Webkettes antitézis -Andrew Keen:The Cult of the Amateur

Andrew Keen nem az a szerző, akinek az olvasása után az ember vállat von és tovább megy szó nélkül. Andrew Keen a legrosszabb fajta anarchista, a zseniális provokátor, egy ünneprontó kisördög, aki nem átall alapos kutatások és mesterien alátámasztott érvelés segítségével kikezdeni egy olyan mítoszt, ami éppen mindenki más által éltetett és forradalmi romanticizmussal hirdet megváltást.

Nos, igen, a webkettő mára már több mint közhely vagy hype: mítosz, modern miszticizmus, egy nagy közös technofil kultusz.

Újvonalas szabadkőművesség.

Utopista szekta.

Világvallás.

Andrew Keen könyve, a The Cult of the Amateur (alcíme: How today's internet is killing our culture and assaulting our economy) épp a webkettes forradalmat veszi tűéles kritikája alá: végigveszi a szcéna minden részletét a blogoktól a Wikipédián keresztül a Youtube-ig, hogy cáfolja a webkettes idealista ideológusok minden világmegváltó tételét és bebizonyítsa, az amatörizmus kultusszá emelése nemhogy nem fogja elhozni a várt mennyországot, de egyenesen romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit.

Mivel a The Cult of the Amateur mondanivalója sarokpontja lehet az Urban Buddhának, és már régebben is foglalkoztunk a témával, a könyvet pedig nem olyan egyszerű beszerezni (angol nyelven elérhető a BCE könyvtárában 31 K 30-as jelzet alatt), így röviden ismertetjük az érvelését.

"If you provide infinite monkeys with infinite typewriters, some monkey somewhere will eventually create a masterpiece -a play by Shakespeare, a Platonic dialogue, or an economic treatise by Adam Smith" -T.H. Huxley, infinite monkey theorem

A Cult of the Amateur középpontjában Keen szkepticizmusa áll. A gondolatmenet roppant egyszerű, provokatívan kritikus és szélsőségesen átfogó: a szerző gyakorlatilag a teljes Új Médiát szétszedi a boncasztalon, nem ritkán elfogultan és sztereotípiáktól sem mentesen. Az érdekes az egészben épp ez: ahogy módszeresen végigveszi a nagy webkettes forradalom elemeit, úgy bontakozik ki előttünk egy másik, fordított megvilágítás, valami homlokegyenest más, mint az utópia-gyárosoktól hangos interneten úgy általában hall az ember.

Vessünk egy pillantást a webkettes ideológiára, ahogy azt a legnagyobb mítoszalkotóktól az utolsó zugbloggerig mindenki meséli a posztjaiban, cikkeiben, így talán aki csak hírből hallotta a Web 2.0 -legendát annak is legyen némi fogalma!

Tehát: a közösséginek is becézgetett web 2.0 lényege az a túláradó büszkeség és öntudat, hogy immáron nem a nagy többség olvassa passzívan a hivatásosok által készített tartalmakat, hanem mindenki lehet egyben fogyasztó és gyártó is. Nem kellenek könyvkiadók, újságszerkesztők, lemezcégek, médiaproducerek, profi rádiósok, nagytudású lexikoníró professzorok, képzett filmesek: a webkettő korában bárki írhat könyvet, csinálhat zenét, forgathat klipet vagy sugározhat rádióadást, válhat civil újságíróvá, bárkiből lehet "szent amatőr", nincs szükség a hivatásosokra, kánonra, cenzúrára.

Így jön létre az a jelenség, amit Chris Anderson által Hosszú farok-hatásként (long tail- effect) ismernek a beavatottak: hosszabb verzió már szerepelt itt az Urban Buddhán, a lényegét bárki megtapasztalhatja ha bemegy egy nagyobb könyvesboltba és nem tud kiigazodni, annyiféle könyvet lát, mintha minden létező igényre lenne megfelelő irodalom. És ugyanígy zene is, és akár általánosíthatunk minden kultúrtermékre: nincsenek nagy slágerek, top hits-ek, van viszont a kínálatnak egy végtelen hosszan elnyúló "farka" ha a statisztikát koordinátarendszerre feszítjük fel.

Mit mond erre Andrew Keen?

Azt, hogy ezzel az egésszel többet veszítünk hosszú távon, mint nyernénk.

Ha bárki szót kaphat és mindenki blogot írhat, zenét forgalmazhat vagy videót tölthet fel korlátlanul, akkor nem a nagy demokráciához fogunk eljutni, hanem a teljes káoszhoz és kakofóniához. A Long Tail lényege hogy elvileg mindenki megtalálhatja a számítását, mert a végtelen sokszínűségben biztos van valami ami épp megfelel a mi ízlésünknek -Keen ezzel szemben azt állítja, hogy ez sokkal inkább ahhoz vezet, hogy mmindenki sugározza a "saját adását", viszont senki nem hallgatja a másikat. A közösségi oldalak is leginkább a self-broadcasting melegágyai, az információcsere egyoldalú és inkább a reklámra hasonlít, mint kölcsönös érdemi kommunikációra.

Az, hogy a webkettes forradalommal a zaj szintje drasztikusan megnőtt, csak egy dolog. Andrew Keen a Wikipedia versus Encyclopedia Britannicán keresztül mutatja meg, milyen lesz az a világ, ahol trónfosztják a hivatásosokat és amatőrökkel cserélik fel: az információ megbízhatatlanná válik, mivel ugye az előbbit még egy ötödikes is szerkesztheti, míg utóbbin azért mégiscsak olyanok dolgoztak, akiknek a szavahihetősége kicsit más. Mégis, a Technorati statisztikái szerint a Wikipedia dobogós helyen áll az információforrások között, míg az Encyclopedia Britannica online verziója csak az ötezer-valahányszázadik!

"The monkeys take over. Say goodbye to today's experts and cultural gatekeepers -our reporters, news anchors, editors, music companies, and Hollywood movie studios. In today's cult of the amateur, the monkeys are running the show. With their infinite typewriters, they are authoring the future."

Aztán ott a civil újságírás (citizen journalism) szép új városi mítosza, naponta százával születnek a megkérdőjelezhető nívójú és kétes forrásokból táplálkozó cikkek és posztok, persze erre is van megoldása a webkettőnek: a nagy híraggregáló szájtok, mint a Digg, a Reddit vagy kis büszkeségünk, a Turulmeme. De ugyan, vessünk csak egy pillantást bármelyikre! Odakint a világban azért történnek események, de látni ebből bármit is bármelyik közösségi hírgyűjtő oldalon? Hát nem, nyugodtan meg lehet kukkantani a Turulmémet, nem hiszem hogy bármelyik címlapsztori relevanciája indokolná a helyezését, általában vicces jópofiságokat látunk, wulffmorgenthaler-es (valóban jó) képregényeket, cuki videókat, technológiai újításokat, de semmi igazán lényegeset...Ahogy Keen is fogalmaz, a hype, a popularity az bizony nem azonos a minőséggel.

Mi az ami segít még a tájékozódásban? Például a keresőmotorok, például a Google. Andrew Keen a keresőoptimalizálást is körüljárja kritikus szemmel. Miért is olyan visszás a SEO kérdése? Megalkottuk ugye az "ultimate search engine"-t és naponta 90 millió kérdéssel ostromoljuk, elé tárjuk minden vágyunk és mint az 1984 Nagy Testvérétől, várjuk a válaszokat, de a SEO igazából semmi több, mint az eddig feltett kérdéseink összesen. Mi lenne, ha mától kezdve mindenki olyan cikkeket írna, amiben csak a toplistás keresőszavakat szerepelteti?

