Egy év tapasztalata

10/14/2008

Ha már KicsiSáti barátunk összefoglalta legutóbbi posztjában egy évnyi blogolásának eredményeit, engedtessék meg nekem is hogy közzétegyem, milyen tapasztalatokkal szolgált számomra röpke tizenkét hónap.

Nem látom értelmét konkrét számokkal dobálózni, egyfelől mert a látogatottsági statisztika mindig műhelytitok, másrészt sokkal beszédesebb ha a jelentését nézem. Blogot azért jó dolog szerkeszteni, mert az ember közvetlen visszajelzést kaphat arról amit csinál az olvasói érdeklődés alapján. Ugyanakkor ha az elsődleges szempontom a széleskörű nyilvánosság lenne, akkor mostmár azt is tudnám, hogy magyar blogszolgáltatónál érdemes kezdeni: az olvasottság elsődleges feltétele a nyelv, és igaz hogy egy nagynevű nemzetközi szolgáltató, mint a Blogger a világszéles érdeklődés ábrándjával kecsegtet, de ez a nagy nemzetköziség kábé annyit ér mint az akvárium aranyhalának az óceánvíz.

A kezdetek... az első pár bejegyzés nélkülözött minden érthetőséget, túl nagy volt még a para hogy tejóisten ezt most bárki láthatja, így a tartalmat teljes egészében elnyelte a látvány. Nem igazán tudtam még, hogyan kell a beszámoló személyességét és a mondanivalót egy fedél alá hozni, és azt sem tudtam, hogy kéne közvetíteni a saját ötleteket. Például az olyan teljesen általam kreált fogalmakat, mint a Memex-dilemma, ami csak arról szólt, hogy ha az ember nem kóstolhat bele mindenbe, akkor ne is várjanak tőle döntést vagy neadjaazég egy életre szóló elköteleződést. Az egzisztenciális vergődések ilyen érthetetlen elméleti modellekbe erőltetése mellett nem igazán tudtam azt sem meghatározni, mennyire lehet a külvilágban szerzett élményeket leírni, mert ugye amit mindenképpen el akartam kerülni, az az ömlengő énblogok mocsara volt. Közben tanultam egy-két okosságot a szobatársamtól, de azt hiszem túl sok időt vesztegettem a díszleteken való agyalással, így kerültem ki a kérdést, ami egyre inkább sürgetett, hogy vajon hogyan lehetne összefoglalni, miről is szól ez az egész. A profik olyan határozott és jól megragadható identitást képesek kifejezni egy szűk területen, hát nekem ez valahogy nem ment, túl sok minden foglalkoztatott egyszerre. Azért voltak előremutató lépések, rájöttem, hogy ami érdekesség, azt gyorsan bekajálja a nép, a könnyed, szórakoztató magazinstílus mindig eladható. Emellett ráéreztem az oktató jellegű írásra is amit a neten általában tutorialként tartanak számon, meg hogy egy történetnek utána lehet járni, és a háttérrel együtt már sokkal megalapozottabbnak tűnnek az amúgy öncélú ötletelések is.Teltek a hónapok, küzdöttem a formázással ami soha nem éri meg a rengeteg befektetett időt, meg még mindig azzal, hogy mekkora személyességet engedjek meg magamnak, és csodálkoztam, hogy a hevenyészve összedobott bejegyzések mekkora érdeklődésnek tudnak örvendeni. Ezektől a kérdésektől hajtva egyre inkább a digitális világgal kezdtem foglalkozni a kinti történésekkel szemben, és lassan igazi kockalelkű bölcsész lett belőlem. Ahogy az RSS hírforrásaim száma nőtt, sikerült megfigyelnem a közösségi média működésének egyik- másik szabályszerűségét, de ez az egész csak arra volt jó, hogy megtudjam, mi érdekel valójában, meg hogy néha a lazán összedobott, mellékesnek szánt posztok sokkal inkább keresettek, mint a komolyabb utánajárással készültek.

Most, hogy egy új egyetem bölcsészlelkű kockát csinált belőlem, eljutottam odáig, hogy a hosszú nyomozással járó tényfeltáró cikkekre sajnos egyszerűen nincs elég idő, az igényeskedés nem kifizetődő, hogy a gyakori szösszenetek, vagyis a rendszeresség nélkül az egész egy kalap ***t se ér, és igen, hogy a nyers személyesség meg a blogolás műfaji kötelezettségei közé tartozik. Ja, és az okításra mindig van igény, meg hogy pár jó kép az ami mindent visz.


Témába vághat még...



0 komment: