{Urban Buddha} Új Városi Mitológia, Webkettes Metafizika, Cyberpunk-képző Központ

How to protest intelligently? Egyiptomi user manual tüntetésekhez

2011-02-10T12:21:00.000+01:00

Mindenki ismeri az eseményeket, de érdemes még mindig követni Twitteren a #jan25 és #Egypt hashtageket mert ilyen érdekességekre lehet akadni. Ez a 26 oldalas röpirat keringett a neten Egyiptomban január végétől, mielőtt az országban a legegyszerűbb módon oldották meg a Torhoz hasonló, cenzúrát megkerülő anonimizáló hálózatokat működését azzal, hogy az ISP-k oldaláról szimplán lecsaptak minden internetszolgáltatást. Ez aztán tovább gyűrűzött, nyilván nem véletlen hogy Kína is letiltotta az Egyiptomra vonatkozó blogkereséseket.
A kis kézikönyv, amit főleg mailben terjesztettek, letölthető a Publicintelligence.net-ről, gyönyörűen részletekbe menve és mégis nagyon hatékonyan tanít a tüntetéskeről okosan, miért kell hoodie-t viselni, hogyan kell mozogni, milyen útvonalakon érdemes menni, miért jók a festéksprék a páncélozott járművek ellen és még sok más. Ezek után ha az Urban Buddhát nem fogja monitorozni az enemháhá akkor...:)

"Te vagy a Blade... Blade Runner!" -Magyar részletek idegen filmekben

2011-01-14T23:48:00.004+01:00

Jó ideje meg akartam már emlékezni itt a filmtörténet egyik nagy kultikus jelenetéről 1982-ből, amikor a Szárnyas Fejvadászban Edward James Olmos magyar szavakkal fordul Deckard-hoz, még szerencse hogy Freevo mester preparálta ezt a röpke fél percet a yutúbra, egy másik kommentelő pedig betűhíven rögzítette az egész dialógust is, ami valahogy így szól:

Police: Hey, idi-wa
[KR: "Hey, come here"]

Gaff: Monsieur! Azonnal kövessen engem, bitte!
[FR: Mister! HU: Immediately follow me, DE: please!]

Vendor: He say you under arrest, Mr Deckard!

Deckard: Got the wrong guy, pal.

Gaff: Lófaszt! Nehogy már! Te vagy a Blade... Blade Runner!
[HU: Horse d*ck! (used as a rude refusal response for an obvious bullsh*tting statement)
Wouldn't be that way! You are the Blade... Blade Runner!]

Vendor: He say you Brade Runna!

Az egész onnan ugrott be újra, hogy az utóbbi idők filmjeiben is előfordult két magyar vonatkozású poén is. Az egyik a Robert Rodriguez nevével fémjelzett nagysikerű amcsi lájtosan trasher direktbezékategóriás Machetében Antal Nimród a következő szavakkal fordul a zord kertész Danny Trejo-hoz: "És mit szólsz ahhoz, ha megölnélek téged, te kis majom?"

A másik meg szerencsétlen Stallonénk harmatos alkotásában, az Expandables-ban:

Piratebay szolidaritás a magyar médiatörvény ellen

2011-01-05T22:14:00.000+01:00

...és ahova vezet a link, ha valakinek kimaradt volna. NMHH, Ice-T és Tilos rádió (Rapnyelv!), kötelező diplomáciai jellegű páneurópai felzúdulás, micsodaország ez a soros euelnök. És még csak most kezdődött.

Gonzo újságírás és Hunter S. Thompson-utánérzés

2010-10-11T23:23:00.001+02:00

Vannak azok a dolgok, amikről már az első pillanatban tudod hogy nagyon jók és komoly jelentőséggel lesznek, de homályosak, nehezen megfoghatóak és csak hosszú idő alatt körvonalazódik, miről is szólnak valójában. Én így voltam a gonzóval, és bár mára már szépen letisztult a kép a fejemben, azért örültem amikor a fácsén eljutott hozzám is egy, az ÁJK-n rendezett előadás Újzsurnalizmus, gonzo, miegymás címmel. Tudom hogy ilyet nem illik, de nem tudom megállni hogy ne írjak kritikát az este után.

