Kávéházakról, nyilvánosságról és a történelem jövőjéről

-Avagy milyen szerepe lehet a történésznek ma?

A tollnokok buzgón jegyzetelték az eleven történelemnek eme darabkáját.
A király felém tartotta könyvének gerincét, hogy elolvashassam a címet.
-Thuküdidész. - mondotta.
-Hm. - mondottam én.
-Csupán történelmet olvasok - mondta ő.
-Felettébb bölcs dolog az ön helyzetében, felség - válaszoltam.
-Aki nem okul a történelemből, arra kárhoztatik, hogy megismételje - mondta a király.
A tollnokok körmöltek.
[...]
-A történelem nem egyéb, mint meglepetések sorozata - mondottam. - Semmi másra nem készíthet fel bennünket, mint újabb meglepetésekre. Kérem jegyezzék.

[Vonnegut:Börleszk]

Lassan ébredeznek az olyan ősöreg és nehézkes szakterületek is, mint a történelemtudomány a csipkerózsika-álomból, merthogy időközben beköszöntött az információ kora, és a régi paradigmák rozsdásak és nem mindig használhatóak, ugyanakkor adott egy csomó új eszköz, ami parlagon hever.

Egyszer volt hol nem volt, valamikor régen, amikor a nyugati civilizációk már kezdték elunni a középkor kábulatát meg a reneszánsz idealizmusát és lassan rájöttek hogy a világ kerek és folytatódik túl a látóhatáron is, egy vállalkozó szellem megnyitotta valahol Velencében az első kávéházat. Persze az ötletet a britek gyorsan lelopták és nemsokára elkezdett virágozni a kávéházi kultúra, ami aztán az alapja lett annak a mérhetetlen erkölcsi züllésnek, amit kicsivel később az angolok klubnak, a franciák szalonnak, a németek meg asztaltársaságnak neveztek. (Hogy elegáns legyek álljon itt a hivatkozás:) ha hihetünk ennek a Habermasnak, ezek a körök eléggé megosztották a társadalmat: 1674-ben az otthonhagyott feleségek petíciót írtak a kávé ellen az uralkodónak, akinek viszont ez lehetett a legkisebb gondja az egész jelenséggel. A klubok ugyanis időközben az ártalmatlan polgári témák -irodalom, filozófia, lélektan, művészet- tárgyalása helyett áttértek a politizálásra, ami ugyebár elég nagy újdonságnak számított, lévén a nyomtatás még nem fedezte fel magának a publicisztika műfaját. A kontinenst lázba hozó mozgalmak előtti csöndes forradalom itt következett be: a klubok közönsége ugyanis elkezdte megkérdőjelezni az addigi gyakorlatot, miszerint a világi és az egyházi hatalom monopóliuma lenne az értelmezés joga; például hogy a művészek csak főpapi vagy főúri megrendelésre készítették a műveiket, amelyek ezen rétegek hatalmának dicsőítésére voltak hivatottak. Vagy hogy a kormányzás zárt ajtók mögött, a nyilvánosságtól elzártan folyt, ami egészen addig biztosította is hogy Európa uralkodói trónjai meg ne inogjanak. 1694-ben Angliában eltörölték az előzetes cenzúrát így megalapultak az olyan nagynevű újságok mint a Review, Observer, Examiner vagy a London Journal, ugyanakkor vad harcok kezdődtek az addig tiltott parlamenti tudósítások illetve az egész politikai-kulturális nyilvánosság szabaddá, hozzáférhetővé tételéhez.

A történet itt korántsem ér véget, a XX. század vége felé az egész új fordulatot vett az internet megjelenésével. A világ megint rájött, hogy a nyilvánosságot még szélesebb körben is lehet értelmezni: hirtelen mindenki publikálni kezdett, mintha az újságíró egy csapásra fölösleges láncszemmé lett volna, a tömeg saját kezébe vette a különféle tartalmak terjesztését. Manapság mindenki blogot ír, közzéteszi a kedvenc zenéit és videóit és a hírek rekordsebességgel terjednek a közösségi hálózatokon. (Például pár hónapja amikor Szecsuánban először megmozdult a föld, twitterezők által két perc múlva már a világ túlsó felén tudtak róla, amikor a hivatásos média még fel sem ocsúdott.)

Ezt nevezik a hangzatos szép új terminusokkal közösségi médiának meg információs kornak.

De miért is izgalmas ez az egész a történettudománynak?

Például azért, mert a történelem során talán először válik megfigyelhetővé, hogy az egyes tartalmak hogyan születnek, terjednek a fogyasztók között és hozzák létre azt a nagy katyvaszt, amit utólag a kor kultúrájának szokás nevezni. Mindezidáig a történeti források csak közvetetten álltak rendelkezésre, nemhogy szegény Thuküdidésznek, de még az elmúlt félszáz évben is édeskevés volt a valódi forrásértékű dokumentáció; a világháló viszont olyan, mint valami nagy kamera, ami filmre vesz mindent. Ha hihetünk a kósza híreszteléseknek, születőben van egy 'kulturális analtitikának' nevezett új tudományág, ami a digitális kultúra jelenségeinek feltérképezésevel kacérkodik.

A minap olvastam egy elvetemült matematikusról, aki egyenesen a természettudományok közé sorolná a történelmet. Mégha a koncepció mosolygásra késztet is elsőre, továbbolvasva egészen érdekesnek bizonyult: ez a Turchin nevű fickó azt állítja, a történelemtudománynak nem sok értelme van azon kívül, amilyen gyakorlati hasznot lehetne húzni ha a történészek végre az apró és vitatható történelmi részleteken való fölösleges témázás helyett inkább a jövőt próbálnák előre jelezni a meglevő források adatai alapján. Ha arra gondolok mennyire öncélúnak tűnik számomra is a ma divatos 'mikrotörténelem', amiről személyes tapasztalatok alapján elég sokat tudnék mesélni, akkor mond valamit a tag, mégha tényleg túlzóan idealista is ez a felfogás -végülis Hegel és Marx is innen indult ki, amikor az idők folyásának valami mögöttes értelmet feltételtezve remélték a tökéletes, végső kor eljöttét.

Ha kicsit visszatérünk a realitáshoz és a gyakorlati oldalát nézzük a dolgoknak, már igazából az is nagyot lendítene a haldokló történelemtudományon, ha a forrásokat -akár az öreg Thuküdidészt akár a könyvtárban porladó Spectator bekötött számait- digitalizálnánk és a wikipedia mintájára szabadon hozzáférhetővé, megmunkálhatóvá, hiperlinkekkel összeköthetővé tennénk. A források kommentárokkal kiegészítve, ahogy ma nyomtatásban, könyvformában megtalálhatók, gyakorlatilag a hipertextes forma nehézkes papírváltozatai.

Valami nagyon azt súgja itt belül, hogy ébredj fel, ez itt Kelet-Európa, fiam...

Témába vághat még...