Mi történik végül akkor, ha az eddigi megbízhatónak vélt információforrásainkat -tévét, rádiót- egyszerűen leváltjuk, lecseréljük a netre? Mindenképpen jól járunk a civil újságírók millióival vagy a híraggregátok jópofa értelmetleenségeivel? Eltávolítjuk a szerkesztőket, kiadókat, kivívtuk a demokráciát, de mit értünk az egésszel, ha egyben feláldoztuk a "kulturális kapuőreinket" is, azokat a nagytudású embereket, akik irányt mutatnak, akiknek a szavára adunk, akikről tudjuk hogy érdemes követni őket. A sors furcsa fintora az, hogy a Google Reader épp mostanában tér vissza ehhez a régi hagyományhoz, amikor hivatalos blogjában közzétette a webkkettes média legnagyobb alakjainak forrásait.

Hogy romba döntenénk az elmúlt kétszáz év teljes szellemi hagyatékát, az azért nem biztos, az viszont igen,  hogy a jövő nagy kihívása a már létező anyagok rendszerezése lesz itt a neten.
Mind ismerjük a webkettesek téziseit, most akkor láthattunk egy igazi antitézist is, már csak valami szintézisféle van hátra.

Hogyan szelídítsd meg az RSS olvasódat?

Múltkori, a netes hírfogyasztás normatív kríziseit és patológiáját boncolgató poszt után folytatjuk sorozatunkat az információs zajjal való birkózásról. Ahogy ígértem, jöhetnek azok a tippek és trükkök, amivel feedolvasónk kezelhetővé tehető.


Talán azzal kezdeném, hogy megpróbálok egy közkeletű tévhitet eloszlatni: még az is, aki már teljes rutinnal használja a Google Readert vagy bármely RSS fogadására képes hírolvasót általában meg van győződve arról, hogy ez az egész feed-olvasgatás azért jó, mert bármennyi forrást összegyűjthetünk és követni tudunk, ha már egy helyen vannak és nem kell végigzarándokolni az eredeti oldalakat.
Tévedés.
Ott lóg ki a lóláb, hogy feltételezzük, bármennyi forrással elbánhatunk így.
Még ha elsőre triviálisnak hangzik is, de mindannyiunk figyelmi korlátja véges, nem tudunk akármennyi információt elpusztítani adott idő alatt, és még ha ez nagyon általános bölcsességnek is tűnhet, állítom, tíz hírfogyasztóból kilenc hajlamos lehet elfelejteni.
Egyszerűen nem tudunk határt húzni.
Nem is lehet.
Hogy állapítsam meg, mennyi az ép észen inneni hír-elemek napi száma ami még belefér?
300?
400 még esetleg?
És ha a fele csak tumblr-szintű minimálkoncentrációt igénylő? És ha hosszú szöveges? És ha a fele nem is olyan fontos? Nincs olyan algoritmus ami ezt súlyozni tudná.

Mi akkor a megoldás?
Mi van ha többfajta hír létezik, akkor a netes hírolvasás célja is lehet többfajta, valahogy úgy, mint ahogy teljesen más módszerrel esünk neki egy napilapnak, egy színes magazinnak, egy havi folyóiratnak vagy egy termékkatalógusnak...?

Milyen stratégiákat különíthetünk el akkor hát, milyen különböző módokon használhatjuk az RSS-olvasónkat?
Megkíséreljük a figyelem célja, fókusza alapján csoportokra szedni a hírforrásokat.

1. Tájékozódás
   Amennyiben az a már-már bagatell motiváció vezet, hogy egyszerűen képben legyél, elsőre ziccernek tűnhet feliratkozni a nagy híroldalak közül esetleg egyszerre többre is -semmi gond, mindenki átesik ezen és általában rekordidő alatt rájön, mennyire lehetetlen is ez így. Jó az Origo meg az Index és főleg a HVG.hu, de még azok is amik osztott feedre adnak lehetőséget (kül-belföld, tudomány, sport, kultúra), még azok is hajlamosak az embert elárasztani mindenféle irreleváns szutyokkal.
   Ez nem új, az viszont igen, hogy bizonyos bloggerek okosan összegyűjtik a több forrásból érkező információkat, például a grafomániájukról elhíresült Tumblr-eseink közül is többen művelik ezt a mesterséget pusztán a műfajjal járó életérzésből fakadóan (real-time posztolás). Az aktualitásokat olyan ügyesen emelik ki, hogy ha csak egy-kettőt követsz akkor máris egész jó esélyed van hogy ne maradj le fontosabb hírekről. Ilyen például Tapsihapsi, amikor épp nem a fixis csajokról közöl képeket:)
   A másik eset, ha egy blog kifejezetten arra szerződik, hogy magazinszerűen megjelentessen bizonyos tematika alapján az aktuális posztokat valamekkora köteg forrást összefogva, ilyen például a Skipintro ("vizuális és tárgykultúra a citizen médiában és azon túl"). Ha találsz ilyen gyűjtőblogokat, akkor jó eséllyel le tudsz fedni egész nagy területeket. Igazából óriási szükség lenne ilyen tematikus gyüjteményekre, ha valaki sok idővel rendelkezik és nem tudja miben utazzon, hát erre biztos lenne igény.
   
2. Tömegek bölcsessége (hype)
   Igaz hogy a mondás úgy tartja, don't believe the hype, vagyis ne higgy a felhajtásnak, de ha már hallottál olyan óriásokról, mint a Digg vagy a Reddit, akkor nem vagy elveszett ember: ezek az oldalak éppen arra szolgálnak, hogy a felhasználóik által pontozott mindenfelé talált cikkeket szedjék össze és rangsorolják a szavazatok alapján, valahogy olyan alapon, hogy ha egy írás elég széles rétegeket mozgat meg, akkor csak lehet benne valami. Hasonló a mi kis hazai, sokat szidott Index címlapunk blogketrece is ahova a blog.hu-sok igyekeznek betörni. Egészen európai színvonal viszont a Turulmeme, a GReaderesek Mekkája, ahol az elmúlt 8/12/24 órán belül a megosztások száma alapján kerülnek címlapra a hírek. Az igazi nagy fogás viszont ha valaki ugyanezt keresi nemzetközi színtéren a Popurls, ami a legutóbbi webes buzz-t, vagyis a legnépszerűbb url-eket gyűjti csokorba olyan forrásokat pásztázva, mint a Digg, Reddit, Yahoo Buzz, Flickr, Delicious, Technorati és Twitter.
   
3. Trendek (buzz)
   Mondjuk még ennél is válogatósabb vagy, tényleg nem hiszel a hype-nak és a pillanatnyilag felkapott webszemétnél jobban izgat mi az ami mostanában az érdeklődés homlokterében van, milyen őrületekre pörögnek az emberek, milyen trendek jönnek fel vagy tűnnek el a süllyesztőben. Trendspotting kategóriában igen jó a TrendHunter magazin, kár hogy a csillogó nyugati civilizációnak a határán mi kívül esünk, így főleg a nagyvilág trendjeibe enged bepillantást az oldal. Jobban szervezett a BuzzFeed, ami a weben virális témákra helyezi a súlyt.
   Ezek persze csak példák, ettől nem lesz megváltva a feedolvasód, amit kiemelnék az a megközelítés, a gondolkodásmód: így is lehet a hírolvasást felfogni.
   