Az esemény a Cannabisz Kultusz Magazin -Hunter S. Thompsonnak öltözve bevonuló- szerkesztőjének TDK-témájaként szolgált, ezt mutatta be két Gonzopress-es meg a Mentropiás társával (neveket inkább nem írok, sok pozitívat nem tudok írni) egy interaktív beszélgetés keretében. Közel negyven embert számoltam, volt fotós, és az egész egy komoly médiaeseményként volt interpretálva. A srácok döcögősen kezdték az újságírás felelősségéről és az előadás hamar elment egy számomra érthetetlenül "rendszerellenes" irányba (fúj multik, marketing, fúj pénzkeresés), majd kihozták, hogy a sajtó az a rendszert szolgálja és rossz és ezért kell a gonzo, ami szabad és tiszta. Ez az ellenállósdi egy igen érdekes kérdés már önmagában: sok tinimagazin alaphangvétele lehet, és tradicionálisan ezzel szokás eladni mindenféle nem-mainstream szubkultúrterméket a street wear-től a djuice-on át a tactical mediáig, de ha nem elég szofisztikáltan, lájtosan adják elő, akkor abszolút komolytalanná teheti az egész témát és az embert egy bizonyos kor felett (akkor most mi ellen kell lázadni??). Azután esett szó a gonzóról, szubjektív objektivitásról, odabaszós stilisztikáról, igazi értékteremtésről a rendszer felszínessége ellen, HST ősatya felülmúlhatatlanságáról, a drogok szükségességéről az igazzi íráshoz, majd a Gonzopress-es srácok meséltek a vírusmarketing undergroundságáról, meg hogy már fotósok küldik a cv-jüket nekik és médiamegkeresésekben könyörögnek nekik hogy hirdethessenek az oldalukon. És ez egészen félelmetesnek tűnt, mert azon kívül hogy a Gonzopressnek van egy olyan koncepciója hogy megjelenteti a gonzo szellemében írt külsős cikkeket ha valaki megkeresi ezzel őket, nem derült ki hogy bármiben is különböznének egy átlag bloggertől, de úgy hogy a gonzo HST-os brandjét hozzácsapták az imidzshez, már egészen megalapozottnak gondolják a pr-os nyomulást. Pedig a gonzo úgy általában nem erről szól, nem ennyi, nem ilyen egyszerű. Nekem valahogy végig az járt az eszemben, hogy "más tollával ékeskedni", csak hogy elkerüljem a hiteltelen jelzőt, és hogy ezek a srácok jót akarnak, csak itt épp a média felelősségét felemlegetve csinálnak valamit ami totál félrevezető és igen, mivel ezt minden felületen terjesztik, felelőtlen is. És attól még senki nem lesz HST hogy egy egyetemi előadóteremben napszemüvegben, Las Vegas-os pólóban és szájból kifittyedő szipkás cigivel nyomja végig az előadását.

Gépház: nyári szünet és közvetítés az Újvilágból

2010-06-12T23:46:00.001+02:00

Kedves feliratkozott olvasók, rendszeres látogatók, random idetévedők!

Átmeneti változások várhatók a blog életében. Mint az tapasztalható volt, az elmúlt időszakban elég kevés poszt született; ennek igen egyszerü a magyarázata: a blog dizájnja és szervezettsége előző évszázados viszonyokat tükröz, egy új, modernebb layout kialakítása pedig rengeteg időt igényel, ami folyamatban van, de nem lettem vele még kész. Ha viszont azt a kevéske időt a html és css kódok összegereblyézése teszi ki, akkor elég kevés marad másra. A koncepció egy magazinszerű kinézet, ahol a tematika a vizuális rendezőelv, nem pedig az időrend, vagyis a komolyabbnak szánt cikkek kiemelt helyen, más tipóval jelennek meg, a kis szösszenetek pedig kevésbé szem előtt. Ennek a kettőnek az elkülönítése nélkül maradt eddig a folyamatos agyalás hogy ez vagy az megüti-e a mércét, és ezen a filteren elég ritkán jutott át írás ami meg is jelent végül. És ez így nem jó.

Nna a fordulat itt következik, a nyarat ugyanis az USÁban töltöm (részletek a linken túl), így szükségem volt egy olyan minimalista felületre, ahol gondolkodás nélkül írhatok. Itt az Urban Buddhán tehát nyári szünet lesz, pontosabban élő közvetítés veszi át a helyét itt:

http://hhanuman.tumblr.com

Az Urban Buddha olvasóit csak bíztatni tudom hogy dobják be az RSS feedolvasóba (opcionálisan feedburneres és mailes feliratkozás is van), mert remélhetőleg sokkal életszerűbb, folyamatos közvetítés várható sok-sok IRL beszámolóval, fotókkal és városjárással NYC-ből és ahova eljutok még. És főleg azért, mert az ember mögötte ugyanaz (én:), így a blog tematikája is hasonló lesz, csak élőben megvalósítva: ámerikai kultúrdzsemming, mémgyűjtés és trendvadászat, nagyvárosi életérzés és túlélés információszűkében, kalandozás a lehető legközelebbről a mainstream pop, a MoMA-féle magas- és az underground utcai alacsonykultúra világában, és persze streetwise észosztás első kézből.
Tartsatok velem!!

Emellett persze a jobb posztokat, beszzámolókat igyekszem az ándör konsztráksön Urban Buddhán, azaz itt is megjeleníteni, szeptembertől pedig miután a blog tatarozása befejeződik új tartalmakkal jelentkezünk.

Az onlájn szcéna játékos és nemjátékos karakterei

2010-05-18T00:50:00.000+02:00

===A KULTBLOGGER===

A webszíntér nemlétező szamárlétrájának alján a kiugrott, esetleg kirugott (dropout, ugye Steve?) értelmiségi -értsd: általában bölcsész- áll. Persze ezt ne említsük neki mert illetlenség, meg amúgyis kikéri magának, amiről ő ír -ami az ő kutatási területe!- az mind tech, gadget és widget, de minimum az emberek viszonyulása a technológiához (ez sem szociológia!). Két Kultista +10 -es módosítót kap a Kultúrázás képességre, ami minden új beszállóval emelkedik: fent említett fícsör azt jelenti, hogy bármely két Kultblogger képes bármikor csak beavatottak számára értelmezhető idézet-és poénáradattal sokkolni környezetét -rétegponyvákból, C-kategóriás sorozatokból, elsőgenerációs c64 játékokból, a kultúra sosemhallott egzotikus szegleteiből-, amivel az egyszerű földi halandókat pillanatok alatt összezavarva nagyjából tíz perc alatt legyintésre és távozásra kényszerítik. Mégis, ha az ember túlteszi magát a semmitnemértek-deazért-okosanbólogatok érzésen, akkor ők az onlájn szcéna legizgalmasabb alakjai. Ha esetleg egy-egy idézetre is telik a részedről, máris ember vagy köztük, ha elő is adod huszonöt percben terjengősen a tíz perc helyett, egyenesen a hősük leszel.

===AZ IGAZI KOCKA===

Hétköznapi nevén programozó, de ha nem fajtájabelivel tárgyalja akkor preferálja a "feljesztő" titulust. ("És te miben fejlesztesz?") Akad blogja de az inkább tyutyóriál és a munkája közhasznú mellékterméke, bár néha becsúszik egy-egy poszt valamilyen sorozatrészről, illetve magánéletről amiben izzadtan törekszik a személyességre, bár leginkább a külvilág számára érthetetlen zagyvaság a végtermék. Twitterhasználati szokásaira is ez utóbbi jellemző, ritkán közvetít humán nyelven is értelmezhető gondolatokat. Programnyelv elnevezésű meetupokon gyülekezik, sután közelít fajtársaihoz, a beszélgetés két (felesleges) mondat után (inicializálási fázis: hogy hívnak, hol vagy fejlesztő/rendszergazda) gyorsan platformokra és szintaxisokra terelődik, ami után verziószámok szidása és bizonyos alkalmazások istenítése következik (ez a fícsöre, +25 módosító beszédességre bármely fent említett témában). Békés természet, bár hajlamos kissé lenézni a matematikához láthatóan nem konyító mindenkimást. Csavaros, problémamegoldó gondolkodása miatt, ami szellemi kapacitásának 98%-át felemészti ritkán van gyakorlatias ötlete, nehezen kezdeményez és a társalgásban mindig le van maradva öt mondattal, így reakciót ne nagyon várjunk tőle. Vegyes társaságban egyel számosabban vagyunk általa de nem többen (n+1).

===A SZABADÚSZÓ===

A láthatatlan hierarchia csúcsa, ahová úgy jutott, hogy lexikális tudásának (Kultisták) és kombinációs képességeinek (Programozók) hiányát ellensúlyozandó elképesztően jól adja elő magát. Nem köztudott milyen intézményben milyen minősítést szerzett, kicsit-közepesen ért a kódoláshoz és mivel valamilyen szakterület határán mozog ragadt rá némi tudás is, de kenyerét leginkább agilisságával, rinocéroszt megszégyenítő vastagságú arcbőrével és megmondóember-imidszével szerzi. Különleges képessége a Szakmázás: írásban konstans tudja ontani a szósölmédiás-onlájnnetwöringes-szeós bullshitet, ugyanerre szóban is bármikor képes, ezt a tevékenységet sör mellett szereti leginkább folytatni. Tutira fel vagy iratkozva a blogjára, statisztikák, diagramok, negyedéves kimutatások támasztják alá hozzáértését, bár ha a Mashable és bOING bOING feeded is be van kötve az sokat ronthat az élmény újdonságértékéből. Jobb esetben mesápokra épít sztártápokat -aminek a lassú de biztos felíveléséről szivesen vállal előadást-, egyébként kreatív igazgató valamelyik médiacégnél. Huszadik szint felett megkapja a "tanácsadó" előtagot, ami annyit tesz hogy fifti-fifti alapon észoszt az internet jövőjéről és a követendő stratégiákról és ebből ami bejön azt még kétszer aláhúzza utólag. Megjegyzés: a Matyi szigorúan NJK!

Ennyi mára, a lehetséges Mellékkasztokat -biciklis, tumblres, dizájner, újságíró, fotóriporter, egyetemista- talán legközelebb tárgyaljuk.

//A poszt eredetileg a magánblogomon képződött, de gondoltam itt többekhez eljut:)

Lájkolható az egész világ! A Like gomb filozófiája a szemantikus webtől a Facebookig

2010-04-23T21:51:00.001+02:00

Azt hiszem az egyértelmű a különbség, hogy miért néznek arra marslakóként aki most kérdezi meg hogy "és te fent vagy Facebook-on?", mint arra aki mondjuk egy éve tette fel ugyanezt a kérdést. A Facebook élettér lett, aki nincs rajta az nem is ezen a világon él, ahol gépek előtt embereket látni ott biztos hogy szorgosan dolgoznak a FarmVille kapái vagy lubickolnak a FishVille etetnivaló halacskái, ezt senkinek nem kell magyarázni. Az izgalmas kérdés a közösségi web korában mindig az, hogy ha már megvan a megfelelő méretnövekedés, akkor mit lehet kezdeni a potenciállal, vagy még egyszerűbben: mire lesz jó a Fácse nagyfőnökeinek a soksok ember?

