Smith" -T.H. Huxley, infinite monkey theorem
A Cult of the Amateur középpontjában Keen szkepticizmusa áll. A gondolatmenet roppant egyszerű, provokatívan kritikus és szélsőségesen átfogó: a szerző gyakorlatilag a teljes Új Médiát szétszedi a boncasztalon, nem ritkán elfogultan és sztereotípiáktól sem mentesen. Az érdekes az egészben épp ez: ahogy módszeresen végigveszi a nagy webkettes forradalom elemeit, úgy bontakozik ki előttünk egy másik, fordított megvilágítás, valami homlokegyenest más, mint az utópia-gyárosoktól hangos interneten úgy általában hall az ember.

Vessünk egy pillantást a webkettes ideológiára, ahogy azt a legnagyobb mítoszalkotóktól az utolsó zugbloggerig mindenki meséli a posztjaiban, cikkeiben, így talán aki csak hírből hallotta a Web 2.0 -legendát annak is legyen némi fogalma!

Tehát: a közösséginek is becézgetett web 2.0 lényege az a túláradó büszkeség és öntudat, hogy immáron nem a nagy többség olvassa passzívan a hivatásosok által készített tartalmakat, hanem mindenki lehet egyben fogyasztó és gyártó is. Nem kellenek könyvkiadók, újságszerkesztők, lemezcégek, médiaproducerek, profi rádiósok, nagytudású lexikoníró professzorok, képzett filmesek: a webkettő korában bárki írhat könyvet, csinálhat zenét, forgathat klipet vagy sugározhat rádióadást, válhat civil újságíróvá, bárkiből lehet "szent amatőr", nincs szükség a hivatásosokra, kánonra, cenzúrára.

Így jön létre az a jelenség, amit Chris Anderson által Hosszú farok-hatásként (long tail- effect) ismernek a beavatottak: hosszabb verzió már szerepelt itt az Urban Buddhán, a lényegét bárki megtapasztalhatja ha bemegy egy nagyobb könyvesboltba és nem tud kiigazodni, annyiféle könyvet lát, mintha minden létező igényre lenne megfelelő irodalom. És ugyanígy zene is, és akár általánosíthatunk minden kultúrtermékre: nincsenek nagy slágerek, top hits-ek, van viszont a kínálatnak egy végtelen hosszan elnyúló "farka" ha a statisztikát koordinátarendszerre feszítjük fel.

Mit mond erre Andrew Keen?

Azt, hogy ezzel az egésszel többet veszítünk hosszú távon, mint nyernénk.
Ha bárki szót kaphat és mindenki blogot írhat, zenét forgalmazhat vagy videót tölthet fel korlátlanul, akkor nem a nagy demokráciához fogunk eljutni, hanem a teljes káoszhoz és kakofóniához. A Long Tail lényege hogy elvileg mindenki megtalálhatja a számítását, mert a végtelen sokszínűségben biztos van valami ami épp megfelel a mi ízlésünknek -Keen ezzel szemben azt állítja, hogy ez sokkal inkább ahhoz vezet, hogy mmindenki sugározza a "saját adását", viszont senki nem hallgatja a másikat. A közösségi oldalak is leginkább a self-broadcasting melegágyai, az információcsere egyoldalú és inkább a reklámra hasonlít, mint kölcsönös érdemi kommunikációra.

Az, hogy a webkettes forradalommal a zaj szintje drasztikusan megnőtt, csak egy dolog. Andrew Keen a Wikipedia versus Encyclopedia Britannicán keresztül mutatja meg, milyen lesz az a világ, ahol trónfosztják a hivatásosokat és amatőrökkel cserélik fel: az információ megbízhatatlanná válik, mivel ugye az előbbit még egy ötödikes is szerkesztheti, míg utóbbin azért mégiscsak olyanok dolgoztak, akiknek a szavahihetősége kicsit más. Mégis, a Technorati statisztikái szerint a Wikipedia dobogós helyen áll az információforrások között, míg az Encyclopedia Britannica online verziója csak az ötezer-valahányszázadik!

"The monkeys take over. Say goodbye to today's experts and cultural gatekeepers -our reporters, news anchors, editors, music companies, and Hollywood movie studios. In today's cult of the amateur, the monkeys are running the show. With their infinite typewriters, they are authoring the future."
Aztán ott a civil újságírás (citizen journalism) szép új városi mítosza, naponta százával születnek a megkérdőjelezhető nívójú és kétes forrásokból táplálkozó cikkek és posztok, persze erre is van megoldása a webkettőnek: a nagy híraggregáló szájtok, mint a Digg, a Reddit vagy kis büszkeségünk, a Turulmeme. De ugyan, vessünk csak egy pillantást bármelyikre! Odakint a világban azért történnek események, de látni ebből bármit is bármelyik közösségi hírgyűjtő oldalon? Hát nem, nyugodtan meg lehet kukkantani a Turulmémet, nem hiszem hogy bármelyik címlapsztori relevanciája indokolná a helyezését, általában vicces jópofiságokat látunk, wulffmorgenthaler-es (valóban jó) képregényeket, cuki videókat, technológiai újításokat, de semmi igazán lényegeset...Ahogy Keen is fogalmaz, a hype, a popularity az bizony nem azonos a minőséggel.

Mi az ami segít még a tájékozódásban? Például a keresőmotorok, például a Google. Andrew Keen a keresőoptimalizálást is körüljárja kritikus szemmel. Miért is olyan visszás a SEO kérdése? Megalkottuk ugye az "ultimate search engine"-t és naponta 90 millió kérdéssel ostromoljuk, elé tárjuk minden vágyunk és mint az 1984 Nagy Testvérétől, várjuk a válaszokat, de a SEO igazából semmi több, mint az eddig feltett kérdéseink összesen. Mi lenne, ha mától kezdve mindenki olyan cikkeket írna, amiben csak a toplistás keresőszavakat szerepelteti?

