Webkettes antitézis -Andrew Keen:The Cult of the Amateur

Andrew Keen nem az a szerző, akinek az olvasása után az ember vállat von és tovább megy szó nélkül. Andrew Keen a legrosszabb fajta anarchista, a zseniális provokátor, egy ünneprontó kisördög, aki nem átall alapos kutatások és mesterien alátámasztott érvelés segítségével kikezdeni egy olyan mítoszt, ami éppen mindenki más által éltetett és forradalmi romanticizmussal hirdet megváltást.

Nos, igen, a webkettő mára már több mint közhely vagy hype: mítosz, modern miszticizmus, egy nagy közös technofil kultusz.

Újvonalas szabadkőművesség.

Utopista szekta.

Világvallás.

Andrew Keen könyve, a The Cult of the Amateur (alcíme: How today's internet is killing our culture and assaulting our economy) épp a webkettes forradalmat veszi tűéles kritikája alá: végigveszi a szcéna minden részletét a blogoktól a Wikipédián keresztül a Youtube-ig, hogy cáfolja a webkettes idealista ideológusok minden világmegváltó tételét és bebizonyítsa, az amatörizmus kultusszá emelése nemhogy nem fogja elhozni a várt mennyországot, de egyenesen romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit.

Mivel a The Cult of the Amateur mondanivalója sarokpontja lehet az Urban Buddhának, és már régebben is foglalkoztunk a témával, a könyvet pedig nem olyan egyszerű beszerezni (angol nyelven elérhető a BCE könyvtárában 31 K 30-as jelzet alatt), így röviden ismertetjük az érvelését.

"If you provide infinite monkeys with infinite typewriters, some monkey somewhere will eventually create a masterpiece -a play by Shakespeare, a Platonic dialogue, or an economic treatise by Adam Smith" -T.H. Huxley, infinite monkey theorem

A Cult of the Amateur középpontjában Keen szkepticizmusa áll. A gondolatmenet roppant egyszerű, provokatívan kritikus és szélsőségesen átfogó: a szerző gyakorlatilag a teljes Új Médiát szétszedi a boncasztalon, nem ritkán elfogultan és sztereotípiáktól sem mentesen. Az érdekes az egészben épp ez: ahogy módszeresen végigveszi a nagy webkettes forradalom elemeit, úgy bontakozik ki előttünk egy másik, fordított megvilágítás, valami homlokegyenest más, mint az utópia-gyárosoktól hangos interneten úgy általában hall az ember.

Vessünk egy pillantást a webkettes ideológiára, ahogy azt a legnagyobb mítoszalkotóktól az utolsó zugbloggerig mindenki meséli a posztjaiban, cikkeiben, így talán aki csak hírből hallotta a Web 2.0 -legendát annak is legyen némi fogalma!

Tehát: a közösséginek is becézgetett web 2.0 lényege az a túláradó büszkeség és öntudat, hogy immáron nem a nagy többség olvassa passzívan a hivatásosok által készített tartalmakat, hanem mindenki lehet egyben fogyasztó és gyártó is. Nem kellenek könyvkiadók, újságszerkesztők, lemezcégek, médiaproducerek, profi rádiósok, nagytudású lexikoníró professzorok, képzett filmesek: a webkettő korában bárki írhat könyvet, csinálhat zenét, forgathat klipet vagy sugározhat rádióadást, válhat civil újságíróvá, bárkiből lehet "szent amatőr", nincs szükség a hivatásosokra, kánonra, cenzúrára.

Így jön létre az a jelenség, amit Chris Anderson által Hosszú farok-hatásként (long tail- effect) ismernek a beavatottak: hosszabb verzió már szerepelt itt az Urban Buddhán, a lényegét bárki megtapasztalhatja ha bemegy egy nagyobb könyvesboltba és nem tud kiigazodni, annyiféle könyvet lát, mintha minden létező igényre lenne megfelelő irodalom. És ugyanígy zene is, és akár általánosíthatunk minden kultúrtermékre: nincsenek nagy slágerek, top hits-ek, van viszont a kínálatnak egy végtelen hosszan elnyúló "farka" ha a statisztikát koordinátarendszerre feszítjük fel.

Mit mond erre Andrew Keen?

Azt, hogy ezzel az egésszel többet veszítünk hosszú távon, mint nyernénk.

Ha bárki szót kaphat és mindenki blogot írhat, zenét forgalmazhat vagy videót tölthet fel korlátlanul, akkor nem a nagy demokráciához fogunk eljutni, hanem a teljes káoszhoz és kakofóniához. A Long Tail lényege hogy elvileg mindenki megtalálhatja a számítását, mert a végtelen sokszínűségben biztos van valami ami épp megfelel a mi ízlésünknek -Keen ezzel szemben azt állítja, hogy ez sokkal inkább ahhoz vezet, hogy mmindenki sugározza a "saját adását", viszont senki nem hallgatja a másikat. A közösségi oldalak is leginkább a self-broadcasting melegágyai, az információcsere egyoldalú és inkább a reklámra hasonlít, mint kölcsönös érdemi kommunikációra.

