Múzeum körút 7.

Mint tudjátok, előszeretettel hackelünk várost: legutóbb a Múzeum körút 7-es szám alatti belső udvar lett urban exploration áldozata. Ha valakinek új lenne és eddig körbekerülte a fél Astoriát, a Könyvudvarnak, Poster Urban Outfitnek és egyéb alter boltocskáknak otthont adó átjáró, épp az elte bétékával szemben, a legrövidebb egérút a Körút és a Magyar utca között. Mégis, érdemes egyszer szép lassan is keresztülvágni, ugyanis a hely egy újabb, múltból itt ragadt pusztuló ékköve a Városnak.

A képek egy bámulatos varázslattal (onmouseover:) történnek bemutatásra, ha fölé viszitek az egeret, további részleteket láthattok. (A forradalmi onmouseover-fotóalbum copyright: Urban Buddha!!!)

Csütörtök kora délutáni életkép. Negyvenes faszi vitatkozik egy tavaszamúlt nővel: "de értsd mámmeg, egy férfi nem így csinálja...!" - "De én szeretlek Jóuzsikám és nem foglak hagyni...meg kő vátoznod!" - "Inkább haggyuk egymást békin, jóvan?!"




Öreg mami siet át kosárral, felülről egy macska az ablakban éktelenül nyávog.



Itt lelhető fel a környék egyik leggazdagabb street art lelőhelye is (a dagi srácot még sose sikerült bemozdulás nélkül megörökítenem a kevés fény miatt).

Olvasni az utca nyelvét - street art Budapesten

Minden város olyan mint egy hagyma: rétegei vannak.
A felületes szemlélő persze azt hiszi hogy csak egy csomó jól-rosszul egymás mellé illesztett ház, vagyis a legkülső réteget, a jelentések felszínét kapirgálja. A város hagymarétegei ugyanis a lakók által korok alatt rárakott jelentések organikus káosza.
Olvasni az utca nyelvét - annyi mint tájékozódni a jelentéstartalmak között. Esztétikai alapon megítélni egy utcarészletet, legyinteni egy romos házra, megbotránkozni egy graffitin - annyit tesz, mint önként vaknak és süketnek lenni az utcára és jól hangzó sztereotípiákra cserélni a jelentések nagy részét.
A street art nem igazán sorolható a hagyományos művészetek közé, egy-egy műre azt mondani hogy tetszik vagy nem tetszik teljes tévedés, megideologizálni persze lehet, milyen undorító hogy a huligánok mindent összepiszkítanak, letörném a kezét is. A street arthoz pont a "huligánokon" át vezet az út, ugyanis minden egyes graffiti valójában nem más mint jelenlét- demonstráció.
Mint a barlangrajzok: mamutok meg gazellák, néha meg egyszerűen csak a festékes kezük nyoma. Miben különbözik a párezer évvel későbbi XXI. századi változat? Semmiben, most is vannak teljes falas művek meg tag-ek, csak közben feltaláltuk az írást is. Kommunikáció ez is: "itt élek, vegyél észre, görbe tükröt mutatok a világnak, pont itt az utca közepén hogy ne tudj elmenni mellette!"
Íme pár példa, még mindig a VII. kerületben sétálva bukkanhatunk rájuk.

NE! ...ne rombold le a várost.

Az agyat megevő televízió.

Sablonnal (stencil) fújt cipők. Nyitott szemmel kell járni hogy észrevedd.


Szabadtéri kiállítás egész utca- hosszan. Komplett számítógép monitorral három és fél méter magasan a falra erősítve.


Modern városi szellemek.


Nem tudom kinek a művei ezek a majmok, de egész az Üllői útig megtalálhatók.

Profi stenciles majmok és banánok.

"Az ingatlanspekuláció antiszociális"


Az a bizonyos híres ál-tócsa a Dob utca 13-15. alatt.

Majdnem életnagyságú nőalak, mellette A/4-es lapokon felirat: "Az idő nem boldogít!"

Budapest zsidónegyede a.k.a. Erzsébetváros, VII. kerület

Keresztbe-kasul bejártam az Erzsébetvárost, vagyis Budapest zsidónegyedét.
Egyesek szerint ez nem is megfelelő megnevezés, mivel csak a XX. század ragasztotta rá és a város zsidói annak idején főleg a Lipótvárost, Ferencvárost és Budát lakták. Igen, részben igaz, de elég csak végigsétálni a műemléki státuszú épületek bekamerázott, zegzugos eklektikája között, mondjuk a Wesselényi vagy a Kazinczy utcán.
Vagy még inkább a Dob utcán.
Mondjuk egészen a harmincötös számig.