4. Kémkedés
   Kevesen tudják, de fel lehet iratkozni RSS-ben egy-egy google keresésre is. A weben minden nap oldalak születhetnek adott kulcsszóval, amit a crawlerek folyamatosan indexelnek és házhoz szállítják a feedolvasón keresztül. Ha kíváncsi vagyok például, ki és mit ír például a "gerillamarketing" kifejezéssel, akkor beütöm a keresőbe és oldalt megkeresem a kis narancssárga RSS ikont. Egy ravasz trükk, hogy ennek segítségével a saját nevünkre/ blogunk címére feliratkozva folyamatosan képben lehetünk, hogy hol és kik említenek minket, idéznek tőlünk, hivatkoznak ránk.
   
5. Inspiráció
   Talán a legérdekesebb és leginkább a jövőbe előlegező stratégia ha úgy tekintesz a hírolvasódra mint egy inspirációs doboz, rádió, varázskalap, amit ha elég finomra hangolsz (mint a last.fm-et) akkor mindig előhúzhatsz belőle valami izgalmasat. Hogyan? Úgy, ahogy fel lehet iratkozni például a delicious-on a felhasználók által cimkézett oldalakra címkék szerint. Például ha az Urban Buddha gyűjtőköréhez tartozik a 'cyberpunk' kulcsszó, akkor ha feliratkozok a http://delicious.com/tag/cyberpunk url-re, akkor jó sansszal csípek meg érdekes oldalakat a témában. Ez a "folkszonómia" meglovaglása, nem különösebben alkalmas arra hogy az aktualitásokat ragadja meg, viszont ha kellően jól lövöd be a kulcsszavakat, akkor mindig lesz nyúl a kalapban. Ez a módszer a legdinamikusabb, mert nem egy bizonyos forrásból táplálkozik, hanem folyamatosan új és új oldalakkal ismertet meg, ami ha szakmabeli vagy hasonló érdekeltségű akkor még a kapcsolatokat is bővíti.
   

Ezek azok a trükkök, amivel a jelenlegi tapasztalatok alapján szolgálhatunk. Röviden summázva a lényeg annyi, hogy sokkal kifizetődőbb, ha nem akarsz mindent tudni mindenről, hanem egy bizonyos szűkebb témára koncentrálni még egy olyan eszközzel a kezedben is, mint egy RSS hírolvasó, mert a figyelem véges dolog.

A nagy RSS aranymosás-biznisz: a hírolvasás és a mentális leépülés összefüggései

Mint a kitartóbb olvasók tudják, az Urban Buddha egyik biztosan visszatérő fő témája az a kvázi modern meditációs technika, ahogy a profi netizen napi rendszerességgel próbálja az aranyszemcséket megtalálni az iszapos áradatban egy aranymosó edény segítségével aminek neve Google Reader, vagyis a lényegi információt kiszűrni az irdatlan zajból -a tevékenységet valamikor régen hírolvasásként tartották számon.

Ennek a technikának a finomítása és trükkjei már egy-két régi posztban részletezésre kerültek, mégis, ahogy az információs aranyláz csak csorog tovább, kötelességemnek érzem a tapasztalataimat nyilvánosan is loggolni, mivel a hírek követése RSS-ben szinte már rituálé, életforma és a XXI. századi személyiségfejlődés szerves része.

Lássuk tehát a folyamatot, milyen az információs világ polgáraként tetszelegni a feedjeid felett trónolva, miközben naponta küzdesz a kérdéssel, hogyan is rendezhetnéd ezt a káoszt. A második részben pedig jöhetnek majd igazi ravaszságok és stratégiák.

1. Őszinte öröm és/vagy felsőbbrendűség
A feedolvasót használók nem túl népes táborához tartozol, mert sikerült feliratkoznod pár oldalra, miután valami haver megmutatta mi az a GReader (aki még mindig azt fejtegeti miről szól ez az írás az sürgősen kattintson és tanulja meg hogyan működik az RSS). Lenézed apádat, mert manuálisan böngészi végig az indexet meg az origót. Lenézed a húgodat mert csak három blogot látogat (te nyolcvankettőre vagy feliratkozva). És főleg lenézed anyádat, mert nem lépett túl az iwiw-frímél bűvkörén és a híradóból informálódik. Fel vagy iratkozva legalább százhúsz hírforrásra, minden spanod blogjára, index-hvg-origo küldöld-belföld, a Békávéfigyelőre, a Homárra, Tótawére, pár külföldi híróriásra amik jól hangzanak műveltebb geek-társaságban (valami háfington rémlik). Kedvenc gombod a jé és a márkóllezríd.

2. Komolyodás. Tudatosság.
Úgy érzed, kezdesz felnőni a feladathoz, az újságon-híradón tengődőkre mélységes szánalommal nézel, de ha a netkaféban GReadert látsz melletted akkor lesel ám de nagyon hogy vajon hogy csinálja. Mert ugye idő közben optimalizáltál, racionalizáltál, és leiratkoztál a net szennyéről. Felvetted ellenben a Webisztánt, öt-hat SEO tanácsadó mestert, ájfón- és technológiai kütyükben utazókat, nemzetközi híreket hogy a világról is tudj már valamit, és még százhuszonöt blogot, mert a legtöbb úgyis csak ilyen gasztró meg fottó meg gárfild meg magazinos vicces cucc, jók lesznek mert már tudod okosan használni az RSS olvasót, már rájöttél hogy lehet témák szerint is bedobálni őket ilyen mappákba, azokat meg ki-be csukogatni. Egész nap meg van nyitva a feedolvasó és türelmetlenül várod, mikor pottyan be valami új. Legnagyobb fegyvered a lista-nézet és a márkóllezríd, de csak rossz érzések közepette használod.

3. Felnőttkor. Összeomlás.
Amikor hallod a szomszéd mamit csattogni a napi kis újságocskájáért a postaládához akkor összeszorul a gyomrod, a gép előtt ülve már a hajad téped, amikor a Readert megnyitod pedig habzik a szád... Nem érted miért van, hogy miután profi lettél és begyűjtötted a zsákodba az összes releváns információforrást minden témában, mégse boldogulsz az egyre elkanászodó feedekkel. Rettegsz az 1000+ látványától, pedig már fontossági-gyakorisági mappáid is vannak aszerint, hogy egy-egy forrás élethalál kérdés azonnal nézendő, ultrafontos vagy csak simán aktuális. Ha netán három napra kirándulni mész a családdal és a tisztás szélén nincs wifi, akkor úgy érzed, lemaradsz a világról, az élet és a történések elsétálnak feletted és véglegesen kiesik valami pótolhatatlan ha márkóllezrídet nyomsz. Soha, az a tisztátalan gomb, ezért inkább ínhüvelygyulladásig görgetsz és vérvörös szemmel négyésfélórás kemény küzdelemben hozod be a három napot utólag. Meg vagy zavarodva, úgy érzed le kell tudnod, de valahol mélyen sejted hogy ennek nem így kéne lennie, mert a hírolvasás nem erről szól, nem szabadna így... Napi hatszori abszolválás után üresnek érzed magad és várod a Nagy Hírt, ami minden háromezredik után befut, hogy megerősítsen, nem hiábavaló hősies szenvedésed.