Mi történik végül akkor, ha az eddigi megbízhatónak vélt információforrásainkat -tévét, rádiót- egyszerűen leváltjuk, lecseréljük a netre? Mindenképpen jól járunk a civil újságírók millióival vagy a híraggregátok jópofa értelmetleenségeivel? Eltávolítjuk a szerkesztőket, kiadókat, kivívtuk a demokráciát, de mit értünk az egésszel, ha egyben feláldoztuk a "kulturális kapuőreinket" is, azokat a nagytudású embereket, akik irányt mutatnak, akiknek a szavára adunk, akikről tudjuk hogy érdemes követni őket. A sors furcsa fintora az, hogy a Google Reader épp mostanában tér vissza ehhez a régi hagyományhoz, amikor hivatalos blogjában közzétette a webkkettes média legnagyobb alakjainak forrásait.

Hogy romba döntenénk az elmúlt kétszáz év teljes szellemi hagyatékát, az azért nem biztos, az viszont igen,  hogy a jövő nagy kihívása a már létező anyagok rendszerezése lesz itt a neten.
Mind ismerjük a webkettesek téziseit, most akkor láthattunk egy igazi antitézist is, már csak valami szintézisféle van hátra.


Orson Welles rádiójátékától az Alternate Reality Game-ig

8/19/2009


1938. október 30-án, Halloween előestéjén Orson Welles a Mercury színház tagjaival együtt rádiójátékban adták elő H. G. Wells művét, a Világok Háborúját.
Az aznap esti adás szokásos zenei szórakoztató műsorként indult, ám hirtelen félbeszakították a muzsikát és hírként közölték: csillagászok gázkitörést észleltek a Marson, és gáztömeg közeledik a Föld felé. A breaking news innentől aktuális hírműsorként folytatódott: élő helyszíni közvetítésben mutatták be, hogy az idegenek a New Jersey melletti Wilmuth-farmon érik el bolygónkat, majd helyszíni beszámolók, stúdióbeli hírközlések, interjúk és odaillő hangeffektek váltották egymást.
Végül zárásként Welles közölte: vasárnapi szórakoztató műsort hallottak csupán.
A hatás mindent felülmúlt: igaz, hogy a meghökkentően életszerű adás csak egy órás volt mindössze, és ez idő alatt négyszer is közleményben hangzott el, hogy mindez csak fikció, de a folyamatot nem lehetett megállítani, a pánik megállíthatatlanul gyűrűzött tovább. Annak ellenére hogy a beérkező pánikhírek hatására a műsor után több soron elhangzott, hogy Wells regényének dramatizált változata hangzott el, utólagos becslések szerint egymillió amerikai polgár rémült halálra, hagyta ott fejvesztve otthonát, menekült ki az utcára vagy rejtőzött el óvóhelyeken.
(Forrás: Le Bon - Tömeglélektan)
Végülis, a történet az európai válság napjaiban nem is tűnik olyan logikátlannak.

Azon túl hogy Orson Welles híres rádiójátéka több szempontból is nagyon tanulságos és aktualitásait nem vesztett sztori, mégis egy bizonyos különleges aspektusa miatt éreztem idevágónak: az embereknek -függetlenül hogy amerikaiak vagy sem- óriási belső késztetése van a valóság kiszinezésére, kibővítésére, a játékra. Ugyanis épp ezt az igényt lovagolja meg egy tipikusan XXI. századi, a technika vívmányait felhasználó, városi játékforma, amit összefoglalóan Alternate Reality Games-nek (ARG), vagyis tükörmagyarítva "váltakozó valóság játékoknak" hívnak.
Aki ismeri David Fincher laza kétórás filmjét, a The Game-et Michael Douglas megnyerően ellenszenves alakításával, az már sejti miről van szó.
Az Alternate Reality játékok lényege az interaktív narratíva: a hétköznapi multimédiás eszközökkel kapott titkos utasításokat a játékos a való életben hajtja végre. Az ARG-k játéktípusára találták ki tipikusan a cross-media jelzőt, ami egy olyan műfajt jelöl, amely több médiumot használ: tévé, rádió, újságok, internet, mail, telefon, hangposta, sőt, hagyományos postai szolgáltatást is nemritkán. A sztori általában online forrásból építkezik, de az események a valódi világba nyúlnak ki, elmosva a fikció és realitás közti határvonalat, betüremkedve a játékos életébe is. Igazából a végcél épp ez: a játékosok egy ködös nyomon elindulva a nyomozás során elkezdik összerakni a történet puzzle-darabjait, míg a játékmesterek (puppet master) mindenféle nyomokon vezetve -újságcikkek, bizalmas közlések, bevont színészek, telefonhívások a játékos otthonában, munkahelyén, "szupertitkos" webszájtok- összezavarják őt, hogy végül már ne tudja elkülöníteni, hogy mi tartozik még a játékhoz és mi a valóság. A bevonódást segíti, hogy általában nem is hirdetik róla hogy ez egy játék lenne és hogy ki áll mögötte; ha igazán jól csinálják, épp az jön le az egészből, hogy "ez nem egy játék".

Aki belekerül annak épp a felfedezés és a titokzatosság a motivációja, hogy megfejtse, ki van az egész hátterében; a tervezők persze a legváratlanabb módokon, a fent említett egyszerű hétköznapi kommunikációs csatornák segítségével hagynak nyomokat, amiket meg kell fejteni. Misztikus falragasz egy QR-kóddal ami egy oldalra mutat, ahol nincs semmi, csak valami kép meg okosan elrejtve a forráskódban egy időpont és egy GPS-koordináta, a fent említett helyen és időben a megcsörrenő utcai fülkében kapsz egy jelszót amivel kódolt utasításokban további információkat adagolnak ki, majd találkozhatsz más játékostársaiddal hogy közösen nyomozzatok tovább, vagy névre szóló borítékokat kapsz, esetleg feladványokat fejtesz meg, míg össze nem áll a sztori, aminek a részese lettél. Hogy éppen a párhuzamos civilizációból érkező idegenektől kell megmenteni a Földet vagy a közelgő természeti katasztrófáktól, vagy az ugandai tinédzser elveszett anyját kell felderíteni, részletkérdés. A hangsúly a játékon, a kalandon, a részvételen van.