Az, hogy a webkettes forradalommal a zaj szintje drasztikusan megnőtt, csak egy dolog. Andrew Keen a Wikipedia versus Encyclopedia Britannicán keresztül mutatja meg, milyen lesz az a világ, ahol trónfosztják a hivatásosokat és amatőrökkel cserélik fel: az információ megbízhatatlanná válik, mivel ugye az előbbit még egy ötödikes is szerkesztheti, míg utóbbin azért mégiscsak olyanok dolgoztak, akiknek a szavahihetősége kicsit más. Mégis, a Technorati statisztikái szerint a Wikipedia dobogós helyen áll az információforrások között, míg az Encyclopedia Britannica online verziója csak az ötezer-valahányszázadik!

"The monkeys take over. Say goodbye to today's experts and cultural gatekeepers -our reporters, news anchors, editors, music companies, and Hollywood movie studios. In today's cult of the amateur, the monkeys are running the show. With their infinite typewriters, they are authoring the future."

Aztán ott a civil újságírás (citizen journalism) szép új városi mítosza, naponta százával születnek a megkérdőjelezhető nívójú és kétes forrásokból táplálkozó cikkek és posztok, persze erre is van megoldása a webkettőnek: a nagy híraggregáló szájtok, mint a Digg, a Reddit vagy kis büszkeségünk, a Turulmeme. De ugyan, vessünk csak egy pillantást bármelyikre! Odakint a világban azért történnek események, de látni ebből bármit is bármelyik közösségi hírgyűjtő oldalon? Hát nem, nyugodtan meg lehet kukkantani a Turulmémet, nem hiszem hogy bármelyik címlapsztori relevanciája indokolná a helyezését, általában vicces jópofiságokat látunk, wulffmorgenthaler-es (valóban jó) képregényeket, cuki videókat, technológiai újításokat, de semmi igazán lényegeset...Ahogy Keen is fogalmaz, a hype, a popularity az bizony nem azonos a minőséggel.

Mi az ami segít még a tájékozódásban? Például a keresőmotorok, például a Google. Andrew Keen a keresőoptimalizálást is körüljárja kritikus szemmel. Miért is olyan visszás a SEO kérdése? Megalkottuk ugye az "ultimate search engine"-t és naponta 90 millió kérdéssel ostromoljuk, elé tárjuk minden vágyunk és mint az 1984 Nagy Testvérétől, várjuk a válaszokat, de a SEO igazából semmi több, mint az eddig feltett kérdéseink összesen. Mi lenne, ha mától kezdve mindenki olyan cikkeket írna, amiben csak a toplistás keresőszavakat szerepelteti?

Mi történik végül akkor, ha az eddigi megbízhatónak vélt információforrásainkat -tévét, rádiót- egyszerűen leváltjuk, lecseréljük a netre? Mindenképpen jól járunk a civil újságírók millióival vagy a híraggregátok jópofa értelmetleenségeivel? Eltávolítjuk a szerkesztőket, kiadókat, kivívtuk a demokráciát, de mit értünk az egésszel, ha egyben feláldoztuk a "kulturális kapuőreinket" is, azokat a nagytudású embereket, akik irányt mutatnak, akiknek a szavára adunk, akikről tudjuk hogy érdemes követni őket. A sors furcsa fintora az, hogy a Google Reader épp mostanában tér vissza ehhez a régi hagyományhoz, amikor hivatalos blogjában közzétette a webkkettes média legnagyobb alakjainak forrásait.

Hogy romba döntenénk az elmúlt kétszáz év teljes szellemi hagyatékát, az azért nem biztos, az viszont igen,  hogy a jövő nagy kihívása a már létező anyagok rendszerezése lesz itt a neten.
Mind ismerjük a webkettesek téziseit, most akkor láthattunk egy igazi antitézist is, már csak valami szintézisféle van hátra.

Updike vs. Tarantino: elitizmus és populáris kultúra

"...a nyomtatás már nem azt jelenti az embereknek, mint egykoron. Rengetegen az internetről szerzik be a híreket. Nem kell nekik sok: sport és sztárok. Az önreklámozáshoz meg ott van a blogolás. Hihetetlen számomra, hogy valakinek van ideje ilyen szemetet olvasni."