//Folyt. köv. Eddig tartott a diagnózis, legközelebb jön a gyógyulás felé vezető út és a legújabb tippek és trükkök itt, az Urban Buddhán, avagy: hogyan szelídítsd meg és mire haszználhatod a feedolvasódat?

Az információfogyasztás határai és a holnap embere 7 képkockában

1. Hol találkozhatunk a holnap emberével? A mostani városi filmekben. Nem, nem a városi hős oldszkúl mítosza, nem Superman aki megmenti az emberiséget. A filmipar az átlagból képességei miatt kiemelkedő magányos übermensch-re van ráállva, a nagyvárosi dzsungel textúrájába helyezve. Fight Club, Wanted, Push, Body of Lies, soroljam? Hogy mégis mitől különleges képességű? Nagyobb az információfeldolgozó képességük: aki képes egy nagyvárosban élni, az ügyesebben dolgozza fel a környezete információáradatát...



2. ...és jobban is ismeri a lehetőségeit. Az utcán bandázó lakótelepi suhancok egyszerűen azért jobbak, ügyesebbek, ravaszabbak a rózsadombi házuk unalmában elgépezgető kortársaiknál, mert a korlátozott körülményeikből kifolyólag tökéletesen tudják, mik a lehetőségeik -ez a streetwise. Camus Közönye, Sartre Undora, az egzisztencializmus és az egész Mal du Siécle életérzés egy olyan generációé, akik nem tudták mit kezdjenek magukkal a nagyvilágban.



3. Élet a hangyabolyban. Hangyaboly minden nagyváros, vagy az emberi agy, ugyanúgy ahogy az internet is. De ki mekkora hangyabolyban szeretne élni? Egy nagy boly attól más, hogy szinte lehetetlen megismerni az egészet, vagy térképet készíteni hozzá, rendet tartani benne, átláthatóvá tenni, metaadatokkal leírni. Kis boly, kis nyugodt falu, kicsi net, kevés info -és kevesebb a zaj is. A "tudatlanok", akik csak a helyi napilapot böngészgetik végig, nincsenek vele tisztában hogy tudatlanok és teljesen elégedettek a tájékozottságukkal. Ha ügyesebbek, gyorsabbak, tájékozottabbak akarunk lenni, ha a széles látókör ábrándjával hitegetjük magunkat akkor fizetnünk kell érte, méghozzá a zaj elviselhetetlen szintűre növekedésével. Ahogy a Twitter, Tumblr esete tökéletesen példázza.
   




4. A mai kor története -persze évszázados előzményekkel- az információ kontrolljáról és a hozzáférésért folytatott harcról szólt: civil blogok a hivatásos újságírással szemben, creative commons a copyright ellenében, Pirate Bay és torrentek a lemezkiadók ellen, open source Linux Bill Gates-szel szemben, hackerek Kínában és szabadságharcosok Iránban. Megdöntjük a cenzúrát, szabadok leszünk és a vad underground ellenállás az egyre teljesebb hozzáférés által hétköznapi legalitássá fakul. Sokan visszasírják a Kádár-korszak korlátozottságát mert nem tudnak mit kezdeni a határait vesztett szabadsággal... Ismerős? Az új démon a Zaj, a modern kor kiváló harcosainak fegyvere pedig a szűrés, hogy kiderüljenek, mik a nagy határtalanságban a lehetőségek.



5. Miért beteg most a világháló? Elvileg a közösségi média gyümölcseinek fogyasztói egy új generáció legügyesebb, legokosabb tagjai, mégis úgy tűnik, az interneten jelen levők kezdenek kétfelé szakadni az alapján hogy mennyire tudnak megbirkózni a zajjal. Ha a szélsőségekre korlátozzuk a figyelmet két típust kapunk: azt, aki valahogy képes szűrni és azt akinek ez az egész már túl sok. Egyik oldal győzelemre viszi a Twittert és a Tumblr-t és soha nem látott statisztikákat produkál, a másik az összes új Webisztán poszthoz azonnal kommentel hogy a mikroblogolás mennyire felesleges baromság. Túl sok az adat, az elme számára befogadhatatlan mint a nyílt óceán képe.
   



6. A lehetőségek ismerete vezet a cselekvéshez, az ismeretlenbe való fejesugrás óriási bátorságot igényel. Kolombusz, Magellán, Cook azért lehettek emberfelettien bátrak, mert pionírnak lenni akkoriban igazi luxus volt. A hozzáférhető információval a felfedezés kommercializálódott: befizetni egy utazási irodához az összeget nem igényel különösebb kockázatvállalást. Még több elérhető információ, és az ember már magának tervezheti az utazása minden lépését otthonról a gépe mellől. Ez azonban még mindig kevés, nem tudunk élni a szabad információval mert nem tudunk megfelelően szűrni: a legtöbben ma is egy helyben élik le az életüket, nem elég vállalkozóak, nem ismerik a lehetőségeiket. Még mindig nincs kezelőbarát felület a valósághoz. A jövő embere szabadon fog mászkálni a világban mert tökéletesen tudja, hol mire számíthat: a jövő a lapos világé.



7. Amikor kitalálták a színes-ikonos webböngészőt a parancssor addig üresen tátongó fekete ablaka helyett (sok programozó ma is erre esküszik), az internet csak akkor nyílt meg a szélesebb tömegek előtt. Hirtelen kiderültek, mik a lehetőségek. Ha mostanában nem az időről időre jelentkező válságosdi javára írjuk a jelenséget és kicsit hallgatunk azokra a hangokra is amik a webkettőt lufinak titulálják, rájövünk hogy valami hasonlóra lenne szükség. Azt hiszem a jövő a külvilág és a világháló összedrótozásában van: forradalmi újítás lenne a Valóság teljes netre való leképezése egy nagy közösen használható térkép segítségével, ahova a résztvevők a Twitterhez vagy blogokhoz hasonlóan irkálhatnának amit csak akarnak. Következő posztunkban ennek a részleteiről olvashattok majd.
   

A kép a Sears torony nemrégiben átadott 103. emeleti üvegbalkonjában készült.

Egy médiafüggő infojunkie vallomásai

Leülök a gép elé. Pillanatok alatt csekkolom a mailjeimet, közben párhuzamosan nyitok még vagy két lapot, felhasználónevek és jelszók sorjáznak elő a kezeim közül, közösségi oldalakra lépek és ellenőrzöm nem kaptam-e ott is üzenetet. Aztán váltok a feedolvasómra, és mint az őrült végigpörgetem azt a párszáz olvasatlan hírt, amit leszállított. A hírportálok jönnek utolsó esélyként. A végén, miután a félórás adatfolyamot átengedtem a fejemen, tanácstalanul hátradőlök és megállapítom, semmi érdekes nem történt ma sem. Aztán egész nap várom hogy bepottyanjon valami hír, ha meg egy hétig nem vagyok gépközelben, akkor kétségbeesetten küzdök hogy letudjam a feladatot és eltüntessem az 1000+-t.
Ismerős, ugye?

A hálózati generáció tagja vagyok, az információ fogyasztása, megcsócsálása és továbbadása az életformám. De van ennek így valami értelme egyáltalán? Nem mintha tehetném máshogy, de ez a szilánk a fejemben nem hagy nyugodni.