Meg persze a márkanéven, aminek a nem hagyományos marketingje az egész.
Az Alternate Reality Game-ek nagy többsége ugyanis zseniális marketingfogás, ami az egy-egy adott márka körüli buzz-t hivatott növelni, bevonva és tribalizálva a fogyasztóközönséget. Az ARG-k előképe a szerepjátékok voltak, de valós kezdetét Steven Spielberg 2001-es The Beast-et promótáló akciójaként szokás jelölni, aminek készítői ál-honlapok százaival és hackerekre váró feladványokkal csalták lépre a játékosokat.
További példák:
  • I Love Bees (Halo 2): a játékosoknak a XXVI. századból támadó idegeneket kellett semlegesíteniük.
  • Perplex City: egy rejtélyes ellopott tárgy, a Kocka körül szövődő történet, amit egy párhuzamos civilizáció birtokolt, akik meg akarnak látogatni minket. Senki se tudja kik mit akarnak eladni a játékkal, de egy vidóüzenetben közlik hogy március 21-ikei újságokban hozzák nyilvánosságra a továbbiakat.
  • Leona: magyar (!) ARG, a Mimóza Kommunikációs Kft. 2008-ban a Reneszánsz év népszerűsítésének céljából indította a Reneszánsz Programiroda jóvoltából. Egy habókos öregúr végrendeletében nyilvánosságra hoz száz feladványt amivell tíz metszet helyét kell megtalálni és összegyűjteni.
  • Year Zero: a Nine Inch Nails Trent Reznorának hasonló nevű albuma körüli ARG-je. 2022. Amerikája egy iszlám terrorizmus ellen küzdő fundamentalista teokrácia lett, ahol a Morális Hivatal ellenőrzése ellen küzdő játékosok az I Am Trying To Believe oldal segítségével az Art Is Resistance nevében nyomoznak az isteni Jelenlét (Presence) szorításában.
  • Vanishing Point: a WindowsnVista népszerűsítésére létrehozott ARG, ahol Loki, a puzzle-master helyezett el titkos üzeneteket képekbe és videókba rejtve, ezeket kellett megtalálni, míg azok ki nem fakultak a játék szerint.
  • Lost Experinence: igen, nem tévedés, a nagysikerű (hm...) Lost sorozat promotálására született kalandjáték...
  • Superstruct: az egyik legérdekesebb célú ARG, a nem is olyan távoli jövőben a földet sujtó öt nagy globális csapás ellentoboroz önkénteseket brainstormingolásra és egy nagy közös tudásbázis építésére, érdemes megnézni az oldalt.
További cikkek, források Alternate Reality Game-ekhez:

Az információfogyasztás határai és a holnap embere 7 képkockában

7/07/2009


  1. Hol találkozhatunk a holnap emberével? A mostani városi filmekben. Nem, nem a városi hős oldszkúl mítosza, nem Superman aki megmenti az emberiséget. A filmipar az átlagból képességei miatt kiemelkedő magányos übermensch-re van ráállva, a nagyvárosi dzsungel textúrájába helyezve. Fight Club, Wanted, Push, Body of Lies, soroljam? Hogy mégis mitől különleges képességű? Nagyobb az információfeldolgozó képességük: aki képes egy nagyvárosban élni, az ügyesebben dolgozza fel a környezete információáradatát...


  2. ...és jobban is ismeri a lehetőségeit. Az utcán bandázó lakótelepi suhancok egyszerűen azért jobbak, ügyesebbek, ravaszabbak a rózsadombi házuk unalmában elgépezgető kortársaiknál, mert a korlátozott körülményeikből kifolyólag tökéletesen tudják, mik a lehetőségeik -ez a streetwise. Camus Közönye, Sartre Undora, az egzisztencializmus és az egész Mal du Siécle életérzés egy olyan generációé, akik nem tudták mit kezdjenek magukkal a nagyvilágban.


  3. Élet a hangyabolyban. Hangyaboly minden nagyváros, vagy az emberi agy, ugyanúgy ahogy az internet is. De ki mekkora hangyabolyban szeretne élni? Egy nagy boly attól más, hogy szinte lehetetlen megismerni az egészet, vagy térképet készíteni hozzá, rendet tartani benne, átláthatóvá tenni, metaadatokkal leírni. Kis boly, kis nyugodt falu, kicsi net, kevés info -és kevesebb a zaj is. A "tudatlanok", akik csak a helyi napilapot böngészgetik végig, nincsenek vele tisztában hogy tudatlanok és teljesen elégedettek a tájékozottságukkal. Ha ügyesebbek, gyorsabbak, tájékozottabbak akarunk lenni, ha a széles látókör ábrándjával hitegetjük magunkat akkor fizetnünk kell érte, méghozzá a zaj elviselhetetlen szintűre növekedésével. Ahogy a Twitter, Tumblr esete tökéletesen példázza.



  4. A mai kor története -persze évszázados előzményekkel- az információ kontrolljáról és a hozzáférésért folytatott harcról szólt: civil blogok a hivatásos újságírással szemben, creative commons a copyright ellenében, Pirate Bay és torrentek a lemezkiadók ellen, open source Linux Bill Gates-szel szemben, hackerek Kínában és szabadságharcosok Iránban. Megdöntjük a cenzúrát, szabadok leszünk és a vad underground ellenállás az egyre teljesebb hozzáférés által hétköznapi legalitássá fakul. Sokan visszasírják a Kádár-korszak korlátozottságát mert nem tudnak mit kezdeni a határait vesztett szabadsággal... Ismerős? Az új démon a Zaj, a modern kor kiváló harcosainak fegyvere pedig a szűrés, hogy kiderüljenek, mik a nagy határtalanságban a lehetőségek.


  5. Miért beteg most a világháló? Elvileg a közösségi média gyümölcseinek fogyasztói egy új generáció legügyesebb, legokosabb tagjai, mégis úgy tűnik, az interneten jelen levők kezdenek kétfelé szakadni az alapján hogy mennyire tudnak megbirkózni a zajjal. Ha a szélsőségekre korlátozzuk a figyelmet két típust kapunk: azt, aki valahogy képes szűrni és azt akinek ez az egész már túl sok. Egyik oldal győzelemre viszi a Twittert és a Tumblr-t és soha nem látott statisztikákat produkál, a másik az összes új Webisztán poszthoz azonnal kommentel hogy a mikroblogolás mennyire felesleges baromság. Túl sok az adat, az elme számára befogadhatatlan mint a nyílt óceán képe.


