"...a nyomtatás már nem azt jelenti az embereknek, mint egykoron. Rengetegen az internetről szerzik be a híreket. Nem kell nekik sok: sport és sztárok. Az önreklámozáshoz meg ott van a blogolás. Hihetetlen számomra, hogy valakinek van ideje ilyen szemetet olvasni."
[John Updike: The Widows of Eastwick]
Amikor egy rövidebb- hosszabb írás hosszú, termékeny vitát generál a kommentezők között, akkor lehet sejteni, hogy a téma kényes területet érintett. Pont egy ilyen cikkbe botlottam tegnap a Könyvesblogon az amerikai író, John Updike legújabb regénye kapcsán, ami nagyjából ugyanolyan vad kommentcsatát eredményezett, mint az angol eredetinél, rávilágítva a net felvirágzása óta sokakat foglalkoztató kérdésekre.
Mennyire értékes amit itt a hálón lehet olvasni?A web tényleg rosszat tesz az irodalomnak meg a kultúrának?
Mennyit ér a tömegek elismerése?
Valami akkor jó, ha népszerű?
Mitől lesz valami híres, és mire garancia a közízlés?
Számítanak-e még a "profi" kritikusok?
Ki döntse el mi értékes és mi szemét?
Érdemes-e foglalkozni a populáris kultúrával?
A kritikusok szerint Updike fölött alaposan eljárt az idő, amit nemcsak az unalmasnak és idejétmúltnak bélyegzett Eastwicki özvegyek alapján állítanak, hanem az egyébként elismert író internet-ellenes kirohanásai és saját nyilatkozata alapján is. Mégsem ez volt amire felfigyeltem, mert a korosztálya igen sok modern ludditát, fanatikus géprombolót kitermelt már, hanem a parázs vitát, ami ez után pattant ki. Legjobb ha egyenként sorra vesszük a hagyományos, nyomtatott világban értékeket látó konzervatívok érveit.
"A blog szemét, virtuális sztár bárkiből lehet."
Azt hiszem Updike motivációja generációs különbségből fakad: az internet legalább akkora lehetőség a mi nemzedékünknek, mint Guttenberg korának a nyomtatás. Így az amerikai író, akinek végig kellett járnia minden lépcsőfokot míg valami minimális olvasótábora kialakult, valószínűleg értetlenül, irigységgel vegyes megvetéssel néz most rám, akinek nem kell kiadóknál kopogtatnom és szponzoroknál kuncsorognom, mégis kapok publikálási lehetőséget és nem is kicsi nyilvánosságot, látszólag nulla energiával. Ez amolyan "bezzeg az én koromban..." -szindróma. A webkettő nagy ideológusai előszeretettel emlegetik a netet emiatt demokráciaként, ahol mindenki hallathatja a hangját. Nekem sokkal reálisabbnak tűnik az ötlet amit a kommentezők is érintettek: a milliónyi blog az érdeklődésnek egyfajta természetes szelekcióján megy át, és aki szemetet termel, az az érdektelenség homályába vész és senki nem vesz róla tudomást. Persze létezik bulvár és szenzációhajhászás is, ugyanúgy ahogy a nyomtatott sajtóban is.
Ez bizony egy felületes szemlélőnek így tűnhet, elég csak végignézni, hányféle magazinból válogathatunk, vagy egy könyvesboltban mennyi különböző könyvet árulnak. A jelenség, amit long-tail hatásnak hívnak és már írtam is róla tényleg forradalmi, de viszonylag egyszerű. Csupán annyiról van szó, hogy egyre nagyobb a differenciálódás, rengeteg különböző könyv jelenik meg, de kis példányszámban, hogy különböző igényeket elégítsen ki. Ez a neten figyelhető meg leginkább: a lehetőségekkel töméntelen alternatív home-made garázsbanda él, ezért mindenki megtalálja a neki tetsző zenét. Virágoznak a szubkultúrák, és nem azért van széles választék a palettán mert az igénytelenség forradalma jött el, hanem mert van rá lehetőség és van rá kereslet is. Hogy ez miért jó? Updike életének jelentős része úgy telt el, hogy a híreket valószínűleg egy-két forrásból szerezte. Én a neten a feedolvasómmal millió forrás közül válogathatom ki a személyesen nekem legmegfelelőbbeket, amivel óriási előnyre teszek szert, mintha csak az esti híradóra hagyatkoznék. Szélesebb a kínálat, nagyobb a verseny, sok a zaj, ennyi.
Egy újabb tévképzet, a világ még egyszerűen nem tudott átállni egy új közvetítő felületre, ami szokatlan, idegen és új kihívásokat állít. Mert miről is szól a papír versus net küzdelem? Ha könyvet akarok venni, nem kell sokat gondolkodnom, azért vannak a kiadók meg a hivatásos műkritikusok, hogy eldöntsék, mi kerülhet a polcokra, tehát amit látok, az garantáltan jó és értékes. Biztos? Biztos...?! És ha én nem bízok bennük, és azt mondom, én akarom eldönteni, számomra mi az érték? A netnek tökéletes történelmi előképe a könyvnyomtatás feltalálása és a kávéházi klubélet elterjedése: mint már volt róla szó, annak idején az egyházi és a világi elöljárók látták el az előzetes cenzúra szerepét; a XX. században a szűrés monopóliumát a kiadók és a "hivatásos" művészek, irodalmárok, azaz egy szűk, magát elitnek valló réteg birtokolta. A XXI. században a net szabadsága a nyilvánosság elbírálásában hozott változást: én mondom meg, mit akarok látni és mit nem, ami persze azzal a nehézséggel jár, hogy nagyságrendekkel nagyobb halmazból kell kiszűrnöm, mi az érték.