Utópia a kezdetekben: web 3.0, vagyis szemantikus web

A Facebook fejlesztői konferenciája, az f8 után végigsöpört a hírmegosztókon az újdonság, megteremtették vala a már jól ismert Like gomb minden oldalba beépíthető változatát. Miért olyan érdekes ez azon túl hogy a fejlesztők böngészhetik a dokumentációt? Merthogy ennek a kis gombnak nagy jelentősége lehet a közeljövőben, HH orákulum most kifejezetten jól világít rá a tényre, hogy a Lájkolható Világ érdekesen illeszkedik a web nagy ideológiatörténetébe. A web 2.0 közhelyszámba menő mítoszát, antitézisét, anti-antitézisét mindenki ismeri aki figyeli az eseményeket. Azt kevesebben tudják, mekkora vízió volt pár éve még a web 3.0 vagyis a szemantikus web: egy olyan álom, amire sokan sokféle utópiát építettek fel. Hogy el tudjuk képzelni, a szemantikus web valami olyasmi, mint egy szépen rendezett könyvtár a mostani hatalmas kaotikus könyvhalmazhoz képest, ahol, mint egy valamire való könyvtárban a könyvek gerincén az osztályozásnak megfelelő jelzet, itt is kölönböző meta-információk rendszereznének minden egyes oldalt. Ez az egész valamilyen leíró meta-nyelv segítségével valósulna meg nyitott szabványként, ennek a gyakorlati megvalósításáról, xml-ról, struktúráról és egyebekről okos matematikusok, programozók, nyelvészek mindenféle könyveket írtak.
Mégis, először a gyakorlat, majd szép lassan az üzleti logika egészen máshogy hozta a történet alakulását.

Köztes állapotok: folkszonómia, social bookmarking

Valamikor az egész szemantikus web ideológia körül született a borzasztó szóöszvér, a folkszonómia. A jelenség amit leír nagyon egyszerű: a Delicious, Stumble Upon és a többi közösségi könyvjelzőző oldal voltak azok a színterek, ebben látták a reménykedők az szemantikus web álmának megvalósulását, a hardcore ideológusok meg az elrontását. A folkszonómia annyit tesz, mint közösségi-kollaboratív címkézés, vagyis az oldalak megtaggelése. Miért a kétkedés? Az eredetileg tervezett például xml-alapú szabványok helyett itt a felhasználók sorolják keyword-ök alá a látogatott oldalakat, vagyis az előző hasonlatnál maradva a könyvtári látogatók rendszereznek hasraütés alapon, és nem az okos és hozzáértő könyvtárosok. Ez nyilván sokkal vadabb szórást eredményez, még úgy is, ha ajánlatos a nagy többség által használt tag-eket alkalmazni egy-egy oldal bookmarkolásakor, hogy a közösségi könyvjelzőző oldalak legnagyobb ajándéka, az ajánlási rendszer működjön. Azaz: ha egy szép tipós oldalnak te is a "webdesign", "design", "typography" címkéket adod meg, akkor benne maradsz a közösségi tag-elésben és ezek a címkék alapján rengeteg hasonló oldalt találhatsz még magadnak, mintha önkényesen a saját címkéidet használnád, pl "szépoldal", "betűkmindenhol", "idevisszatérek".
Ezt a jelenséget a social bookmarkoló alkalmazásokat használók jól tudják, a legtöbben ugye saját jelölésekkel kezdjük, aztán rájövünk hogy mennyire érdemes használni a közösség elnevezéseit. Mégis, érezhető a különbség az eredetileg kigondolt szép új világ viszonylagos precizitása, a szemantikus web és a keszekusza, felhasználói fantáziára alapuló folksonomy, vagy még csúnyábban, tagsonomy között.

Gyakotlatban: Facebook-univerzum...?

Mi kell ahhoz hogy egy nagy elméletből létre is jöjjön valami új? Sok-sok felhasználó. A manapság annyira felhájpolt közösségi web logikája viszont sokszor éppen fordított: a recept szerint a méretnövekedésre alapoztunk, most van egy rakás felhasználónk, mondjuk úgy 400 millió a Facebook esetében, mit kéne velük kezdeni? Hogy lesz belőlük profit? A követendő trend most minden közösségi szolgáltatásnál az, hogy adj ki nyilvános API-t a potenciális fejlesztőknek és egyben tegyél közzé a júzerek számára széles körben használható játékszereket szépen dokumentálva, mint ez a Like gomb. A Facebook, ha bejön a várható reakció és mindenki nyomkodni fogja a sokak által kirakott pofás Like gombokat, akkor gazdag adatokhoz juthat a felhasználói preferenciákról, megvalósítva a social bookmark alkalmazások által már népszerűsíteni próbált ajánlórendszert, de az ismeretségi hálóhoz kötve, azaz sokkal szimpatikusabban, egyenesen a barátainkon keresztül. A Facebook egy élettér, olyan mint egy pláza, és ugyanúgy igaz rá az IRL végletekig egyszerű törvényszerűége, hogy ahol nagy a nyüzsgés, ott ügyesen csomagolva és megfelelően lebutítva régi és kevés érdeklődést jelentő bonyolult játékok is izgalmasnak tűnnek fel, főleg ha elég nagy a felhajtás.

Szóval emberek hajrá, nyomkodjuk bátran a Lájkot, legyen minden blognak rajongói oldala és minden posztnak fanjai!!

Ennyi volt a mai kis webtörténet, a legközelebbi tutorial-posztban a Like gomb kódba applikálását fogom részletezni!

Az emberek sörözni járnak, a kockák meg meetupra

2010-04-09T23:48:00.003+02:00

Nna, mivel az Urban Buddha épp történelmi redesign előtt/alatt áll jelenleg aminek ~~ki tudja mikor~~ nemsokára meglesz az eredménye, addig is gondoltam nem hagyom olvasnivaló nélkül az esetleges idetévedőket és lefirkantom létezik még olyan aki esetleg még nem tudna róla, hogy a meetup az egy igenjó műfaj. Ha nem világos a szó, ez egyszerűen csak azt jelenti hogy a geekek mindenféle alibi alapján összegyűlnek valami underground helyen ahol is előadásokat tartanak egymásnak, szakmáznak, söröznek, egyszóval a meetup a szocializálódás terepe. És hogy honnan lehet erről tudni? Például más kockáktól, vagy a bizonyos oldalakról, ahol is az ember az érdeklődésének megfelelő találkozókról kaphat értesítőt.