Már megástuk a sírját és elsirattuk kismilliószor, de a papírújsággal valami más is elveszik, van egy olyan érzésem, az olvasási szokásainkkal együtt. Mi vagyunk a média, mi vagyunk a webkettesek, elvileg jobbak, gyorsabbak, hatékonyabbak vagyunk mint az elődeink. Mi maradt ki a felsorolásból? Csak nem a tájékozottság...?

Annó azt kérdezte valami szkeptikus, ment-e a világ előre a könyvekkel, most ezt úgy fogalmazhatnánk át, hogy vajon tájékozottabbak is vagyunk a hírportáljainkkal, RSS-olvasóinkkal, retweetjeinkkel mint az őskori papírújságot olvasó régiek? Azonnal rávágnám hogy igen, de...

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem. Tudjuk mi történik most a világban? Iránban választások folytak, válság van, Európa-szerte élre tör a jobboldal... általában ezek mind rémlenek homályosan ugye, címek lehetnek a feedolvasódban. Ha csak a Metrót Metropolt lapozom át, már azzal többet tudok meg egy nap eseményeiről, mint a hiperprogresszív webkettőmmel.

Miben különböznek a mi újságlapozgatós atyáink tőlünk, trendi webkettesektől? Ők elsődleges forrásból olvastak a világról; mi nem a világról olvasunk, hanem a másodlagos-harmadlagos forrásokon kérődzünk! Rá kellett jönnöm hogy minden átvett, valahonnan kölcsönzött hír amit olvasok, a magyar webkettes média semmi mást nem csinál, mint tátott szájjal lesi a nagyokat és várja hogy lepottyanjon valami morzsa amit hatszor át lehet rágni és közben tizenötször lelkendezni, hogy micsoda újdonság ez az alkalmazás, az a készülék, amaz a fícsör... A legmenőbb nagy bloggereink rá vannak állva egy jó lanyha közepes szintre, nagyon kevés az igazi elemzés, feltárás, értékes kontent. Állítólag a médiára az a leginkább jellemző, hogy kilencven százalékban önmagáról szeret ömlengeni, és csak a maradék kis töredék ami szól is valamiről, hát ez a webketteseknél hatványozottan igaz.

Fel vagyok iratkozva az összes blogra, híroldalra, tartalomaggregátorra ami létezik és elismert itthon, mégsem érzem hogy tájékozottabb lennék mintha egyetlen újságot olvasnék csak el. Nem érzem hogy lemaradnék valamiről ha kiesik két nap. Jobb vagyok, gyorsabb, hatékonyabb mint az őseim, de nem látok szélesebb körben, csak az infotainment díszleteket kerülgetem újra és újra. Minden valami másolatának a másolatának a másolata. Déja-vu. Persze büszkének kell lennem, mert minden háromszor körbejárja a világot és persze kiteljesedett e-demokráciában élek, nem úgy mint a szegény elnyomott kínaiak.

Bloggerek, próbáltátok már, mennyivel nagyobb sikere van, ha offline forrásból, mondjuk egy könyv alapján írtok posztot?

Digitális asszisztens: geotag, geoblog, városhasználat 2.0

A múlt heti Newsweek-ben olvastam Akiko Kashiwagi úr cikkét az NTT Docomo elnevezésű japán mobilcsodáról. Messze sem vagyok olyan gadget-happy techbuzi mint a szigetlakók, a "digital assistent"-nek becézett kütyü az ötlet miatt keltette fel a figyelmemet, meg persze a benne rejlő lehetőségek miatt.

A "mobil, ami olvassa a gondolataid" koncepciója a következő: fogd a GPS-hez használt koordinátákat, tegyél hozzá internetet, és adagold bele az információkat mindarról, amit szeretsz, amit keresel, ami érdekel. (Ez a lépés opcionális, hiszen a cucc úgyis összeszedegeti magától is a mailjeidből, blogodból, twitteredből a preferenciáidat.) Ezek után már semmit nem kell tenned, mert a digitális asszisztensed pontos helymeghatározásoddal és a neten talált adatok segítségével megmondja neked hol találsz legközelebb jó kínai kajáldát és hogy van-e üres hely, vagy hogy mikor indul a következő pályás busz a pályaudvarról, netán merre érdemes elindulnod ha a párodnak keresel karácsonyi ajándékot, vagy hogy épp aznap este milyen élőzenés jazzkoncertek lesznek a környéken. Az i-concier néven futó előd után az új készülék piaci ára ötszáz dollár, a szolgáltatás további kettő és fél körül havonta, nem csoda hogy két hónap alatt kábé fél milló felhasználójuk lett.

A cikk természetesen kitér a privacy kérdésére is, elvégre milyen jövő az, ahol a Nagy Testvér esetleg még azt is látja, melyik épület hányadik emeletén tartózkodunk esetleg, habár hangsúlyozva, hogy a Docomo csak a felhasználó által betáplált adatokból tud garázdálkodni gazdálkodni. Ha már a paranoidabb oldalról próbáljuk megtorpedózni talán mégsem az anonimitás vagy a pontos hely kérdése a félelmetes, hanem az a rengeteg piaci információ, amit megtudhatnak az átlagos fogyasztóról ezáltal.

Ha viszont nem a határokat, hanem a lehetőségeket nézzük a dologban, érdekes távlatokat nyithat meg maga az ötlet. Egy olyan internetet képzelek el, ahol a webkettőről, dizájnról és SEO-ról agyonmagyarázott írások helyett a kinti világ van; a cybertérben mindennek, ami odakint létezik, meglenne a megfelelője, a sarki zöldségestől az éppen közlekedő buszokon át a legeldugottabb kávézóig, mert a kalandorok megjelölték egy nagy közös okos térképen, egy streetwise map-en. Az egyes helyszínek programjai, új árai és termékei RSS csatornákként üzemelnének, és lehetne közösségileg címkézni mint bármelyik social bookmarkolós oldalon (delicious). A városhasználatban az a nehéz, hogy a tucatnyi programajánló ellenére is még mindig elég nehéz kibogarászni az ízlésünknek, igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak mgefelelő programot, legyen az egy jó koncert, kiállítás vagy mozi, mert a hozzáférhető infók nem szervezettek, nem tematikusak és nélkülözik a felhasználói személyre szabhatóságot.

Új projekt a városhasználattal kapcsolatban: kiismerni és széles körben népszerűsíteni a geotagging-et, vagyis a geológiai helymeghatározáshoz használatos koordináták alkalmazását. ToDo: a már létező geotagging, geoblogging, geolocation és mindenféle térrel foglalkozó dolog felfedezése...

Egy vizsga lábjegyzeteként: intuíció és döntés

A psephológia a politikatudománynak egy gyakorlati oldala: mindenféle módszert tömörít, ami a szavazók viselkedését, döntéseit próbálja megmagyarázni. 1997-ben Lau és Redlawsk páros egy kísérletben vizsgálták a politikai tudásszint hatását a választói döntésekre. Az egyébként amerikai kísérleti csoport tagjai számára egy részletes adatbázist tettek hozzáférhetővé, amiből tetszés szerint bármilyen információt elérhettek a képviselőjelöltjeikről, amire csak kíváncsiak lettek.

Az eredmény az lett, hogy a kísérlet kezdete előtt mért személyes politikai beállítottságok ugyanúgy függtek össze a választói döntésekkel a kísérleti, mint az adatbázist nem használó kontrollcsoportban, vagyis az ég világon semmi változást nem hozott az elérhetővé tett többletinformáció.

