Tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást?

Ugye a Metazin profiljához tartozik, hogy időről időre az oktatásügy változásait boncolgatja. A legutóbbi cikkről le is maradtam volna, ha Dragon Zoli nagyon jó szemmel nem szúrja ki, merthogy a téma igen érdekes kérdést feszeget: tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást vallahogy úgy, mint a digitális a nyomtatott sajtót. Vajon nem a saját létjogosultságukat kérdőjelezik-e meg azok a professzorok, akik elérhetővé teszik előadásaikat a youtube-on? Vajon a XXI.századi nebulók tudni fogják-e még mi az iskolapad, vagy az "idén iskolát kezdő gyerekek lesznek az utolsó generáció, amely még tudja, mit jelent egyetemre járni, kollégiumban lakni, beülni egy professzor előadására"? 

A DragonWeb alaposan és találóan megfogalmazza, miért is rossz a párhuzam a nyomtatott sajtó digitális átállása és az egyetemi oktatás virtualizációja között: a tananyag nyilván nem egy fix dolog, amit egyszer lehet rögzíteni és aztán már csak a replay meg a share gombot kell nyomni, hanem egy folyamatosan élő- változó- alakuló dolog - jobb esetben. Egy ambíciózus, a szakterülete kihívásaira aktívan reagáló, a tananyagot hozzáadott értékkel tálalni képes oktató esetében.

És én azt hiszem hogy a kérdés felvetése, hogy az egyetemek szabaddá tegyék-e az információt, itt válik igazán lényegessé, ami bizony már elvihet a fikció azon határához, hogy egyáltalán szükség van-e egyetemekre. Ha végigvisszük a gondolatmenetet, megintcsak elérünk ahhoz az elméleti ponthoz, amit itt gyakran boncolgatunk: mit okoz az, ha az információt széles körben elérhetővé teszünk?

Képzeljünk csak el egy forgatókönyvet!

Mi történik onnantól, hogy egy-két lelkes tanár elkezdi feltölteni az előadásait a netre, hogy elérhetővé váljanak mindenki számára? 

Először is, valószínűleg azonnal reflektorfénybe kerül, ahogy a pár éve indított Mindentudás Egyeteme tévéműsor is példázza. Emeli az egyetem presztízsét az otthon főzőcskéző kisgyerekes anyukák, a büszke szülők, az érdeklődő koravének, a kíváncsi egyetemről lemaradtak, a szájtáti nézősereg előtt, akik nem ülhetnek ott a padokban. Ugyanakkor versenyre készteti a többi professzort is, mivel egy-egy előadás népszerűsége gondolom maguknak az előadóknak is érzékeny ügye lehet. A korai adopterek sorban csatlakoznak, és mind többen teszik nyilvánossá a nagybetűs tudást.

És a lényeg itt következik. Itt a paradigmaváltás, az onlájn sajtós párhuzam mellékvágányra visz. Ha eddig az össztársadalom által elfogadott nézet volt, hogy a legmagasabb szintű kultúra, az akadémiai tudás kiszolgáltatója -és ezáltal a birtokosa is- a higher education, a  felsőoktatás, akkor hogy változik ez, ha az eddig a beavatott kisebbségnek, az értelmiségi rétegnek fenntartott titkos arkánumok egyszerre nyilvánossá válnak? 

Nemhiába túlzóan írom le, a közfelfogás ma, 2009-ben az, hogy aki egyetemet végzett, az különlegesebb, okosabb, tehetségesebb ember mint mondjuk egy egyszerű szakmunkás. De felmerülhet az abbéli aggodalom, hogy mi van ha az egyszerű munkás már puszta érdeklődésből összeguglizott egy csomó ismeretet autodidakta módon, és amikor meghallgat egy ilyen nyitott youtube-os egyetemi előadást az éteren át, akkor mondjuk csalódik az eddig számára tekintélynek elfogadott kulturális elit tudásában.