Időrendi sorrendben az elmúlt másfél hét meetupjai személyes benyomások alapján:

Budapest JS Meetup

A JavaScript-ben utazók első meetupjának a Szabadság térre néző kis atmoszferikus loftlakás, a CoLaBs biztosított helyet. Annak ellenére hogy ilyen friss kezdeményezésről van szó, elég szépen megtelt az előadóterem. Nem tudom pontosan ki volt a kameramen, de neki köszönhetően Ustreamen kikerült az egész ott a hálóra ami olyan teret engedett a külső feedbacknek, hogy egy-egy prezentáció után kérdezni nem csak a jelenlevők tudtak, hanem az eseményt "kintről" követőkét is beolvasták. Hamár meg lett örökítve: Bártházi mester beszélt a Node.js-ről, LacKac a Sammy.js kúlságát boncolgatta, Szász Tibor az Adobe Air lehetőségeit mutatta be, Pusztai Tibor pedig egy villámelőadás keretében js-rejtvényt adott fel a jelenlévőknek jutalomért.

New Tech Meetup

Igaz hogy a Dürer Kertben rendezett ehavi "Nagymeetup" nem tudta körözni a múltkori Merlines évfordulós PechaKucha Night-tal egybekötött nagyszabású hepöninget, de az tény hogy a hónap első szerdája az az alkalom amikor a magyar (web)fejlesztés/ innováció színe-java felvonul és beszámol meglévő startupokról vagy új kezdeményezésekről. Amilyen például Szabó "HH" Gergő és Árvay Dénes élő közvetítésre épülő projektje, vagy Benedict Andrásnak az Iwiw Kapu-nak keresztelt API-nyitása, Benedek Balázs újszerű távmunka clustere, Tóth Benedeknek a Turulcsirip integrációja vagy Sebestyén "razZ0r" Endre adatelemzés a biotechnológiában előadása volt.

SF Meetup

A "kis meetup" egy nagy szerető család Jun és Kelt atyáink szervezésében, mindig különleges alkalom a meetupok sorában. A mostani szülinapi találkozón Fonyódi Tibor beszélt a Géniuszról és a hazai sf-filmforgatásról, Dworkyll a military-vonalat mutatta be, Gazs a negyven éve tartó sorozat, a Doctor Who fogyasztására lelkesített, Szemes Balázs pedig az ebook olvasás jogi-közgazdaságtani kérdéseit feszegette, majd az R2D2-torta elfogyasztása után youtube-diszkó és kötetlen örömködés történt. Ha a mostaniról is készült hangfelvétel mint a múltkor akkor majd ápdételem:)
ÁPDÉT: megjelent Kelt beszámolója a Worldshots-on, hanganyagokkal!

Zárszóul...?

Minden ~~hétre~~ napra egy meetup, ez a jelszó. Gyertek, érdemes.

//a kép némileg cheat a propaganda teljessége kedvéért, a múltkori new tech meeetupon készítettem

Kínai mainstream pop-kalandozás: Jay Chou - Fearless

2010-03-21T21:13:00.000+01:00

Ahogy eljutott hozzám hogy a Last.fm nem menő, míg a Blip.fm igen, gondoltam kipróbálom az utóbbit, így találtam ezt a videót, aztán sokáig tervezgettem bedobni itt (ezalatt N tartotta meg a köztudatban -thx), de most hogy a múltkor Damage is kérdezett, csak bemutatom végre Jay Chou-t, az aktuális kínai pop-szcéna egyik sikítva ünnepelt sztárját, a Mandopop taiwani multitálentumát. A klipből is kiderül hogy a szám a címében is nevezett filmhez, Jet Li állítólag utolsó wushu-filmjéhez, a Fearless-hez készült, ami Huo Yuan Jia harcművész mester életét dolgozza fel némi slow-motionnal fűszerezett klasszikus repkedős csihipuhiban. Lehetne fejtegetni hogy az erényről szóló film mennyire propagandisztikus jellegű de ez szpoilergyanús mellékszál; a filmhez készített klippel Jay Chou állítólag nyugati rajongói táborát akarta kiterjeszteni, és tényleg megdöbbentő ahogyan egyensúlyoz a műfajok határán és vegyíti a hagyományos keleti elemeket a nyugatiakkal. Minden belefér a pienhangos pentaton nyávogástól a fúziós gitárhangzáson át az RnB-s, poppos részekig. Pinyin, angol és írásjegyes felirattal, íme:

Geek mennyország: Budapest Micro III.

2010-03-14T23:48:00.000+01:00

Azt mondják az idelátogatók Budapestet az underground arca miatt szeretik annyira.

Tegnap a Tűzraktérben került megrendezésre immár harmadik alkalommal a Budapest Micro, a 8-bites nintendo-trance hazai és nemzetközi DJ-ket és VJ-ket felvonultató rendezvénye. A Hackerspace-esek adtak némi ízelítőt a múlt héten hogyan lehet C-ben zenét írni, így aztán szombat éjjel alámerültünk a négyszögzene világába. A chiptune workshopról lecsúsztunk, azonnal a commodore 64-es szimfóniák mélyvize fogadott, ahol a demoscene világ elektro-istenei játszottak szent önkívületben potmétereken és gameboyokon. És tényleg, ez egész happeningre az utolsó fellépő, a beszédes nevű nizzai JE DEVIENS DJ EN 3 JOURS (JDDJ3J) tette fel a koronát.