Ez alapján a kutatópáros arra a következtetésre jutott, hogy a kortárs amerikai szavazóknak egy telített információs piaccal van dolguk, ahol valószínűleg semmit sem változtatna a döntéseiken, ha hirtelen sokkal több őket érdeklő információ birtokába jutnának, vagyis csak időpazarlás lenne a tájékozódás, mivel máris úgy szavaznak, mintha tökéletesen informáltak lennének.

Ennek immár több mint tíz éve, azóta csak nőtt a zaj. Malcolm Gladwell Blink-je jutott az eszembe, magyarra talán úgy fordították hogy Ösztönösen, amiben azt fejti ki, hogy a gyorsan, első blikkre meghozott döntések gyakran ugyanolyan jó eredményre vezetnek, mint a hosszas mérlegelés, tervezgetés, elemzés utániak.

Nagy pillanatok meg egy kis büszkeség

Valami nagy dolog történt itt a napokban, talán a Médiablog nem túloz, amikor médiatörténeti fordulópontként ír az eseményről.

Merthogy létezik a nagy-nagy Google univerzum, ami lassan elnyel mindent és mindenkit és ráteszi a kezét az életünk minden kis területére, de ennek akadnak előnyei is.

Például a Google Reader, amit az ügyesek használnak hírek követésére. Az elmúlt két hónap a magyar blogoszférában annak a tárgyalásáról szólt, hogyan is lehetne még jobban kihasználni a Reader hírmegosztó funkcióját.

Az eddigi trükk ugyanis az volt, hogy az általad érdekesnek tartott híreket megoszthattad a barátaiddal, vagyis azzal az egy-két emberrel, akik a kontaktlistádon szerepeltek. És most (tényleg én adtam volna az ötletet...? a 11. komment...?) addig ment a már rég eltemetett webkettes alulról szerveződés, hogy készült Bártházi András segítségével egy nyilvános lista sok-sok ember megosztott híreinek címéről, majd egy eddig magát fel nem fedő Programozó a linkmegosztóból megcsinálta az oldalt, ahol a világfalu kicsiben megvalósul, ahol egymásnak adják-veszik az értesüléseket az emberek.

Hogy mi lesz belőle, hogy mekkora értéket képvisel az egyes emberek megbízható pletykája a híroldalak szófosása helyett, hogy tudunk-e egymásnak új forrásokat ajánlani vagy az egész a belterjesség mocsarába veszik, majd kiderül.

A hírfogyasztás korlátai

Történelmi lépésre szántam el magam.

Száműzöm az RSS-olvasómból a napi hírek feedjeit. Vagyis elpakolom őket jó mélyre, az olvasásuk ezután pusztán lehetőség, nem kényszerű napi kötelesség. A hírolvasási szokásaim újraértelmezése elkerülhetetlen volt.
A rituálé a következő.
Városi buddha vagyok. Vagy legalábbis szeretnék az lenni. A megvilágosodás napi szükséglet: az ébrenlét minden pillanatában az inspirációt vadászom, egy idegen arc a buszon, egy elcsípett félmondat, egy félig leszakadt reklámplakát, falfirka a vécéajtón, találomra felütött oldal valami könyvből, bármi lehet üzenet ami épp nekem szól és elindít egy gondolatot.
A nagyvárosi meditáció legtisztább formája mégis az, amikor leülök a feedolvasó elé, és hagyom hogy napi félórában a világ átfolyjon az agyamon. Színes információ- áradat szennyes tömege, amin úrrá leszek és megszűrve levonom azt, amit aznap megtudtam az odakintről. És ha sikerül ebből a barbár zajból kihallanni valamit, bármit, ami ihletet ad, akkor megvolt a napi szatorim, urban buddha lettem.
A cél hogy semmiről se maradjak le, ami lényeges. Viszont az ilyen szellemi játéknak is megvan a saját határa, méghozzá a saját kapacitásom, ami sajnos véges.
És most beáldoztam a bel- és külföldi napi híreket, mert nem tudtam megfelelően szűrni.
Visszatérés a papírújságokhoz?
Meglátjuk mire megyek a fennmaradó százhúsz feeddel...

Elnöki blogok és szófelhők

Tessék a képre kattintani és jó alaposan megszemlélni, ezek azok a kulcsszavak amik most minden igazi harcos amerikai hazafi érdeklődésének középpontjában állnak. Nem kell követni az elnökválasztást ahhoz, hogy egy-két érdekes mozzanat szemet szúrjon, például hogy a közösségi média milyen kiemelt szerepet kap a küzdelemben.

A fenti képet a wordle.net segítségével készítették (eredetileg itt), és a két elnökjelölt blogját térképezi fel a mostanában annyira divatos és látványos szófelhő (word-cloud vagy tag-cloud) segítségével, azaz a gyakoriságuk alapján súlyozva a szavakat. Mert ugye mondani sem kell hogy mindkét elnökjelölt blogol, pontosabban bloggereket bérel hogy a kampány a neten is követhető legyen. Az egyik érdekesség, hogy ketten kétféle stratégiát alkalmaznak, ami egyfajta generációs párbaj, vagyis az innováció küzd a hagyományos megoldással.
A republikánus McCain, ez az öreg motoros, aki kampányelemként felvonultatta szegény Britney babát és Paris Hiltont is (a szállodalánc- örökösnőnek meg is volt rá a csípős válasza, videó és részletek a Nevető Polipnál!), nem túl eredeti módon egy tekintélyes lap, a Weekly Standard bloggerét bízta meg, hogy írja meg a nagy McCain Report-ot, vagyis önnön mítoszát.
Az új antikrisztusnak is nevezett Obama, a dekomraták jelöltje -aki a Facebookon tényleg az egyik legkeresettebb celeb-, ezzel szemben egy haladóbb megoldás mellett döntött: kollaboratív alapon lehetőséget adott támogatóinak, hogy létrehozhassák saját blogjukat és egy-egy kis részlettel megjelenhessenek a nagy ObamaBlog címoldalán.
A másik érdekesség ami elég feltűnő, hogy függetlenül a jelöltektől mindkét kampányblog leggyakoribb szava az 'Obama', vagyis McCain papa a nagy ellenségről beszél, a fekete Barack meg önmagáról. Nem tudom mi lesz a novemberi választás végeredménye, de azt szokás mondani, hogy mindegy hogy jót vagy rosszat, csak beszéljenek róla mert akkor lesz valami sikeres. Könnyelmű kijelentéseket persze nem szabad tenni, de ha valaki képben akar lenni és már tudja hogyan kell a feedolvasót használni, akkor látogassa meg a google reader külön erre a célra létrehozott streamjét, ahol kedvére szemezgethet a fent említett két blogból meg sok más újságíró véleményéből.

A lenti kép Obama azóta is sokat emlegetett berlini beszédét ábrázolja ugyanazzal a word cloud módszerrel. Éljen a tipográfia!

Hogyan olvassunk híreket a neten?

Útmutató az RSS hírolvasó használatához.

A hírek követése régen...

Annak idején kissrácként a nap egyik legizgalmasabb pillanata volt, amikor megjött a napi újság: az ősök felhozták a postaládából és aztán egész délután lehetett bogarászni. Csak később tűnt fel, hogy minden második hír valahogy úgy szólt hogy "K. Z. 49 éves mucsajpusztai lakos fejszéjével megölte T. A.-t..." Vajon más újságokban is ők szerepelnek, ez elég sokszor eszembe jutott.