[John Updike: The Widows of Eastwick]

Amikor egy rövidebb- hosszabb írás hosszú, termékeny vitát generál a kommentezők között, akkor lehet sejteni, hogy a téma kényes területet érintett. Pont egy ilyen cikkbe botlottam tegnap a Könyvesblogon az amerikai író, John Updike legújabb regénye kapcsán, ami nagyjából ugyanolyan vad kommentcsatát eredményezett, mint az angol eredetinél, rávilágítva a net felvirágzása óta sokakat foglalkoztató kérdésekre.

Mennyire értékes amit itt a hálón lehet olvasni?
A web tényleg rosszat tesz az irodalomnak meg a kultúrának?
Mennyit ér a tömegek elismerése?
Valami akkor jó, ha népszerű?
Mitől lesz valami híres, és mire garancia a közízlés?
Számítanak-e még a "profi" kritikusok?
Ki döntse el mi értékes és mi szemét?
Érdemes-e foglalkozni a populáris kultúrával?

A kritikusok szerint Updike fölött alaposan eljárt az idő, amit nemcsak az unalmasnak és idejétmúltnak bélyegzett Eastwicki özvegyek alapján állítanak, hanem az egyébként elismert író internet-ellenes kirohanásai és saját nyilatkozata alapján is. Mégsem ez volt amire felfigyeltem, mert a korosztálya igen sok modern ludditát, fanatikus géprombolót kitermelt már, hanem a parázs vitát, ami ez után pattant ki. Legjobb ha egyenként sorra vesszük a hagyományos, nyomtatott világban értékeket látó konzervatívok érveit.

"A blog szemét, virtuális sztár bárkiből lehet."

Azt hiszem Updike motivációja generációs különbségből fakad: az internet legalább akkora lehetőség a mi nemzedékünknek, mint Guttenberg korának a nyomtatás. Így az amerikai író, akinek végig kellett járnia minden lépcsőfokot míg valami minimális olvasótábora kialakult, valószínűleg értetlenül, irigységgel vegyes megvetéssel néz most rám, akinek nem kell kiadóknál kopogtatnom és szponzoroknál kuncsorognom, mégis kapok publikálási lehetőséget és nem is kicsi nyilvánosságot, látszólag nulla energiával. Ez amolyan "bezzeg az én koromban..." -szindróma. A webkettő nagy ideológusai előszeretettel emlegetik a netet emiatt demokráciaként, ahol mindenki hallathatja a hangját. Nekem sokkal reálisabbnak tűnik az ötlet amit a kommentezők is érintettek: a milliónyi blog az érdeklődésnek egyfajta természetes szelekcióján megy át, és aki szemetet termel, az az érdektelenség homályába vész és senki nem vesz róla tudomást. Persze létezik bulvár és szenzációhajhászás is, ugyanúgy ahogy a nyomtatott sajtóban is.

"A kulturális igénytelenség forradalmát éljük."

Ez bizony egy felületes szemlélőnek így tűnhet, elég csak végignézni, hányféle magazinból válogathatunk, vagy egy könyvesboltban mennyi különböző könyvet árulnak. A jelenség, amit long-tail hatásnak hívnak és már írtam is róla tényleg forradalmi, de viszonylag egyszerű. Csupán annyiról van szó, hogy egyre nagyobb a differenciálódás, rengeteg különböző könyv jelenik meg, de kis példányszámban, hogy különböző igényeket elégítsen ki. Ez a neten figyelhető meg leginkább: a lehetőségekkel töméntelen alternatív home-made garázsbanda él, ezért mindenki megtalálja a neki tetsző zenét. Virágoznak a szubkultúrák, és nem azért van széles választék a palettán mert az igénytelenség forradalma jött el, hanem mert van rá lehetőség és van rá kereslet is. Hogy ez miért jó? Updike életének jelentős része úgy telt el, hogy a híreket valószínűleg egy-két forrásból szerezte. Én a neten a feedolvasómmal millió forrás közül válogathatom ki a személyesen nekem legmegfelelőbbeket, amivel óriási előnyre teszek szert, mintha csak az esti híradóra hagyatkoznék. Szélesebb a kínálat, nagyobb a verseny, sok a zaj, ennyi.

"Amit papíron olvasok, amit könyvben kiadnak, az az érték."

Egy újabb tévképzet, a világ még egyszerűen nem tudott átállni egy új közvetítő felületre, ami szokatlan, idegen és új kihívásokat állít. Mert miről is szól a papír versus net küzdelem? Ha könyvet akarok venni, nem kell sokat gondolkodnom, azért vannak a kiadók meg a hivatásos műkritikusok, hogy eldöntsék, mi kerülhet a polcokra, tehát amit látok, az garantáltan jó és értékes. Biztos? Biztos...?! És ha én nem bízok bennük, és azt mondom, én akarom eldönteni, számomra mi az érték? A netnek tökéletes történelmi előképe a könyvnyomtatás feltalálása és a kávéházi klubélet elterjedése: mint már volt róla szó, annak idején az egyházi és a világi elöljárók látták el az előzetes cenzúra szerepét; a XX. században a szűrés monopóliumát a kiadók és a "hivatásos" művészek, irodalmárok, azaz egy szűk, magát elitnek valló réteg birtokolta. A XXI. században a net szabadsága a nyilvánosság elbírálásában hozott változást: én mondom meg, mit akarok látni és mit nem, ami persze azzal a nehézséggel jár, hogy nagyságrendekkel nagyobb halmazból kell kiszűrnöm, mi az érték.