Sokszor volt már olyan benyomásom amikor a youtube nyílt vizein eltévedtem és találomra kattintgatva fedeztem fel vad zenei dimenziókat hogy hiába hallgatom sokadszor is az idegen formákat, nem tudom dekódolni, hogy kéne ismernem körülötte a kontextus hogy a kezemben legyen a kulcs. Éppen ez volt a legérdekesebb a tegnapi liveact nörd-partiban: aki még nem kóstolta élőben a műfajt, az el sem tudja képzelni hogy a supermario és az ősi kvarcjátékok hangzásából polifónikusan előburjánzó őrület mögött milyen szubkultúra áll. Amit egy videó vissza tud adni az erősen a jéghegy csúcsa, mert amikor a fehérzaj teljes spektrumát lekódoló zenészek játszanak a happy hardcore-től a legsötétebb dubstepig, kiegészítve a vizuális elemeket szolgáltató pixelmágusok vetítésével, mindez geekek tomboló gyűrűjében, nna az IRL-ben valami nagyon más.

Ajánlom mindenkinek!

Milyen hírek terjednek legjobban az internet közösségi hálózatain?

2010-02-14T17:06:00.001+01:00

A Kossuth Rádió 30 perc alatt a Föld körül című műsora az, amibe kölyökkorom óta szívesen hallgatok bele ha éppen úgy adódik. Az egyik kis párperces összefoglalóban hallottam épp az imént, hogy a Pennsylvaniai Egyetem szociológusai a több mint hat hónapos kísérlet során negyedóránként analizálták, milyen kulcsszavak szerepelnek leggyakrabban a mailben (?!) továbbküldött tartalmakban. A cikket némi keresgélés után megtaláltam a neten is, és ha már a rádióműsorban egy az egyben lefordítva adták tovább, lássuk mi is!

A jó híreket vagy a rosszakat szeretjük-e, finomítunk vagy hozzáköltünk még, és hogy az adott újság/oldal melyik részéről a legesélyesebb a figyelem megszerzése, ilyesmik foglalkoztatták a kutatókat. Hogy a tartalmak "fertőzőképességét" (virality) vizsgálják, 2008. augusztusától 2009. februárjáig 7500 cikk terjedését vizsgálták különböző tényezők tükrében, mint például hogy a nap melyik szakaszában vagy az adott oldal milyen részében kerültek publikálásra. Ezekből egy random háromezres mintát független olvasók osztályoztak aszerint, hogy mennyire volt hasznos vagy épp meglepő, emellett számítógépes algoritmust is használtak, hogy a szövegeket azok érzelmi töltése, sőt annak pozitív vagy negatív jellege szerint is súlyozzák.

A cikk írója szerint mégis meglepően nem az olyan írások a legnépszerűbbek amik a szexről szólnak, sem a hangzatos címűek (pl "Hogyan befolyásolja a macskád étrendje a házasságodat, és mért Bush hibája"). Érdekes hogy a leggyakrabban továbbított tartalmak tudományos jellegűek voltak, méghozzá nem is kzárólag a gyakorlatiasabb vonalról ahogy gondolnánk -mint egészségügyi infók vagy elektronikus kütyük-, hanem egészen súlyos területekről, amilyen a paleontológia, a csillagászat vagy mondjuk a "szarvasok látásának fénytana".

A kompjúteres analízis ugyanakkor kimutatta, hogy az adott szöveg érzelmi töltése a másik amire ugrunk: az olyan címek mint "A depresszió újraértelmezése mint puszta szomorúság" vagy "Mikor nincs más mindig a beteget hibáztatják" tuti befutók. Sőt, a pozitív hangvételűek jobban kitüntetjük figyelmünkkel, mint a negatívokat. Ami érdekes, hogy a hosszabb lélegzetvételűeket sokkal gyakrabban küldték tovább, mint a rövid szösszeneteket, az egyik kutató szerint egysezrűen azért, mert ezek érdekesebbek voltak és jobban lekötötték az olvasót, amit úgy mértek, hogy ugyanabban a témában a Times kiadta a rövidebb és a hosszabb verziót is.

A megdöbbentő cikkek szntén nagy népszerűségnek örvendtek, mint amilyen egy New York utcáin elszabadult csirkékről szóló írás volt - a magyarázat szerint azért, mert a hétköznapiságon kívüliség érzetét keltik.

A kutatást feldolgozó cikk sokat emlegeti a félelemmel vegyes tiszteletet és csodálatot (awe) mint az érzést, amit a legnagyobb figyelemmel kísért tartalmak váltanak ki, egyfajta transzcendens érzületet, amit a nálunk nagyobb dolgokkal való szembesülés ad. Azok inspirálnak minket, ahol azt érezhetjük, hogy milyen kicsik vagyunk és a világ végtelen és rejtélyes hely; az író úgy tudja ezt elérni, hogy kizökkent minket az alap mentális hozzáállásunkból és más nézőpontból mutatja be a világot. Látni a Grand Canyont vagy egy fantasztikus műveszeti alkotást, hallani egy nagy elmélet vagy mondjuk egy csodálatos szimfóniát, különlegesnek megvilágításban látni valami hétköznapit vagy egymástól távol eső dolgokban nagy összefüggéseket felfedezni, ezek azok az elmenyitogató dolgok amik kiváltják a csodálatnak ezt a különleges érzetét.

