Amikor kissrác voltam, felfedeztem hogy a piac melletti antikváriumban, ami azóta persze már sehol nincs, kaphatóak ezek a szaknyelven lapozgatós könyveknek nevezett rettentően izgalmas interaktív kalandregények. Aztán pár év múlva jöttek a papíralapú, csoportban is játszható szerepjátékok, aki tudja mi volt ez az egész annak úgysem kell bemutatni. Igazán ott vesztettem el a fonalat, amikor kicsit később mindenki átállt ezeknek a számítógépes változatára, holott azt a szépen kidolgozott látvány- és hangzásvilágán túl visszalépésnek gondoltam a szóban játszhatóhoz képest, főleg hogy ez a látványvilág a technika fejletllenségének köszönhetően akkoriban még igencsak pixelízű volt.
Ha a való élet lapozgatós kalandregény lenne, végtelen hosszú leírások részleteznék a helyszíneket, a végén meg vagy ezer lehetőség lenne továbblépésre, jobb esetben. Legtöbbször mégis inkább egyetlen egy van, a többit meg jól titokban tartanák...
Pedig a megoldás nagyon egyszerű: mert a papír-kocka alapú játékkal szemben, amit mindig a korlátlan lehetőségek, a teljes szabadság jelszavával próbáltak a játékpiac koronázatlan királyává tenni, a gépi játék korlátozott számú választási lehetőséget kínál. Az előbbi, azáltal hogy az ember fejben tényleg bármit megtehetett, sokkal közelebb állt a valósághoz. Márpedig a korlátlan szabadság valami olyan dolog, amivel mi, átlag földi halandók nem igazán tudunk megbírkózni. És most, miután kiöregedtem ebből az egészből, furcsamód minden úgy alakul, mint annak idején a játékban.
Mi a baja a kor posztmodern hősének? Aki ha teheti előszeretettel jár analízisbe hogy kiderítsék a rejtélyt, mert azt nem tudja mi lehet a gond, csak azt hogy valami nagy baj van az biztos, jó hogy legalább ezek a pszichológusok olyan megértőek. Persze ilyen órabérért én sem sietnék a megoldással. Pedig egyébként egyszerű a képlet: a tiszteletreméltó paciens egyszerűen nincs tisztában a lehetőségeivel, ez minden misztikus bajának az oka. Ez a minimalista diagnózis azért előnyös, mert elég sokféle viselkedésre ráhúzható.
Hétköznapi nyelven unalomnak hívják.
A passzív újgazdag gyerek szájából , aki a budai villájában tesped, úgy hangzik hogy "nem tudom és nem is érdekel".
Az életszínvonal-megszállottság bűvkörében élő anorexiás pesti kiscsaj, aki nem tudja megvenni a legújabb trendi ruhát és egy darab szarnak érzi magát, mert nem tudja hogy az elérakott nívó csak marketingtfogás.
Az éjszakai graffitis arc aki felfújja a falra hogy "éljen az ellenállás", de nem tudná megmondani, mi ellen is kell harcolni pontosan, de a fight clubot azt fújja szóról szóra.
Vagy pár évtizede az egzisztencialisták, akik oldalak százait értekeztek az "abszurd életérzésről".
Mind-mind ugyanarról beszél. A fene nagy szabadság áldozatai, akik belezavarodtak a korlátlan lehetőségek tudatába.
Azt mondják a kulturális antropológusok, hogy eldugott szigeteken még élnek emberek amolyan régimódi ősközösségekben, és hogy ők sokkal kiegyensúlyozattabbak nálunk. Merthogy csak pár jól körülhatárolható szerep közül választhatnak a felnőtté válás során. Nincs semmi túlbonyolítva.
Vajon ez a generációs különbség ami annyira él a köreinkben? Nagyanyáink szerint ez a szabadság, amit mi kaptunk, óriási áldás a szocializmushoz képest és nincs okunk panaszra mert sokkal több lehetőségünk van mint akár a szüleinknek volt. Kár hogy nem tudunk vele mit csinálni. Aztán valahogy mégis egyre többfelől lehet hallani nosztalgikus felhangokat...
Mi az amit kezdhetünk ezzel az egésszel? Ha nem ismerem a lehetőségeimet, hát neki kell indulni felfedezni. És akkor itt ugrik elő a fatal error, a memex-dilemma, merthát hiába éljük az információ korát, ha minden a teljes rendezetlenség állapotában van és nincs egy felhasználóbarát felület, akkor hajlamosak lehetünk tanácstalannak lenni.