Orthodox Kosher Étterem Restaurant, árnyas és szűk kapualj után hosszú, napos belső udvarok, elismerésre méltó tisztaság és valami furcsa csöndes atmoszféra, hogy akármilyen bátran is sétáltam be ide, vendég vagyok. Vagy inkább betolakodó. Héber feliratok, kamerák kereszttüzében óvakodok bentebb, lépésenként távolodok a keskeny bejárat visszavonulási ösvényétől és a külvilágtól, a torokszorító érzés fokozódik. Ahogy sejtettem, a belső udvar napsütötte kövezetén nemsokára határozott léptekkel egy félreérthetetlen származású férfi közeledik olajos hajjal és fenyegetően feszes testtartással. "Please don't photo! Just look, okay?!"- visszafojtott agresszió lappang a hangjában, de miután veszem a lapot és vállalom a balfasz elkóborolt turista szerepét aminek nézett, kissé megenyhül ahogy lassan kihátrálok és észre sem veszi ahogy hasból ellövök pár képet mialatt befészkeli magát a security feliratú portásfülkébe, a lélekjelenlétemből még egy "good bye"-ra is futja, amire gyanakvóan bólint.
És igen, kifelé menet konstatálom, hogy a vasrácsok felett ki van írva: "Biztonságuk érdekében kérjük az ajtókat becsukni." Van ahol az integráció egyszerűen nem kérdés, a defenzív befelé zárkózás sok kellemetlenségtől megóvhatja az embert.

Kövessétek tovább az Urban Buddhát, a VII. kerületi kalandozás folytatódik!

Urban exploration: kalandozásaim a Párisi Udvarban

A Ferenciek terének vad forgatagától alig pár méternyire nyílik az a bizonyos leereszthető díszrácsos vaskapu, aminek a túloldalán a Párisi Udvar kísértetbirodalma rejtőzik. Kíváncsi lennék, hogy a Jégbüfében naponta megforduló százak közül hányan tudnak róla, hogy ugyanabban az épületben egyetlen fallal arrébb valami egészen más létezik, egy szebb korokat is megélt elsüllyedt világ, egy igazi zárvány a Belváros kellős közepén, a kíváncsi szemek elől megbújva. Simán lehetne turisztikai cél, ha nem elhanyagolt szégyenfoltja lenne a városnak.

Szomorú történetre számítottam amikor az ismeretlenséget kutatva a Párisi- és a Kígyó Udvart is magában foglaló Brudem-ház történetéről keresgéltem, de a hálón csak töredékeket találtam. A Párisi Udvar, ha igaz, 1909-ben épült Schmahl Henrik tervei alapján, késő eklektikus stílusban. Az ötemeletes, üzletpasszázsos, két belső udvaros irodaház egykor a Belvárosi Takarékpénztár szerepében tündökölt és műemlékvédelem alatt áll. És tényleg olvasható a padló fémrácsaiban a Haas és Somogyi mérnökök, Budapest VI., Frangepán u. 7., és a gyártó, az Osztrák-Magyar Luxfer Prizma Gyár Kft. neve. És igen, a sors iróniája hogy az elhagyatott gyönyörű Párisi Udvar ma leginkább Ibusz-palotaként ismert, ugyanis nemrégóta Magyarország vezető utazási irodája itt ütötte fel hadiszállását.

A csodálatos kupolának és pár halódó kis boltnak helyet árnyékos belső udvar három irányból is megközelíthető: a Ferenciek teréről a Duna felőli aluljáró után közvetlen, a Petőfi Sándor utca felől a Coffee Heaven után balra vagy a Kígyó utcáról a kissé félelmetes Kígyó Udvaron át.

Annak idején, úgy két éve amikor felfedeztem a helyet, a Coffee Heaven utáni első belső kis üzlet, a Passy Bijoux (egy a kábé három még működő boltnak odabent) melletti főlépcsőház még nem volt lezárva azzal a vasráccsal, mint most, így be tudtam jutni az épület belsejébe: akkor bejártam a legtetejéig mind az öt emeletet. A kupola felülről körbejárható, a dohos félhomályt megtörik az ismeretlen lyukon beszökő napsugarak, a galambokon kívül nincs mozgás, mindent vastagon borít a guano és a teljes pusztulás érzetét kelti. Azon túl még vagy két emelet van felfelé üres gangokkal, átjárókkal és ezeréve ki nem nyitott ablakokkal amik belső udvarokra és tetőkre néznek.

Most csak a másik, a kisebb lépcsőházba sikerült bejutnom, miután beszélgettem egy sort az épp liftet javító munkásokkal ("életveszélyes, senkinek nem ajánlanám... micsoda koszfészek... azisetnverjemeg ezt az egészet le kéne mán dózeróni"). Az állapotok két év alatt semmit nem változtak, a kupolához nem sikerült átkerülnöm, mert nem akartam kockáztatni hogy véletlenül túl gyorsan kész legyenek a mesterek és ott ragadjak bezárva, de tudom hogy a tökéletesen kihalt lépcsőházakon át van kapcsolat a túloldalra és talán legközelebb sikerül egy erkélyre vagy padlásra vezető járatot is találnom.