Aztán minden átmenet nélkül berobbant a nagy internet-őrület és ezzel egy időben megnyitott az új városi könyvtár, mi meg hetente kétszer is sorbanálltunk az infotékán a félórás gépidőért. Pont elég volt hogy átnézhessem azt az egy kedvenc oldalamat, amiből a világom akkoriban felépült, hogy vajon van-e valami friss cikk amit még nem olvastam. Később rájöttem, hogy a linkekre kattintva hasonlóan jó, új oldalakat fedezhetek fel és lassan kialakult az a négy-öt fontosabb, amiket időről időre meglátogattam, kíváncsian várva az újdonságokat.

...és informálódás ma

Te honnan szerzed a napi híreket?
Ugye ismerős ez a rendszeresen látogatott pár oldal, meg az izgalom hogy van-e változás?

Na épp erre találták ki a rettenetes nevű RSS feed olvasót, ami úgy működik, mint egy digitális postás: összegyűjti az általad megjelölt oldalakről a frissüléseket és házhoz szállítja, hogy egy helyen kapd kézhez és olvashasd át, hogy ezzel időt takaríthass meg és ne kelljen körelátogatnod mindet egyenként.

De hogyan működik ez a "postás" és mi is az az RSS feed?

Ha fölnézel, a címmező végén látsz egy kis narancssárga ikont: ő az RSS feed. Minden olyan oldalon -legyen az egy hírportál, blog vagy akár egy fotóalbum-, ami időről időre új cikkeket, bejegyzéseket, képeket, egyszóval valamilyen tartalmat jelentet meg, jó eséllyel találsz ilyen kis narancssárga ikont -a szakzsargon úgy mondja, az oldal rendelkezik RSS feeddel. Ez az ikon olyan, mint egy ingyenes előfizetés az oldalra, amivel jelzed a nemlétező digitális postásnak, hogy szállítsa a legfrissebb részt ahogy az megjelenik.

Vigyázat! A hírfogyasztás súlyos függőséghez vezethet!

Hogy hol tudod ezeket mind átnézni?
Az RSS feed-olvasó, mint amilyen a Google Reader, lesz az a postaláda, ahol minden forrás, amire feliratkoztál, megjelenik.

Tegyünk egy próbát! Keress egy olyan oldalt, amit rendszeresen nézel és kattints a narancssárga RSS ikonra (nem kell messzire menned, a blog amit olvasol pont jó:). A lap ami bejön felkínál neked több választási lehetőséget, itt válaszd a Google Readert, majd lépj be a google-ös felhasználóneveddel ha eddig nem tetted volna, és már kész is. Helyben vagyunk, amit látsz, az a bizonyos feed-olvasó amiről beszélünk.

És hogy mit kell kezdeni a bejövő hírekkel? Hogy működik a dolog?

Voltaképpen annyi az egész lényege, hogy a felvett hírforrások ott sorakoznak baloldalt egymás alatt, zárójelben az olvasatlan cikkek száma és amelyiket látni akarod, az jelenik meg középen. Ahogy görgetsz lefele és haladsz az olvasatlan hírek nézegetésével, úgy fogy értelemszerűen a zárójelben a szám. Ha valamelyik megtetszik, kattintasz és máris ott vagy az eredeti oldalon. És ha épp nincs időd elolvasni vagy később is visszatérnél rá, akkor meg is tudod csillagozni, amik baloldalt, egy helyen, a csillagozottak mappájában mindig elérhetőek lesznek.

És ha nem akarom elolvasni mindet?

A hírolvasó olyan mint a nő: rendszeres törődést igényel, különben könnyen követhetetlenné válnak az események, mondjuk megjelenik az oldal neve mellett a rettegett (1000+), ennyi hírrel meg ember legyen a talpán aki képes megbirkózni. Erre találták ki a 'mark all as read' gombot középen, ami a forrás összes hírét olvasottnak veszi. Persze a hírolvasásnak a viszonylagos rendszeresség a lényege, így ha tudod előre hogy nem lesz időd, a napi több tucat új elemet adó hírportálok helyett érdemesebb blogokat felvenni, ahol csak heti egy-két bejegyzés a termés.

Mégis, mennyi hírt egészséges fogyasztani egyszerre?

A netes hírnézegetésben az egyik óriási előny, hogy te magad választod meg a forrásaidat. Nincs értelme olyan forrást választani, ami úgy ontja a híreket hogy képtelen vagy elbánni vele, olyannak se, ami érdektelen számodra és mindig csak átlapozod, meg annak se amelyik halott és nem közöl új híreket. Néha érdemes átnézni a feedjeidet, kidobni a haszontalanokat (manage suscriptions >>sbscriptions >>kis kuka ikon), ugyanakkor újakat keresni és hozzáadni a fentebb megismert módszerrel, vagyis a narancssárga RSS-ikonok vadászatával. Egy idő után látni fogod, hogy egyes blogok ritkábban hoznak le híreket, viszont tömören összefoglalják mindazt amire szükséged lehet. A netes hírolvasásnak végülis ez a lényege: kis találékonysággal könnyen megtalálhatod a speciálisan téged érdeklő dolgokat és minden egyes érdeklődési körödre, hobbidra kereshetsz feed-et, nem kell végigülnöd a híradót ahol csak minden tizedik hír érint téged.

A jó források megválasztása mellett a másik csodafegyver a rendszerezés lehetősége, vagyis hogy a forrásaid összefoghatod közös címkékkel (manage suscriptions >>folders and tags) és alkönyvtárakba sorolhatod, pédául téma szerint (blogok, belföldi hírek). Így körülbelül 80-100 hír átpörgetése egyszerre reális, ami soknak tűnhet elsőre, de hamar rá fog állni a szemed az "érdekes" és a "kit érdekel, tovább!" alapú villámgyors haladásra, és akkor az adott idő alatt elfogyasztott hírek száma sokszorosára nőhet. Figyelem, a feed-olvasó ilyetén használata gyorsan függőséget okozhat!

Tipp!

Ha nem (csak) téma szerint sorolod be a felvett forrásaidat, hanem fontossági sorrend szerint, mondjuk egybe teszed a sürgős oldalakat, egy másikba meg amik ráérnek és bármikor átnézhetők, akkor sokkal ritkábban jutsz el a gyászos pillanatig, a 'mark all as read' megnyomásáig.

Na és mi ez az egész dolog a barátokkal meg a megosztással?

A hálóról gyűjtött hírforrások olvasásának van még egy utolsó nagy előnye, ami talán a leglényegesebb lehet mind közül: a 'share' funkció. Vagyis ha egy ismerősöd is olvassa a maga Google Readerében a saját forrásait és talál valami érdekességet ami szerinte mást is érdekelhet, bekattintja a hír alján a 'share' gombot. Ezzel egy időben az általa megosztott cikk, kép, videó meg fog jelenni nálad is baloldalt a 'friend's shared items' -ben. Így az egyéni olvasgatás helyett tovább lehet adni egy-egy érdekes hírt vagy forrást. Ez sokat segíthet, mert hajlamosak vagyunk bízni az ismerőseink véleményében és ajánlataiban, mintsem egy semleges forrásban. Az általam megosztott híreket itt a blog oldalában megtaláljátok.