  6. A lehetőségek ismerete vezet a cselekvéshez, az ismeretlenbe való fejesugrás óriási bátorságot igényel. Kolombusz, Magellán, Cook azért lehettek emberfelettien bátrak, mert pionírnak lenni akkoriban igazi luxus volt. A hozzáférhető információval a felfedezés kommercializálódott: befizetni egy utazási irodához az összeget nem igényel különösebb kockázatvállalást. Még több elérhető információ, és az ember már magának tervezheti az utazása minden lépését otthonról a gépe mellől. Ez azonban még mindig kevés, nem tudunk élni a szabad információval mert nem tudunk megfelelően szűrni: a legtöbben ma is egy helyben élik le az életüket, nem elég vállalkozóak, nem ismerik a lehetőségeiket. Még mindig nincs kezelőbarát felület a valósághoz. A jövő embere szabadon fog mászkálni a világban mert tökéletesen tudja, hol mire számíthat: a jövő a lapos világé.


  7. Amikor kitalálták a színes-ikonos webböngészőt a parancssor addig üresen tátongó fekete ablaka helyett (sok programozó ma is erre esküszik), az internet csak akkor nyílt meg a szélesebb tömegek előtt. Hirtelen kiderültek, mik a lehetőségek. Ha mostanában nem az időről időre jelentkező válságosdi javára írjuk a jelenséget és kicsit hallgatunk azokra a hangokra is amik a webkettőt lufinak titulálják, rájövünk hogy valami hasonlóra lenne szükség. Azt hiszem a jövő a külvilág és a világháló összedrótozásában van: forradalmi újítás lenne a Valóság teljes netre való leképezése egy nagy közösen használható térkép segítségével, ahova a résztvevők a Twitterhez vagy blogokhoz hasonlóan irkálhatnának amit csak akarnak. Következő posztunkban ennek a részleteiről olvashattok majd.


A kép a Sears torony nemrégiben átadott 103. emeleti üvegbalkonjában készült.

Netfüggőség és a webkettő realitása avagy mit lehet kezdeni a valósággal?

7/03/2009

"az offline valóság elviselhetetlenül lassú és unalmas.

Ha nem lenne internet, megőrülnék az unalomtól, és még az állam is felkopna. Pedig VHS-en, és Walkmanen nőttem fel, szar is volt a fiatalságom. Még a nőim többségét is neten szereztem. Na jó, a velük való együttlét ami a valóságban tart :)

Igen, tényleg rengeteg mód és csatorna áll rendelkezésre, hogy kommunikálj, elmeséld, megoszd. Csak értelmes és tényleg fontos mondanivalóból nem lett több, mint régen volt.

Ez a generáció szarik rád. Ez a generáció szarni fog rád. Ez a generáció nemhogy a nyugdíjadat, de az alapvető élelmiszereidet sem fogja tudni kitermelni. Én ennek azért annyira nem örülnék.

Mondok egy egyszerű lehetőséget az OFFLINE kommunikációra.
"A" személy mond valamit
"B" személy meghallgatja, azután (esetleg) válaszol
Érdekes, mi?
Persze, lehet, hogy nem olyan IZGI.


mondja, milyen kapcsolatban all az edesanyjaval?
384kbit

No igen, arról is lehetne beszélgetni, hogy ki a felsőbbrendűbb, amikor tőletek és az IT-szektortól lehet folyamatosan megtudni, hogy milyen lesz a nagybetűs JÖVŐ (mintha valami modern prófétáknak haluznátok magatokat).

Látod, pont az ilyen elvakult modernizátorokról volt szó fentebb, mint amilyen te is vagy. :)
Egy kicsit ki kéne már lépni a Mátrixból is, egy időre.

Mikor még én voltam ilyen 15 éves, 95 tájékán még mind lent lógtunk a téren, haza max kajálni, fürödni meg aludni jártunk. Most mit látsz ha benézel ezekre a lakótelepekre? Semmit. Üres padokat, üres tereket. Vajon miért? Mert mindegyik mai 15 éves úgy van vele hogy mi a faszért menjen le a térre bandázni 3-4 haverjával, mikor msn-en dumálhat egyszerre akár 30-al is, miközben vicces youtube videókat mutogatnak egymásnak, miegymás."


Azért jó a blogírás, mert az ember minden személyes problémáját ami foglalkoztatja, globális kérdésként tálalhatja a nagyvilágnak.

A minap a Karmamedia generált egészen izgalmas szócsatát a kommentelők között, amikor arról írt posztot, hogy a valóság mérhetetlenül lassabb és unalmasabb mint az online élet, főleg az új generáció tagjai számára, akik az információs cunami vad hullámain szörfölve nőnek fel. Az hogy ilyen indulatokat hozott felszínre az ügy, csak megerősített és épp kapóra jött, ugyanis régóta nem hagy nyugodni engem sem a téma.

Már maga a kérdés feltevése is problémás: ha a hatvanéves portásnéninek próbálnám elmagyarázni mi ez a felhajtás a valóság meg a net körül, valószínűleg csak nézne rám, de még az apáink-féle negyvenes-ötvenes korosztály nagyja is többnyire azt hinné, valami magasröptű metafizikai dolgot feszegetünk aminek nem sok értelme van.
Pedig az offline IRL valóságban (tudjátok, odakint az hús-vér életben) nagyon is látszik valami döbbenetes trend az elmúlt években. A kommentelők Karmánál a játszóterek elnéptelenedését hozták fel; nekem kapásból a KCSSK-s kollégiumi élet ugrott be. Sokáig nem tudtam megfejteni mitől lehet, de pár éve gólyaként még nagy pezsgés volt a folyosókon, az emberek kint ültek esténként és mindenki ismert mindenkit. Aztán egészen konkrétan tapasztalhatóan az elmúlt egy-két év alatt ez tökéletesen megszűnt, semmivé foszlott: mára teremtett lélek sincs odakint, kiköltözéskor lehetett látni hogy itt 1300-nál is többen laktak. Miért? Mert amíg három-négy éve még minden második szobában volt talán valakinek gépe, addig most minden egyes ember az MSN-jén lóg odabent, csukott ajtók mögött. És akkor ez egy egyetemi kollégium, de mi van a mostani tinikkel? Vagy azokkal az öt-hat évesekkel, akik hamarabb tanulnak meg billentyűzeten mint ceruzával írni...?!