"Manapság a populáris kultúra mocska lett az érték."

Ez a legizgalmasabb kérdés, amit a vita felvet. Mert ha én azt mondom, hogy büszkén a kezembe veszem az irányítást, nagy ívben teszek a hivatásos kritikusok előzetes értékelésére és elképzelek egy olyan világot, ahol az információ és az értékítélet felső befolyástól mentes, akkor tényleg szembe találom magam a tömegnépszerűséggel. Ahogy a kommentezők között talán Ballagator foglalta össze a legtalálóbban:

"Én is megszoktam, hogy SENKIVEL nem tudok arról elmélkedni, mekkora középszerű fos is Tarantino a monoton akciófilmjeivel. Mert egyedül vagyok a véleményemmel, és kész."

Vagyis hogy mindenből lehet átlagot vonni: a Last.fm kiszámolta a világ zenehallgatóinak leginkább megfelelő műfajt és lemérheted magad, mennyire vagy közel a mainstream-hez. Tehát ha a fentebb levezetett gondolatmenet alapján ha valami népszerű, az nemhiába az, kell lennie valaminek mögötte, ami vonzza a figyelmet. És most függetlenül attól hogy ki hogyan ítéli meg Tarantino-t (és közben tudja-e mi az a grindhouse-kultúra, amiről nemsokára írok egy ismertetőt), a populáris kultúrának az elitizmussal szemben ezért lehet -és lesz is egyre nagyobb- létjogosultsága, akármit mond is Updike, ezért érdemes a vizsgálatra.

A blog legfőbb aktuális kérdése most ez: mi alapján lesz valami keresett, híres, sikeres, népszerű ilyen szabályok között a neten és azon kívül, mennyit ér az alacsonykultúra és hogy terjed az ismertség.

Long tail -hatás

Mielőtt bárki is kajánul elvigyorodna, ez az egész a statisztikáról szól, nem kell semmi rosszra gondolni.

A legegyszerűbb szemléltető példákkal már biztos mindenki találkozott: az ember benéz egy ilyen libribe vagy alekszandrába és hirtelen annyi könyv között találja magát hogy egész napokat el lehet tölteni ha nem kifejezett céllal megy oda. Ha esetleg veszi a fáradtságot és kicsit utánaérdeklődik az eladótól még az is kiderülhet, hogy sokszor több könyvet adnak ki mint régebben, de kisebb példányszámban.
Hmm, érdekes.

A másik a zene világa, ez még feltűnőbb, bár a hosszútávú kis változásokat nehéz kiszúrni. Még emlékszem a hőskorra, amikor berobbant itthon az első zenecsatorna, a zéplusz, amin naponta háromszor lenyomták ugyanazt a tíz számot. Ha most bekapcsolom a tévét, akkor bármelyik zenei adón azt láthatom, hogy mindenféle kis együttesek, nóném bandák, ismeretlen felfedezettek töltik ki a műsort, elég szép változatosságot nyújtva. Ha a jutúbra megyek fel, akkor meg jó ha akad valami amit ismerek.

Ez a lényege a hosszú farok hatásnak. Nem is olyan régen még pár zenei előadó uralta a piacot, a népszerűség kánonjába csak a média által leginkább nyomott számok fértek bele, a "kis halaknak" nem volt hely, amíg fel nem fedezte őket egy médiaguru félisten vagy valami befolyásos lemezcég. A helyzet a közösségi média, a blogok, a jutúb, a fájlcserélőprogramok világában megváltozott: feltaláltuk azt, hogy a fogyasztóközönségnek valójában semmi szüksége a zenekiadók köztes láncszemére. Bármelyik garázsrock banda feltölti az anyagait, és attól függően lesznek sikeresek, hogy hányan kattintanak rájuk. A grafikonunkon a görbe így kicsit átrajzolódott, az eddig kicsi, lapos farokrész, azaz a sok névtlen előadó megszaporodott, megvastagodott, megnyúlt, jelezve a fejrész, a populáris mainstream egyeduralmának végét. Berobbant a köztudatba a sok-sok alternatív előadó, a milliónyi ismeretlen könyvíró, meg a szórakoztatóipar többi új felfedezettje. Hogy ez mennyire jelent minőségváltozást meg demokratizálódást, ki-ki maga döntse el.