Ez a legizgalmasabb kérdés, amit a vita felvet. Mert ha én azt mondom, hogy büszkén a kezembe veszem az irányítást, nagy ívben teszek a hivatásos kritikusok előzetes értékelésére és elképzelek egy olyan világot, ahol az információ és az értékítélet felső befolyástól mentes, akkor tényleg szembe találom magam a tömegnépszerűséggel. Ahogy a kommentezők között talán Ballagator foglalta össze a legtalálóbban:
A blog legfőbb aktuális kérdése most ez: mi alapján lesz valami keresett, híres, sikeres, népszerű ilyen szabályok között a neten és azon kívül, mennyit ér az alacsonykultúra és hogy terjed az ismertség.
"A kulturális igénytelenség forradalmát éljük."
Ez bizony egy felületes szemlélőnek így tűnhet, elég csak végignézni, hányféle magazinból válogathatunk, vagy egy könyvesboltban mennyi különböző könyvet árulnak. A jelenség, amit long-tail hatásnak hívnak és már írtam is róla tényleg forradalmi, de viszonylag egyszerű. Csupán annyiról van szó, hogy egyre nagyobb a differenciálódás, rengeteg különböző könyv jelenik meg, de kis példányszámban, hogy különböző igényeket elégítsen ki. Ez a neten figyelhető meg leginkább: a lehetőségekkel töméntelen alternatív home-made garázsbanda él, ezért mindenki megtalálja a neki tetsző zenét. Virágoznak a szubkultúrák, és nem azért van széles választék a palettán mert az igénytelenség forradalma jött el, hanem mert van rá lehetőség és van rá kereslet is. Hogy ez miért jó? Updike életének jelentős része úgy telt el, hogy a híreket valószínűleg egy-két forrásból szerezte. Én a neten a feedolvasómmal millió forrás közül válogathatom ki a személyesen nekem legmegfelelőbbeket, amivel óriási előnyre teszek szert, mintha csak az esti híradóra hagyatkoznék. Szélesebb a kínálat, nagyobb a verseny, sok a zaj, ennyi.
"Amit papíron olvasok, amit könyvben kiadnak, az az érték."
Egy újabb tévképzet, a világ még egyszerűen nem tudott átállni egy új közvetítő felületre, ami szokatlan, idegen és új kihívásokat állít. Mert miről is szól a papír versus net küzdelem? Ha könyvet akarok venni, nem kell sokat gondolkodnom, azért vannak a kiadók meg a hivatásos műkritikusok, hogy eldöntsék, mi kerülhet a polcokra, tehát amit látok, az garantáltan jó és értékes. Biztos? Biztos...?! És ha én nem bízok bennük, és azt mondom, én akarom eldönteni, számomra mi az érték? A netnek tökéletes történelmi előképe a könyvnyomtatás feltalálása és a kávéházi klubélet elterjedése: mint már volt róla szó, annak idején az egyházi és a világi elöljárók látták el az előzetes cenzúra szerepét; a XX. században a szűrés monopóliumát a kiadók és a "hivatásos" művészek, irodalmárok, azaz egy szűk, magát elitnek valló réteg birtokolta. A XXI. században a net szabadsága a nyilvánosság elbírálásában hozott változást: én mondom meg, mit akarok látni és mit nem, ami persze azzal a nehézséggel jár, hogy nagyságrendekkel nagyobb halmazból kell kiszűrnöm, mi az érték.
"Manapság a populáris kultúra mocska lett az érték."
Ez a legizgalmasabb kérdés, amit a vita felvet. Mert ha én azt mondom, hogy büszkén a kezembe veszem az irányítást, nagy ívben teszek a hivatásos kritikusok előzetes értékelésére és elképzelek egy olyan világot, ahol az információ és az értékítélet felső befolyástól mentes, akkor tényleg szembe találom magam a tömegnépszerűséggel. Ahogy a kommentezők között talán Ballagator foglalta össze a legtalálóbban:
"Én is megszoktam, hogy SENKIVEL nem tudok arról elmélkedni, mekkora középszerű fos is Tarantino a monoton akciófilmjeivel. Mert egyedül vagyok a véleményemmel, és kész."Vagyis hogy mindenből lehet átlagot vonni: a Last.fm kiszámolta a világ zenehallgatóinak leginkább megfelelő műfajt és lemérheted magad, mennyire vagy közel a mainstream-hez. Tehát ha a fentebb levezetett gondolatmenet alapján ha valami népszerű, az nemhiába az, kell lennie valaminek mögötte, ami vonzza a figyelmet. És most függetlenül attól hogy ki hogyan ítéli meg Tarantino-t (és közben tudja-e mi az a grindhouse-kultúra, amiről nemsokára írok egy ismertetőt), a populáris kultúrának az elitizmussal szemben ezért lehet -és lesz is egyre nagyobb- létjogosultsága, akármit mond is Updike, ezért érdemes a vizsgálatra.
A blog legfőbb aktuális kérdése most ez: mi alapján lesz valami keresett, híres, sikeres, népszerű ilyen szabályok között a neten és azon kívül, mennyit ér az alacsonykultúra és hogy terjed az ismertség.
0 komment:
Post a Comment