Ugyanakkor nemcsak generációs különbségről van szó, hanem a netezők között is erős rétegződés figyelhető meg. Valószínűleg akik nem tök véletlenül keresőtalálatok útján olvasnak most, hanem a twitterről vagy neadjisten más megosztófelületekről (turulmém?) jutottak ide hozzám, mondhatók a korai adoptereknek; ugyanakkor nem mindenki vágja csak úgy mi az a hashtag, hogy hogy is működik egy RSS-olvasó, hogy mire jók a mikroblok (főleg az agyonhájpolt Twitter), vagy hogy mi egyáltalán a hype, hogy mi a hosszú farok, hogy mi ez a témázás a copyrighttal, és egyáltalán nem izgatja az új ájfón se, főleg nem hogy a gémél új címkézést vezetett be mert jó neki a frímél is.

Azt hiszem bátran kijelenthetjük, felnőtt egy elég szűk értő technokrata réteg a Webisztán és a többi webkettes életérzésblog talaján (a nördök, geekek, kockák, az ájtísek), akik tényleg prófétaként vízionálják a csupa nagybetűs JÖVŐt (méghozzá helyesen), akik számára a net és az ájpod tényleg életforma és nem csak eszköz. Ők csinálják a forgalmat, a zajt, a nyüzsgést, a tartalmat. A netizenek tömegkasztját mégis azok adják, akik főleg az iwiwet és a fészbúkot látogatják (azt is főleg bulvárhírekre vadászva offline kapcsolataik képeinek módszeres nézegetése által), akik számára az MSN főfoglalkozás és nemcsak egy csatorna a sok közül, akik blogokat valós haveri kapcsolatok alapján néznek, és ezeken túl az ismeretlen tartalmak nyílt vizeire csak véletlen linkek kattintgatása nyomán merészkednek, esetleg a jobb oldalak címeit cetlikre feljegyezve. Nincs ebben semmi elitizmus, inkább valami kommunikációs elégtelenség, valami bábeli zavar, mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnék amikor találkoznak.

És akkor mindezen megfigyelések után még mindig nyitott a kérdés, hogy mit is kéne kezdeni a valósággal? Kijelenteni hogy a bitek az ördög művei és betegséggé nyilvánítani a jelenséget internetfüggőség címén annyira egyszerű és olcsó megoldás, mellesleg ma már a számadatok alapján sem lehet, mert milyen betegség az, ami a társadalom nagyobb többségét sújtja és csak terjed, akkor a pápuai bennszülött aki a tüzet még mindig csiholja, marad a normalitás mércéje? Ahogy a tévé-generációnak egyértelmű volt hogy hazamegy és bekapcsolja, úgy nekünk is az, retrográd lépések nem oldanak meg semmit. Ugyanakkor a webkettesek sokszor bőszítően érthetetlen világa is csak addig tart, amíg egy jólsikerült vihar le nem vágja a biztosítékot a házban. Vagyis a villásdugó kihúzásával ott a VALÓSÁG, ahol igenis kezdeni kell néha valamit, és ez nem csak az agyonrágott "virtuális barát - valós elidegenedés" témára igaz, hanem arra, hogy a legtöbbünknek tényleg lövése se lenne mit kezdjen a szabadidejével hosszabb távon ha megszűnne a háló.

A megoldást persze szintén ott találjuk elhullajtva a kommentek között: nem is az offline az unalmas, hanem az online a sokkal izgibb, és a kettő egymásba érése főleg. Vagyis minden ami nem szűnik meg a power gomb kinyomásával, ami túlmutat a biteken és bájtokon, ami hidat képez a két világ között... nna az az igazi jövő. Nem tartom magam igazi webkettesnek, mert hiába száguldok én is ezerrel a felgyorsult infósztrádán a többiekkel, mégsem lelkesítenek pusztán a kütyük és a technikai újítások, így nem haluzom magam prófétának sem. Mégis, ami az igazán nagy durranás lesz nemsokára, az az online fantasztikumot és a sivár offline valóságot fogja összekötni. Az Urban Buddhán főleg ezzel fogunk foglalkozni...

Mert a valóság tényleg mérhetetlenül izgalmas, csak ezt a mai gyerekeknek majd tanítani kell, mit is kezdjenek vele.

Egy médiafüggő infojunkie vallomásai

6/18/2009

Leülök a gép elé. Pillanatok alatt csekkolom a mailjeimet, közben párhuzamosan nyitok még vagy két lapot, felhasználónevek és jelszók sorjáznak elő a kezeim közül, közösségi oldalakra lépek és ellenőrzöm nem kaptam-e ott is üzenetet. Aztán váltok a feedolvasómra, és mint az őrült végigpörgetem azt a párszáz olvasatlan hírt, amit leszállított. A hírportálok jönnek utolsó esélyként. A végén, miután a félórás adatfolyamot átengedtem a fejemen, tanácstalanul hátradőlök és megállapítom, semmi érdekes nem történt ma sem. Aztán egész nap várom hogy bepottyanjon valami hír, ha meg egy hétig nem vagyok gépközelben, akkor kétségbeesetten küzdök hogy letudjam a feladatot és eltüntessem az 1000+-t.
Ismerős, ugye?
Justify Full
A hálózati generáció tagja vagyok, az információ fogyasztása, megcsócsálása és továbbadása az életformám. De van ennek így valami értelme egyáltalán? Nem mintha tehetném máshogy, de ez a szilánk a fejemben nem hagy nyugodni.

Már megástuk a sírját és elsirattuk kismilliószor, de a papírújsággal valami más is elveszik, van egy olyan érzésem, az olvasási szokásainkkal együtt. Mi vagyunk a média, mi vagyunk a webkettesek, elvileg jobbak, gyorsabbak, hatékonyabbak vagyunk mint az elődeink. Mi maradt ki a felsorolásból? Csak nem a tájékozottság...?

Annó azt kérdezte valami szkeptikus, ment-e a világ előre a könyvekkel, most ezt úgy fogalmazhatnánk át, hogy vajon tájékozottabbak is vagyunk a hírportáljainkkal, RSS-olvasóinkkal, retweetjeinkkel mint az őskori papírújságot olvasó régiek? Azonnal rávágnám hogy igen, de...