Míg gyakorlatias dolgok továbbküldésének motivációja, mint amilyen a pénzügyi tippek vagy egészségügyi tanácsok a klasszikus közgazdaságtani viszonyrenszerben magától értetődő -küldök valamit hogy cserébe én is kapjak valamit-, míg a fentebb említett, csodálatot kiváltó cikkek elpasszolásának pszichológiája összetetteb, talán az az önös érdek lehet mögötte, hogy érzékeltessük az ismerőseinkkel milyen tájékozottak is vagyunk és hogy ha átküldjük akkor így megdöbbenthessük őket is. Főleg kiegészítve a hozzáértés látszatát adó félmondatokkal.

A kutatók szerint mégis többről van itt szó, mint pusztán a fennsőbbrendűség érzésének keltése: az ilyen emberek érzelmi kommunikációt próbálnak kiváltani. Az érzelmek arra vezetnek minket, hogy megosszuk őket, és ha hallunk/olvasunk egy történetet ami átformálja a gondolkodásunkat a világról, akkor még inkább arra fogunk törekedni, hogy továbbadjuk, terjesszük, propagáljuk a vallásos csodálat és megvilágosodás ilyen értzését, ezzel is bevonva az átélés élményébe másokat.

A Penn kutatása kimutatta, hogy más érzelmeket is szeretünk megosztani: például a félelem és szorongás, amiről az újságírás már régóta tudja hogy sokmindent el lehet adni vele (fear sells), hasonlóan erős befolyással bír az olvasókra. Mégis, a csodálat a legerősebb olyen érzelem, ami cselekvésre, megosztásra készteti az olvasót.

Azt hiszem ez a poszt is megéri a pénzét, hosszú is, pozitív is, megfelelően (ál)tudományos és nagy összefüggéseket világít meg. Ahogy az eredetiben is kötelező, ha most Kedves Olvasó érzed a fennkölt csodálatot hogy megtudtál valami újat a világról, akkor ugye tudod a dolgod...:)

//Itt a teljes kutatás PDF-ben.

Mentőöv az információ webkettes tengerében fuldokló bloggereknek

2010-02-10T23:33:00.001+01:00

Nna ha már kicsit rendbeteszem itt az Urban Buddha háza táját lassan, már ami a navigációt és az általános küllemet jelenti (köszönet Dimitrijnek az építő kritikáért), máris itt az alkalom hogy ezúton reagáljak Kicsi Sáti posztjára a blogoszféra állapotáról.

Először is előre elnézést az olvasóktól, Sátinak igaza van, a blogolásról blogolni totál nemnormális dolog, főleg nem ha az ember ráfixálódik erre a témára. De a webbel most valami történik, gondolom akiknek az eddigi Tumblr-ös és hasonlóan geek posztok kínaiul hangzottak, mostanra azok is észlelnek valamit például a Google ~~Buzz~~ Zümm vagy a Facebook alapján. Gyorsuló fordulatszám, tartalomdömping és növekvő zaj. Az Urban Buddha pedig a webkettes egzisztencializmus boncolgatójaként fogható meg leginkább, szóval fenntartjuk a jogot a téma tárgyalására.

Kicsi Sáti nem szégyellősködik, belecsap a közepébe, mégpedig egy blog növekedése versus témaválasztásának dilemmájába. Igen, alap törvényszerűség hogy a látogatottság, ismertség egyenes arányosságban áll egy adott blog korlátoltságával, vagyis hogy az idetévedő olvasó milyen gyorsan lövi be hogy miről is van szó, 10 másodperc vagy fél perc alatt. Bizony, kegyetlen fajta az olvasó, nem ad ennél sokkal több esélyt -ami mondjuk érthető is. Ilyen zajban...? Vannak bizonyos törvényszerűségek, mint hogy ha egy blogger nem képes a mondandóját elég szűk körre pozicionálni, akkor ne számítson túl nagy potenciálra, ez alap. Persze, egy megoldás az ha az ember megköti a kompromisszumot, én ezt tudom nyújtani, vagy kell vagy nem. Mégis, ha nem akarok valami nevetséges szintre redukálni témát tekintve és tizenöt ultratematikus blogot futtatni egyszerre, viszont van bennem némi becsvágy és kísérletező hajlam akkor előkerül az optimalizálás kérdése.

A recept nem hosszú, egészen pontosan három dolog.

A komplex blogok a tematikus-szakmaiak babérjaira törnek, de voltaképpen énblogok egyenesági leszármazottai. Ha valaki nem tud napi 12-16 órát gép elött ülni és nem akar témát szűkíteni se, akkor be kell dobnia az "életérzés" adu-ászát, vagyis jól megragadható, behatárolható személyiséget, akár végletesen túljátszott karaktert kell nyújtania (Guy Ritchie Sherlock Holmes-a tökéletes példa).

A másik dolog ami sokkal érdekesebb és a kereslet oladaláról közelít a köztudatról szól: ha azt akarod hogy olvassanak, nem csak az kell hogy értsenek, hanem hogy éppen arról írj ami az embereket leköti abban a pillanatban. A köztudat kérdésére nemsokára hosszabban visszatérünk.