Vagy kedves főiskolások- egyetemisták, akik mostanság koptatták az iskolapadot, nem tudtok kapásból több olyan előadót mondani, aki után bizony szégyenkeznétek, ha műveletlen szüleitek meghallgatnák a neten?

Lehetséges, hogy az egyetemi előadások nyilvánossá tétele potenciálisan veszélyes az egyetem társadalmi tekintélyére?

Talán nem ennyire sarkosan, de az biztos, hogy elindíthatna olyan folyamatokat, ahol a szélesebb körű nyilvánosság előtt vállalt előadásoknál bizony hangsúlyos kérdés lesz az elhangzottak minősége is. Mi lenne ha holnaptól a hallgatók elkezdenék pontozni az oktatókat egy nyilvános oldalon mondjuk, és szabadon döntenének arról, kihez járjanak be, kit  érdemes meghallgatni? Mert bizony a youtube-os nyílt egyetem épp egy ilyen modell lenne: ha egy professzor nem elég jó, akkor a júzerek szimplán kirostálnák, és a nézettsége messze elmaradna a minőségi tartalmat nyújtani képesektől. Az ország két vezető felsőoktatási intézményéhez is szerencsém van, és be kell hogy valljam, a XXI. században még mindig igen gyakran megtörténik, hogy az oktató pusztán a tekintélyére alapozva nyom le egész féléveket nulla tartalommal.

A kérdés sokkal inkább hasonlít a copyright- creative commons háborúhoz: jelenthet-e minőségi változást az, ha egy egyetemi előadónak más standardhoz, a műveletlen plebs tetszéséhez kell igazodnia? És akkor már csak hab a tortán az a szellemi játszadozás, hogy ha az olyan már létező projektek, mint a Youtube Education

kialakítanak egy ilyen merőben új modellt, és a webkettes világ a szabad információ győzelmi menetével vonul be az új évszázadba, akkor hová lesz az egyetemek legitimáló szerepe? Most az az okos ember, aki diplomát kap -ELVILEG!-, mi lesz, ha nem kell végigszenvedni iksz évet a felsőoktatás nevű szörnyszülött karmai között ugyanezért? Tényleg megdöntheti a felsőoktatás és a társadalmi legitimáció mai modelljét az internet?

Mellesleg az Urban Buddha a teljes információs szabadságért harcolók testvérisége. Csatlakozz!

Egyetemi előadás- turizmus

Volt egy szabad délelőttöm, újfent éltem hát a régen kigondolt és mostanában felfedezett lehetőséggel: mivel az egyetem minden terme mellett ki vannak függesztve a félév órái az egész heti bontásban, egyszerűen kinézek magamnak egy jól hangzó előadáscímet és beülök kíváncsiságból meghallgatni, mit tanulnak más szakokon. Így jutottam már el egy globalizáció és nemzettudat előadásra, aztán egy ideje látogatom már a csütörtök reggeli e-businesst (múlt héten volt szerencsém Berényi Konrád prezentációjához), most pedig valami médiarendszerekről szóló órát ültem végig.

Mint a Fight Clubban, csak én nem a hererákosokhoz és az agyparazitásokhoz járok, hanem azzal áltatom magam hogy értelmes dolgokkal gyarapodok.

Ma például olyan dolgoknak a létéről szereztem tudomást, mint a kalózrádiók története, az eladható amerikai narratíva, az advertorial, az objektív újságírás doktrínája és az értékmentesség kényszere, a tízmásodperces soundbite híradások, vagy a cultural discount lényege, azaz hogy a magyar szappanopera mindig verni fogja az amerikait itthon.

Egy olyan utópiát képzelek el, ahol minden egyetemi polgár egyetemközi kozmopolita és szabad bejárása van bármelyik tanszék bármilyen előadására, ahol az oktatók népszerűsége a referencia az előadás-látogatáshoz és nyíltan pontozhatóak mint a Diggben, és ahol minden órán amelyiken megjelentem kapok egy ikszet az indexembe hogy a végén ne mint szakbarbárok sétáljunk kiképezve keresztül a diplomaosztó pezsgőfolyamán, hanem...