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem. Tudjuk mi történik most a világban? Iránban választások folytak, válság van, Európa-szerte élre tör a jobboldal... általában ezek mind rémlenek homályosan ugye, címek lehetnek a feedolvasódban. Ha csak a Metrót Metropolt lapozom át, már azzal többet tudok meg egy nap eseményeiről, mint a hiperprogresszív webkettőmmel.

Miben különböznek a mi újságlapozgatós atyáink tőlünk, trendi webkettesektől? Ők elsődleges forrásból olvastak a világról; mi nem a világról olvasunk, hanem a másodlagos-harmadlagos forrásokon kérődzünk! Rá kellett jönnöm hogy minden átvett, valahonnan kölcsönzött hír amit olvasok, a magyar webkettes média semmi mást nem csinál, mint tátott szájjal lesi a nagyokat és várja hogy lepottyanjon valami morzsa amit hatszor át lehet rágni és közben tizenötször lelkendezni, hogy micsoda újdonság ez az alkalmazás, az a készülék, amaz a fícsör... A legmenőbb nagy bloggereink rá vannak állva egy jó lanyha közepes szintre, nagyon kevés az igazi elemzés, feltárás, értékes kontent. Állítólag a médiára az a leginkább jellemző, hogy kilencven százalékban önmagáról szeret ömlengeni, és csak a maradék kis töredék ami szól is valamiről, hát ez a webketteseknél hatványozottan igaz.

Fel vagyok iratkozva az összes blogra, híroldalra, tartalomaggregátorra ami létezik és elismert itthon, mégsem érzem hogy tájékozottabb lennék mintha egyetlen újságot olvasnék csak el. Nem érzem hogy lemaradnék valamiről ha kiesik két nap. Jobb vagyok, gyorsabb, hatékonyabb mint az őseim, de nem látok szélesebb körben, csak az infotainment díszleteket kerülgetem újra és újra. Minden valami másolatának a másolatának a másolata. Déja-vu. Persze büszkének kell lennem, mert minden háromszor körbejárja a világot és persze kiteljesedett e-demokráciában élek, nem úgy mint a szegény elnyomott kínaiak.

Bloggerek, próbáltátok már, mennyivel nagyobb sikere van, ha offline forrásból, mondjuk egy könyv alapján írtok posztot?

Tíz dolog amit a Tumblr-től tanultam

6/13/2009

(Még egy kör a Tumblr-ről. Előzmények itt)

Egy.
Szépség és egyszerű kéz a kézben jár.
A sokhasábos, millió kütyüvel és almenüvel ellátott magazin-layout őrülete nálam már lecsengett, egyre inkább tudom értékelni az olyan minimalista blogokat, ahol könnyen és gyorsan tudok navigálni.

Kettő.
Nemcsak ránézésre egyszerű, hanem kezelésre is.
Bejegyzésműfajok html+CSS- sablonok segítségével, nem nagy ötlet, de hihetetlen kezelhető felületet ad. Arra jöttem rá, hogy minél körülményesebb rögzíteni egy észrevételt, gondolatot, minél több idő megy el formázással, tököléssel, szerkesztgetéssel, annál kisebb a valószínűsége hogy a végeredmény tényleg fedni fogja az eredeti ötletet és hogy tetszeni fog.

Három.
Inkább sokat és röviden.
Ez a poszt körülbelül a második bekezdés után volt túl az olvashatóság határán. Az ember egyszerűen nem olvas ilyen hosszúakat a neten. Ha több részre vágom és folytatásos kis szösszenetekként adom el, valószínűleg sokkal jobban fogy. Akkor persze már a blog navigációja lesz a probléma, hogyan köthetőek össze, érhetőek el gyorsan a részek. (Tudjátok mit, szét is vágom egy első részre meg erre a folytatásra.)

Négy.
Navigáció.
Egy blogba nem kell semmi más pluszban, csak egy címkefelhő oldalra, vagy valami hasonlóságon alapuló, de egyszerű archívum.

Öt.
Napi szinten.
Talán Bártházi Andrásnál olvastam, de igaz: legyen mindennap legalább egy poszt. Kell hogy legyen legalább napi egy dolog amire az ember felfigyel és legalább egy félóra nyugalom, amikor ezt rögzíteni is tudja. Ha blogot szerkeszteni körülményes, az ember azon kapja magát, hogy már két hete egy sort se írt és minden amit tervezett, az elveszett a süllyesztőben.

Hat.Lopni nem bűn, csak stílusosan kell csinálni.
Feltüntetni honnan van, kitől. Egy komplex blog egyben gyűjtőkör is, amibe a témákhoz kötődő mindenféle forrású link, idézet is belefér. Érdemes műfajokat létrehozni a fent említett előzetes formázással együtt is.

Hét.
Saját anyag alkotja a blog gerincét.
Azért mégsem lehet lopásra élet- illetve blogfilozófiát építeni, mégha a nagy újmédia a remixelésről is szól. Ha nincs az embernek egy épkézláb saját ötlete, posztja, az cink. Az nem blog, hanem egy nagyon szépre megcsinált linktár. A Tumblr blogokban az a vicces, hogy bármit, de tényleg bármit be tudnak emelni dizájnelemként. A tumblr-esek igazából olyanok mint a szarkák, gyűjtenek mindent ami csillogó és beleeszkábálják a fészkükbe.

Nyolc.
Egy szép kép többet ér ezer szónál. De nem helyettesíti azt.
Jó dolog linkekkel vagdalkozni és bedobni valami dekoratív képet amit már tizenöten rebloggoltak, de azért ez így kevés. Egyre inkább értékelem azt, aki tud a saját szakterületéről írni, méghozzá az IRL valósághoz kötődően.

Kilenc.
Gyorsaság.
A Tumblr-ben legkevésbé kihasznált lehetőség épp az egyszerűségből fakad. Az életközeli blogírás, a live közvetítés, a pillanat megragadására épülő lifestream, ami felé halad a blogoszféra, előfeltétele mind adott a Tumblr-ben.

Tíz.
Írni, írni, írni.

Copy-paste média, avagy Tumblr-es félrelépésem története


Nincs mentségem, talán csak a kíváncsiság.
Kissé megromlott a viszonyom az eredeti Urban Buddhával (amit most olvasol), nehézkes kezelés, összekuszálódó forráskódok, lassú posztolás... biztos tudjátok hogy van ez, az ember alkot valamit, és a végeredmény csak nem az igazi. Hiába kapsz megerősítést innen-onnan, épp neked nem tetszik az egész.