...és végül a ráadás
...azoknak akik ilyen kitartóan olvastak idáig, álljon itt egy rövid ajánló hogy milyen típusú tartalmakhoz hol lehet forrást találni és hogyan érdemes használni őket.

• Ha "rendes" híroldalakat szoktál olvasni mint az Index vagy az Origó, akkor érdemes gyakrabban ellenőrizni a feed-olvasód, mert ezekből nagyon könnyen összejön a párszáz olvasatlan. Emellett az ilyen oldalakra fel lehet iratkozni úgy is, hogy a különböző témákat (külföldi-belföldi hírek, tudomány, kultúra) különböző csatornán kapd. Ha érdekel a személyes véleményem, én az előző kettő helyett a hvg-t ajánlom mert lénygretörőbb, összeszedettebb és kevésbé hatásvadász, külföldi hírekhez meg főleg a Kitekintőt. "Civilebb" formában pedig a Metazin hoz elég jó színvonalat, nna meg a hvg médiabloggere is elég jó a maga műfajában.
  
• A blogoknak még nincs akkora presztízse mint a híroldalaknak, pedig pont az az előnyük, hogy sok hírcsatornát fognak össze és közvetítenek, így ragyogóan jók új források ajánlására, emellett könnyen fogyaszthatóak és a szubjektivitásukkal vonzóbbak tudnak lenni mint egy egész hírügynökség arctalan publicistái. Az én ajánlatom csak úgy kedvcsinálónak, a teljesség igénye nélkül: alap limonádé a Kultplay, zseniális a stílusával arató Török Gábor 20y-ja , unatkozóknak főképp a Daily Best, városiaknak az azóta talán már elköltözött Urban Legends, jó munkásembereknek a Közveszélyes Munkakerülő, tévénézőknek az Érdekesztétika, ezeken kívül is van még rengeteg, még ha a magyar blogoszféra nem is olyan kiterjedt, mint a nemzetközi mezőny. A most folyó Goldenblog verseny tökéletesen jó hogy kedvedre mazsolázhass, bár én annak idején a tavalyiban jobbakat is láttam.
  
• Ha szorult beléd némi neonomád vér és érdekel az ami itt a neten történik, akkor a Webisztán a legjobb döntés. Ha hajlasz a kockaság felé vagy csak eleged van hogy b*sztat a főnök mert egy word dokumentumot se tudsz megformázni rendesen, akkor sok hasznos tippet találsz az SG-n vagy a Techline-on. Az onlájn médiáról pedig Doransky-nak vannak jó írásai.
  
• Az RSS feedek tökéletesek akkor is ha nem a naprakészségre áhítozol, hanem inspirációra lenne szükséged. A szórakoztató látványelemeket felvonultató oldalak nem igényelnek folyamatos követést, éppen ezért szinte korlátlanul lehet őket felvenni a hírolvasóba. Ilyen például a reklámokat bemutató Pixelpasta, bármelyik fotóblog, a legendás Napirajz, vagy az olyan örök klasszikusok mint a naponta jelentkező Kázmér és Huba vagy a Fekete Macska.
  
• Amire a feedolvasó még jól használható, az épp a rendszeres programajánlás, legyen szó akár az aktuális mozipremierekről, koncertekről vagy ha kultúrálódni vágysz akkor kiállításokról, így garantáltan nem maradsz le semmiről.
  
• A már kialakult függőséggel rendelkező hírolvasóknak találták ki az onlájn időjárás- előrejelzést, bár ilyen szinten már kérdéses a szobából való kilépés is...
• Tipp profiknak: a google bármilyen keresésére lehet kérni követést, ami azt jelenti, hogy ha egy bizonyos keresőszóra új források születnek, azt a hírolvasó kipostázza, így lehet például egy téma utóéletét ügyesen figyelemmmel kísérni.
  

Ennyi mindenre lehet használni a netes hírolvasást. Amellett hogy praktikus is, gyorsan rá tud állítani arra, hogy mit lehet kezdeni a nettel a szokásos iwiw-ímél lerendezése után, ha tanácstalan vagy, merre is lehetne szörfölni. Jó felfedezést!

Kényszer: naprakésznek lenni

Pár nap kiesés, mert mondjuk elutaztam vagy csak egyszerűen nem vagyok netközelben, aztán amikor újra visszatérek a szájbertérbe nem győzök rendet vágni magamnak a több száz olvasatlan feed között a hírolvasómban. Na ilyenkor merül fel bennem az hogy mennyire kell naprakésznek lenni, mennyire lehet egyáltalán, miről is maradok le ha az információáramláshoz szokott agyam kis időre nincs rákapcsolódva a szükséges forrásokra. A probléma megoldásaképpen átszerveztem a hírolvasóm címkéit, amik eddig témakörönként gyűjtötték a friss infókat: első, második és harmadik kategóriára osztottam szerint, mennyire sürgős vagy fontos, esetleg teljesen halasztható a feldolgozásuk.
Azért egy többhetes kiesés még így is beláthatatlan következményekhez vezethet... azt hiszem ezt nevezik függőségnek.

Napi rítusok és a Memex-dilemma

Mint mindig...

Leülök a kávéval, katt-katt, és ahol harmincnál többet látok, annál a feed-nél már nyomom is a gombot.

Mark all as read. Aztán az a pillanatnyi rossz érzés, hogy hátha így valami fontosról lemaradok, de nincs idő tétovázni, a szemem már a következőt falja.

Az információfogyasztás főbűnei.

Meg aztán a könyvtárban is. A tájékoztató kollega előtt sorokban kígyóznak a tudásra kiéhezett kis bölcsészpalánták, a szerencsétlen könyvtáros meg a szokásos mozdulattal vakarja a feje búbját, és tanácstalannak látszik. Pedig semmi különös nem hangzott el, csak az a dossziét szorongató lány épp nem konkrét címet keres, hanem mondjuk egy téma aktualitásait. És biztos hogy van pont olyan, amit ő akar, merthát a gyarapításon tucatjával címkézik az új meg új könyveket, de ki tud eligazodni ezen az információ-tengeren?

És amikor oldalt lépek hogy elengedjem őket, a szemem megakad azon a bizonyos parkinzonos öregúron, aki úgy rémlik, már tegnap is meg tegnapelőtt is ugyanazt a magazint olvasta ugyanitt. Ő biztosra megy...

És a félprofik?

Mert páran ugye rájönnek hogy a világszéles szájbertér talán több lehetőséget rejt az ivivnél meg a könnyed haveri csetelésnél, és mondjuk megtanulnak kezelni egy feed-olvasót, szépen elkattintgatnak a napi tíz-húsz forrásuk között, de őket is csak a rutin vezeti! És vannak a kalandor-típusok, akik egyik linktől kóvályognak a másikig, valami homályos pillanatnyi lelkiállapotot követve, simán továbbkattintva ha három másodpercig nem jön be semmi.

Tehát hogy is lenne érdemes?

Ha a jövő erőforrása az információ, akkor indokolatlan előnyhöz jut aki ügyesebben navigál a katterjelzetek sűrűjében vagy megfelelően szelektál a hírolvasó feedjei között. A geek-ek társadalma teljesen föl van bolydulva a legújabb, trendi kifejezésektől, mindenki olyan fordulatokkal dobálózik mint web kettő meg web három meg szemantikus web, csak épp senki nem tudja, miről is van szó pontosan. Csak a tematikus szervezettség iránti elkeseredett igény

érezhető.