Mire kellenek manapság a bölcsészek?

A Dragonweben ismételten megjelent egy írás meg egy ízelítőnek látványos de kissé soványka videó a kulturális analitika nevű alakulóban lévő tudományterületről és módszerről, ezt már én sem hagyhatom szó nélkül.

Az egyetemi évek ugye minden kis gólya számára úgy kezdődik, hogy szembesül azzal, micsoda osztályharcok léteznek egyetemek, karok, szakok között és vagy nyugtázza hogy jó helyre került mert nem a legmegvetettebb kasztba tartozik, vagy így-úgy próbál úrrá lenni azon a kínos érzésen hogy bölcsész, vagyis mindennek a legalja. Mert ugye vannak a mérnökök meg az informatikusok, na azok emberek, meg a viszonylagos presztízsű középrétegek, jogászok, közgazdászok, és valahol a legalján a naplopók, a semmire nem jó bölcsészek.

Pedig nem mindig volt így, száz éve egy klasszika-filológia végzettség még félisteni megbecsülést jelentett és a kulturális műveltség volt a minden.

A magyar felsőoktatás bölcsészképzését talán később részletezném, már csak azért is mert itt van a kutya elásva.

A téma felvezetéseként egyetlen gondolatot osztanék meg. Információs korban élünk, nameg fogyasztói társadalomban; mit jelentenek ezek a közhelyek? Azt, hogy mindenki, kivétel nélkül mindenki a kultúrát fogyasztja valamilyen újrafeldolgozott módon. Filmek, zenék, videók, képek, multimédia, ebook, blogok, videojátékok, virtuális világok, sorozatok, dizájn, galériák, koncertek, kiállítások, vetítések, művészeti oldalak -mind ugyanabból a forrásból táplálkoznak, amit nem is olyan régen, egy lassan túlhaladott korban úgy hívtak hogy kúl-tú-ra. Vagyis soha nem volt ekkora szükség és igény a közvetítésre és a szervezettségre. Mert mindenki ezt veszi és eszi, legyen az utolsó unalmas jogász vagy kocka is.

Egy gyakorlati példa: valószínűleg sokan ismerik a Last.fm szolgáltatásait. Ha az ember nyitott az újra, a közösségi címkézésen alapuló ajánlási rendszer -a mesterséges intelligencia egy egyszerűbb fajtája- a felhasználó ízlése után összeállított profil ismerete alapján kínálja a határterületeket "ha ez tetszett akkor talán ez is fog" alapon.

Ha ezt a gondolatot kiterjesztenénk a zenén kívül mindenféle tartalomra, filmekre, könyvre, képre, amit csak keresünk nap mint nap, akkor hozzásegíthetnénk az átlagfelhasználót is, hogy különösebb előképzettség nélkül váljon haszonélvezőjévé a -már kimondani sem szerencsés- kultúrának. Erre épül voltaképpen egy csomó futurisztikusnak tűnő kezdeményezés, mint a könyvtár 2.0 és a szemantikus web.

Amiről a kulturális analitika szól az gyakorlatilag annyi, hogy ehhez már adott a technológiai háttér és megvan a társadalmi igény is, mégha látens is. Már csak a térképkészítők, a szakember-gárda hiányzik, akikben megvan a bátorság, hogy kilépjenek a százévvel ezelőtti bölcsészek sértett önérzetének elefántcsonttornyából, és elkezdjenek kapcsolatokat keresgélni a szigorúan vett szerepek között a gyakorlati használhatóság felé.

A folytatásban olyan kérdések után nyomozunk, mint hogy az egyetemi képzés milyen szinten tudja biztosítani a hátteret, milyen innovációkra lenne szükség, mely kompetenciák lennének középpontban, nameg konkrét példákon keresztül is bemutatásra kerülne, milyen továbblépési lehetőségei vannak a bölcsészetnek a digitális korban.