Egyszóval, volt némi kalandom a Tumblr blogszolgáltatóval, ami annyira szépre sikerült, hogy most kissé zavarban vagyok, nem tudom meddig tart ez az affér, melyikből mi lesz.
Addig is leírom, mit tanultam ebből a félrelépésből.

A Tumblr kezdőlapján a "The easiest way to blog. Post anything. Customize everything." szöveggel találkozik a látogató. Nekem nem sok előzetes tapasztalatom volt, Fjoord és Tapsihapsi alapján figyeltem fel a Tumblr-blogokra, egyszerűen azért, mert egyszerűek és mégis nagyon szépek voltak, pont olyanok, amilyet mostanában csinálni akartam.
Gyorsan be is dobtam párat a feed-olvasómba, hogy hosszabb távon is megfigyelhessem őket, aztán két nap offline után arra lettem figyelmes, hogy valami elképesztő mértékben elárasztották az RSS levelesládámat. Innentől nem sok kellett, hogy szembesüljek a Tumblr blogok különös természetével.

A Tumblr nem állít valótlanságot, tényleg a legegyszerűbben kezelhető szolgáltató, amivel idáig találkoztam. A CSS egy számomra teljesen új használatát fedte fel, amikor kicsit mélyebben belenéztem: eddig azt gondoltam, hogy stíluslapok azért vannak, hogy az ember elszöszöghessen álmatlan éjszakáin, hogy kicsit még pofássabb legyen végül. A Tumblr létrehozott hét bejegyzésműfajt (szöveg, idézet, fotó, videó, link, chat, audio), méghozzá előzetesen megformázott html tagek és némi CSS segítségével, így a más blogszolgáltatók kezelőfelületeihez szokott egy poszt-kétórás formázás rémálom itt sehol nincs. Van helyette kétperces tartalommegosztás, szó szerint pár kattintás és már kész is, ha az ember kiválasztotta a műfajt, Tumblr automatikusan beleteszi az előre megformázott stílusba az egészet és frissen tálalja. A trükk nem új, igazából még itt a Blogspot/Bloggernél is létezik ugyanez, Post Template címszó alatt (Dashboard> Settings> Layout), igaz, saját kezűleg kell legyártani a spanokat és diveket.

Az egész ravaszkodás azt eredményezi, hogy a Tumblr-nél hihetetlenül egyszerű lesz posztokat gyártani. És akkor itt jön amit nehéz megfogalmazni: minden blogszolgáltató a felkínált lehetőségek alapján létrehoz egyfajta blogolási kultúrát, szokásrendszert, identitást, amibe az mindenki belecsöppen, aki regisztrál és náluk blogol.

A Tumblr filozófiája a gátlástalan spontaneitás felébresztése és a lopás legalizálása. (Sejtem, ezért a Tumblr-esek máris megköveznének:)

Azzal, hogy a tumblr-es blogíró copy-paste alapon bedob egy aranyos fotót, vicces videót vagy két sor idézetet és mér tolja is ki, a Tumblr szolgáltató ha nem is kényszerít, de minimum bíztat arra, hogy az ember ontsa magából a kétsoros/ egyképes "tartalmat". Ehhez jön még két dolog: először is, a lopás legalizálva van egy REBLOG felirítú gomb által, ami annyit tesz, hogy egy idegen Tumblr blog bármilyen megtetsző bejegyzésénél rákattintva egy az egyben átemeli a saját blogunkra a posztot, alul feltüntetve, hogy kitől származik. A másik, hogy a Tumblr ezt az átemelést ösztönzi azzal, hogy statisztikák helyett (arra ott az Analytics) belső pontozási rendszer (Tumblarity) alapján egy össznépi Tumblr-mércét állít fel és versenyezteti a tumblr-ösöket. Az ember Tumblarity-je annak a függvénye, mennyien nyomtak LIKE-ot egy-egy posztjára, hányan REBLOGGOLTÁK, illetve hányan követik (FOLLOW), mert az egész a Twitterhez hasonló szociális hálós rendszerben megy.

A Tumblr tehát mintegy tálcán kínálja a népszerűséget, ha az ember elfogadja a szabályait, és könnyen gyorsan napi 8-10 (-15?) posztot ír szerkeszt tesz közzé, nyúl le innen-onnan. A rebloggolás címen eladott tartalomtolvajlás bámulatos jelenség, igazából az új és a régi média találkozásának tökéletes mintapéldája: a hírgyártás 1.0-ás és a remixelés, villámgyors közösségi alapú keringetésének 2.0-ás elképzelése. Két magyarázat ütközése: "mért lopják már megint a képeimet" szemben a "világhíres lettél, az általad készített fotó kétóra alatt bejárta a fél világot" ideológiájával. Szép új világ, a copyright a múlté a hírnév esetleg bónusz; ha az ember feltölt valamit sose tudhatja hol látja viszont.

Visszatérve a gyakorlat szintjére, a Tumblr több dologban mégis zseniális és tanulságos kipróbálni, de erről a következő posztban olvashattok.

Médiademokrácia, tumblr-effektus, Tiananmen, #epi09: a blogolás jövője

6/07/2009


A terjedelmes cím mögött az elmúlt hetek dilemmája áll, a sok különböző szál most futott össze egybe.

Mert mi is történt mostanában az IRL nagyvilágban és itt a hálón élők között?

A glóbusz túlfelén a húsz éve lezajlott Tiananmen téri eseményekre emlékezett Kína, vagyis emlékezett volna közösen online is, ha a kormányzat le nem tiltja a szociális média minden szóba jöhető formáját, blogszolgáltatókat, Flickr-t, Twittert, hotmailt, youtube-ot, amin úgy általában a közösségek szoktak szerveződni a XXI. században. Na ezen aztán az egész nyugati világ egy emberként hördült fel és sűrűn emlegettek olyan fogalmakat mint cenzúra, sajtószabadság és médiademokrácia. (Micsoda ziccer, micsoda közhely...!)

De mégis, mi a hétszentség az a médiademokrácia?