A helyzet az, hogy jól jönne egy katalógus a való élethez is, ahol előre megnézhetem milyen alternatíváim vannak. Legegyszerűbb példaként a mi-legyek-ha-nagy-leszek kérdéshez, mert egy olyan felsőoktatásban, ahol a bejutási küszöböt a népszerűség és nem a munkaerőpiaci szükségek határozzák meg, leginkább olyan húzok egy zsákbamacskát hátha jó lesz valamire érzésem van. Márpedig a nagybetűs élet nem lapozgatós könyv, hogy visszalapozzak kipróbálni a többi lehetőséget is...
Szabad vagyok, de ez az egész csak annyit jelent, hogy nem tudok semmit a lehetőségeimről. Egy lapozgatós könyvben akarok élni, ahol arról kell döntenem, a bal vagy a jobb oldali ajtót válasszam, és nincsenek végtelen alternatívák.
Mi a baja a kor posztmodern hősének? Aki ha teheti előszeretettel jár analízisbe hogy kiderítsék a rejtélyt, mert azt nem tudja mi lehet a gond, csak azt hogy valami nagy baj van az biztos, jó hogy legalább ezek a pszichológusok olyan megértőek. Persze ilyen órabérért én sem sietnék a megoldással. Pedig egyébként egyszerű a képlet: a tiszteletreméltó paciens egyszerűen nincs tisztában a lehetőségeivel, ez minden misztikus bajának az oka. Ez a minimalista diagnózis azért előnyös, mert elég sokféle viselkedésre ráhúzható.
Hétköznapi nyelven unalomnak hívják.
A passzív újgazdag gyerek szájából , aki a budai villájában tesped, úgy hangzik hogy "nem tudom és nem is érdekel".
Az életszínvonal-megszállottság bűvkörében élő anorexiás pesti kiscsaj, aki nem tudja megvenni a legújabb trendi ruhát és egy darab szarnak érzi magát, mert nem tudja hogy az elérakott nívó csak marketingtfogás.
Az éjszakai graffitis arc aki felfújja a falra hogy "éljen az ellenállás", de nem tudná megmondani, mi ellen is kell harcolni pontosan, de a fight clubot azt fújja szóról szóra.
Vagy pár évtizede az egzisztencialisták, akik oldalak százait értekeztek az "abszurd életérzésről".
Mind-mind ugyanarról beszél. A fene nagy szabadság áldozatai, akik belezavarodtak a korlátlan lehetőségek tudatába.
Azt mondják a kulturális antropológusok, hogy eldugott szigeteken még élnek emberek amolyan régimódi ősközösségekben, és hogy ők sokkal kiegyensúlyozattabbak nálunk. Merthogy csak pár jól körülhatárolható szerep közül választhatnak a felnőtté válás során. Nincs semmi túlbonyolítva.
Vajon ez a generációs különbség ami annyira él a köreinkben? Nagyanyáink szerint ez a szabadság, amit mi kaptunk, óriási áldás a szocializmushoz képest és nincs okunk panaszra mert sokkal több lehetőségünk van mint akár a szüleinknek volt. Kár hogy nem tudunk vele mit csinálni. Aztán valahogy mégis egyre többfelől lehet hallani nosztalgikus felhangokat...
Mi az amit kezdhetünk ezzel az egésszel? Ha nem ismerem a lehetőségeimet, hát neki kell indulni felfedezni. És akkor itt ugrik elő a fatal error, a memex-dilemma, merthát hiába éljük az információ korát, ha minden a teljes rendezetlenség állapotában van és nincs egy felhasználóbarát felület, akkor hajlamosak lehetünk tanácstalannak lenni.
A helyzet az, hogy jól jönne egy katalógus a való élethez is, ahol előre megnézhetem milyen alternatíváim vannak. Legegyszerűbb példaként a mi-legyek-ha-nagy-leszek kérdéshez, mert egy olyan felsőoktatásban, ahol a bejutási küszöböt a népszerűség és nem a munkaerőpiaci szükségek határozzák meg, leginkább olyan húzok egy zsákbamacskát hátha jó lesz valamire érzésem van. Márpedig a nagybetűs élet nem lapozgatós könyv, hogy visszalapozzak kipróbálni a többi lehetőséget is...
Szabad vagyok, de ez az egész csak annyit jelent, hogy nem tudok semmit a lehetőségeimről. Egy lapozgatós könyvben akarok élni, ahol arról kell döntenem, a bal vagy a jobb oldali ajtót válasszam, és nincsenek végtelen alternatívák.
0 komment:
Post a Comment