Íme a kisebb lépcső és az út felfelé...



Három emelet magasan a kupolával egy szintben a folyosókon...




...és újra kint az utcaszinten a Petőfi Sándor utca felőli kijáratnál.

Városhasználat és életközeli blogírás

Az egész ott kezdődik hogy vagy te meg van a Város, na meg a kinek több, kinek kevesebb ideje, és a gondolat, hogy lehetne kezdeni valamit ezzel az egésszel. És ha megvan a megfelelő kíváncsiság és vállalkozó kedv is, akkor behúzod magad mögött az ajtót és nekiindulsz hogy meglásd az összes arcát a romkocsmák, műemlékek, kapualjak, kávéházak, a villamosok és utcák és hidak mögött, vásárcsarnokok zöldségesstandjainál, művészmozik ülései között, elsőfellépős koncertek és aluljárókban örömzenélők közönségében, éjjel és nappal megállás nélkül.

Ez a városhasználat művészete, a fogalomért köszönet ZaZie-nak (a Critical Missen további példák). Mindez a lehetőségekről szól, hogy lehetséges megismerni a helyet, ahol laksz. Hogy nem csak egy útvonal vezet a munkahely/suli-otthon között, hogy a naponta látott járatok tartanak valamerre ami esetleg érdekes is lehet, hogy egy megállót lehet gyalogolni is és ha már gyalogolsz akkor nyitott szemmel is lehet menni, sőt mi több, letérni az ismert útról. És legfőképpen arról, hogy egy város nem csak egy helyszín a szürke hétköznapoknak, hanem egy élő-lélegző valami ahol más emberek tízezrei élik a néha nagyon hasonló, néha nagyon más életüket, és megszólíthatóak, megismerhetőek, lehet találkozni velük és tanulni tőlük néhanapján ezt-azt.

Ugyanígy minden blog egy ablak a világra, megmutatja, milyen szemmel látja a világot az írója, mit tart megemlítendőnek belőle. Mostanában válságba került a fejemben az eddig tartott koncepció a tematikus szakértői blogírásról: a hosszan kifejtős tényfeltárós oknyomozós posztokhoz rengeteg idő kell és energia, ami sokszor teljes kiszakadás a valóságból. Ezen túl az ötleteknek van egy olyan tulajdonsága is, hogy ha az ember sokáig formálgatja pofozgatja őket, akkor gyakran a végeredmény nem azt tükrözi, ahogy elindultunk. Két dolog következik ebből, először is az Urban Buddha ezentúl inkább játszótér vagy kísérleti műhely lesz mint kirakat, a címlapsztorik helyett a gondolatmenetek töredékei kerülnek rögzítésre a szent grafománia nevében, ahogy jönnek finomítás nélkül, aki velünk marad úgyis megérti hosszútávon. Másrészt a web kettő digitális fikciójától elidegenedve a kissé száraz keresőoptimalizálás, onlájn média, webdizájn és hasonló klasszikus kocka témákat hanyagolva megpróbálunk életközeli élményekről hírt adni, illetve a monitor előtt ülve is keressük a lehetőségeket hogyan lehet az online világ és az offline valóság között minél több és gazdagabb kapcsolatot találni. Meg erre bíztatni a bloggertársakat is - kíváncsiak olvasnék valami személyeset is mondjuk a Webisztánon vagy a Médiablogon:)

A kép a Szimpla kertben készült, Budapest egyik legelképesztőbb árt kaféjában, egy különleges szerdai estén. Legközelebb kicsit több fénnyel és részletesebben fogjuk bemutatni a helyet!

Szóda és névtelenség

Wesselényi utca tizennyolc, a Kazinczy utcai kereszteződés után nem sokkal. Kivételesen nem a hátsó ajtón megyünk be, a helység már az esti csúcsra készül már ami a létszámot illeti, fogynak az asztalok szép sorjában. Divatos underground neonomádok, minden másodiknál apple macbook, ahogy egy ilyen art bárban illik, azt találgatom melyik kedvenc bloggerem pötyög itt a szomszédban. Oldalt ülünk a piros fotelekben, jár a hideg levegő de a cigifüsttől már alig látszik a plafon mangatapétája, ülünk és beszélgetünk a sok hétköznapi őrültről, valami downtempo megy a háttérben, lassan megtelik a tér. Figyelem az embereket, olyanok mint a régi ismerős kalandorok a világvégén, és közben az anonimitáson gondolkozok. Mint az Utolsó tangóban, odaülnék mindegyikhez külön-külön mert kíváncsi vagyok rájuk, de a nevüket nem akarom tudni. Én is eldobnám a polgári nevem, csak akkor úgy szólítana mindenki, hogy héé te...!

Jók ezek a kedd esték így együtt.