A válaszhoz pörgessük át a földgömböt egy fél fordulattal a túloldalra: Magyaroszág, 2009 június 7, Európa Parlamenti választások. Mindez a Twitter segítségével az Indexen is élőben, a netizenek által közvetítve percről percre a #epi09 hashtag segítségével (a hashtag-ekkel lehet összefűzni egy témát).

Médiademokrácia, na de mi a különbség? Van egyáltalán különbség?
Chengdu-ban nemrég kiégett egy busz, egy járókelő pedig ahelyett hogy segítséget nyújtott volna, egy az egyben lekamerázta a balesetet és feldobta a netre. Ha a médiademorkácia a közvetítés életközeliségében mérhető, akkor egyértelműen a háztömb szintjéig lemenő helyi médiáé a jövő, ahol a digitális cenzúra megvalósíthatatlan miután mindenki kezében kamerás mobilok vannak amivel az egész valóság azonnal közvetíthető.

Vagy a Tumblr blogoké, ahogy mostanában tapasztalom.
Az élmény nagyon friss és számomra is letaglózó erejű: eddig a hagyományos blogolást felváltó mikroblogok, konkrétan a Twitter volt a közelmúlt hype-ja, de egyik napról a másikra valahogy a közérdeklődés előterébe türemkedett a tumblr blogok műfaja, amivel eddig csak futó kapcsolatban voltam. A Tumblr szolgáltató a twitter gyorsaságát a blogok kép-, videó- és szövegközvetítő tulajdonságával ötvözte, létrehozva egy minimalista dizájnra épülő, villámgyors és végletekig egyszerű kezelőfelületű, mégis nagyon csinos bestiát. Ha eltekintünk attól hogy a tumblr-t a használói tényleg minimális saját tartalom- maximális egymástól lopkodásra használják (reblogolásnak hívják), elmondhatjuk, hogy ez az újdonság épp fedi a Webisztán próféciáját, amin én is témáztam (többet is mint kellett volna), hogy egyre inkább élő közvetítés felé tolódik el a blogolás és úgy általában minden itt a neten.

Ezzel kapcsolatban kissé aggódom, ugyanis a Tumblr-ekkel egyelőre nem tudom tartani a lépést gyorsaság és live tekintetében, bár tudom hogy csak CSS kérdése a dolog. Inkább a mentalitás amivel még nem tudok mit kezdeni, a produktivitás és értékes tartalom igazi optimalizációs probléma. Lehet hogy nekem is ki kéne próbálnom, mint mások már megtették a lépést...

Magyar Twitter-őrület?

4/25/2009



Játékszabályok.

A Twitterben 140 karaktered van hogy kifejezd magad. Hol vagy, mit csinálsz, mit látsz, mit tervezel.
Önkifejezés egy SMS hosszában: egyszerűség, semmi ömlengés. Életképek.
A Twitter annyi mint minimalizmus, felesleges sallangoktól mentes kommunikáció.
Twitter annyi mint csiripelés. Belecsöppensz egy rakás idegen csiripelésébe, a feladat: vedd fel a fonalat.
A Twitter kicsit olyan mint az iwiw, de csak egy kicsit: közösségi oldal ahol követőkre tehetsz szert.
A különbség, hogy míg az iwiwen mindenki titokban kukkol, a Twitteren csak a tweetek, csiripelések alkotják az egészet.
Az vagy amit mondasz, ahogy mondod, akinek mondod.
Ha csak magadban beszélsz, egyedül maradsz. Ahány embert meg tudsz szólítani, annyira leszel otthon a Twitteren. Mint a valóságban.
A Twitter nem chat, nem a parttalan kétszemélyes pofázásról szól.
A Twitteren a legtöbb elejtett száznegyven karaktered szól valakinek, nyilvános, téged képvisel. Ha megtetszik valakinek a dumája, kattintasz és követed.
A Twitteren követőket, rajongókat, nyájat gyűjthetsz, akik figyelnek arra amit mondasz.
A Twitteren közvetlenül szólhatsz a nagyokhoz is és talán ők is felfigyelnek rád.

A történet és a verseny.
A Twitter 2006-ban született, azóta a fél világ azt próbálja kitalálni, mi értelme, hogy lehetne pénzt csinálni belőle és főleg hogy mitől lett olyan sikeres.

A közelmúlt kocka-bulvár szenzációja szerint Ashton Kutcher, a CNN és Britni Szpírsz versenyzett az egymilliomodik követőért; természetesen Demi Moore férjura nyerte a meccset. A Twitter külhoni sikerein felbuzdulva és az alkalmazést propagálandó kis hazánkban a Webisztán hirdette meg a versenyt a kétezer- kilenc követőért, hozzá csatlakozott a Plastik Média, Doransky, majd a Dragonweb, a Spejz Béta és egyre többen.

Tisztelt Urban Buddha olvasók, mi is ringbe szállunk -a cél persze kissé ködös és távoli és mégsem a szám fontos, hanem hogy minél többen csatlakozzatok a Twitterhez.
Nincs tehát más dolgotok, mint hogy

Térképes blogok: social geotagging?

3/25/2009


Egy ideje izgatja a fantáziámat a lokális blogolás témája és úgy látom másnak is feltűnt már hogy van ebben lehetőség, meg a nagymező utcai fákon túl is lenne rá talán igény. Koordinátákkal ellátott helyszínekről összeszedett adatok mint RSS-feedek, mindez használható okostérképeken, ez az amit jó lenne megvalósítani, így nekifogtam én is a gyüjtögetésnek és minden tudatosság nélkül feldobáltam pár dolgot a térképre, ami előre láthatólag bővülni és finomodni fog. Összefűzni az eseményeket feedekbe, földrajzi pontokhoz kötni és az információkat valami kezelhető adatbázissá alakítani, ez elég futurisztikusan hangzik, pedig már adottak hozzá az eszközök és a GeoRSS-hez hasonló nem túl ismert kezdeményezések már erről szólnak. A szűkebb környezetből összeálló infókat persze össze is kell szedegetni valahogy, de erre majd feltalálok egy közösségi őrületet, a neve social geotagging lesz.

Addig is itt egy kis ízelítő mi mindenre lehet használni a térképeket: az alábbi oldalakon olyan történeteket olvashatók, amik madártávlatban vezetik végig az olvasót az eseményeken.