A harmadik Plastik Józsi szentenciája és nem is érdemes ragozni, tolni kell a kontentot fátter, írni bele a világba ahogy jön -persze okosan-, de semmiképp sem halálra agyalni hogy mit hogyan.

Tolni a kontentot, de hol és milyen áron?

2010-01-29T23:33:00.000+01:00

Plastik Józsi sokat emlegetett epic szlogenje óta sokat gondolkodok ezen a kontent dolgon, az Urban Buddhán meg a magyar blogoszféra állásán. Főleg mióta találkoztam Wyctim közléskényszerével és Zerking filózásán a közösségi média állapotáról. De haladjunk szép sorban.

Azt hiszem a legtöbb hozzám hasonló félig-egészében aktív bloggert elérte a kórság ami mostanában igen széleskörű buzz alapja: a felület választásának kérdése. Merthát ugye létezik normál blogszolgáltatóból is egy rakás, magyar és nem magyar, igényes és ópenszósz, nem mindegy hol is tolja az ember a kontentot.

És akkor ezeken kívül ott vannak a gyorsblogok is, a fast food kontentszolgáltatók mint a Tumblr és a Posterous, amik annyira felkavarták a kedélyeket.

De miért is nem mindegy hol írjon a leendő blogger? A newbie kisláma általában az alapján dönt hogy nna ez jól néz ki, a sokatmegélt pro aztán hogy nna, ennek nemcsak a CSS-ébe lehet belenyúlni. Mégis a legtöbb sima blogger ott van a twitteren is, és életében legalább egyszer megkísérti a Tumblr csábítása és egy óvatos próba erejéig esetleg félrelép.

Aztán forgatókönyvszerűen jönnek a klasszikus fázisok, az első hatalmas felszabadultság, tartalom futószalagon ömlesztése, önfeledtség, majd kétféle kimenete van általában a történetnek, az illető vagy megcsömörlik és aztán egy keserű záróposzttal -"mért hagytam ott a Tumblr-t végleg" címmel- lelép hogy néha-néha visszakacsintgasson, vagy végleg ottragad és időnként visszatér a rendes blogjára ha "valami komolyat is akar írni".

Hogy megy ez? Mi a lélektani háttere a fast food blogolásnak?

Bűn-e a Tumblr, a felszínesség áruló jele?

Persze én sem vagyok kivétel, van hogy teljes erővel az Urban Buddha legújabb csúcskontentjén dolgozom, aztán hetekig a Tumblr-en élek és létezek.

Miért?

Az igényes tartalom, vagyis egy rendesen kidologozott poszt összehozása rengeteg energia és szöszölés, míg egy Tumblr szösszenet stopperrel mérhető időn belül van kész. Mégsem ezért ábrándulok ki a nagy blogból és vágyok könnyű-gyorsra, hanem a reakció miatt. Amiért minden blogger ír. Elképesztő tud lenni egy főleg nem magyar blogszolgáltató kihaltsága, pár megosztás, komment esetleg, aztán elül a jobb kontent után is a hype. Egy olcsó tumbász-este 8-10-15 posztja meg csak úgy spontán megszületik miközben az ember aktívan részt vesz a közélet fogyasztásában és alakításában, azaz az összznépi anyázós-fikázós-újpéterezős reblog áradatban.

A környezet határozza meg hogy mennyire van motiváció tolni a kontentot?

A Tumblr egy igen sajátos eszközt használt a közelmúltig a lekötésre: a tumblarity intézményét. Azért volt zseniális ez a kis számocska a dashboard közepén, mert belső rendszerbe foglalta mindazt a jutalmazó-mechanizmust, ami miatt egy blogger blogol: a reggeli statisztika- nézést, reakciót egymásra amit máshol kommentnek hívnak, a reblogvadászatot hogy most akkor aratni fogok ezzel, na meg a sürgetettséget hogy jaj egy hetet kihagytam a hülye nyaralás miatt. Függőséget okozott és belekényszerített e közös fordulatszám átvételébe.

Aztán a Tumblarity eltöröltett, én meg elvesztettem a fonalat, kizökkentem, kiestem.

Ezek után tökéletesen érthető a Wyctim-féle blogazine propagálása. A megoldás a kis-közepes és rendes blog választás síkján roppant egyszerű lenne egyébként: egy olyan felület, ami integrálja mindezeket a funkciókat, és lehetőséget enged felszínes és komolyabb kontent tolására is egy helyen, mondjuk úgy hogy nem időrendben hanem rovatok alapján jeleníti meg a bejegyzéseket.

Mint a ~~Metro~~ Metropolban.

A Szörcs.hu fejlesztőgurujának, Zerkingnek a bajára már nincs ilyen egyszerű válasz. Tényleg, mintha egy az egyben hiányozna a magyar webről a közösségi tartalom, mert szomorú de igaz: akármilyen izgalmas, őrült vágta is a Tumblr, másnapra minden eltűnik a süllyesztőben. Tompa tommmnak igaza van: kevés a hozzáadott érték, a legtöbben továbbpasszolják amit találnak. Mégsem hinném hogy a tartalom előállításán vagy továbbosztásán bukik az ügy, inkább azon, hogy a magyar blogoszféra tagjai nem reagálnak egymásra, jóformán tudomásul sem veszik egymást, kevés a párbeszéd a "rendes blogok" között, közben a Tumblr-ösök vígan reblogolják egymást és köszönik szépen, jól elvannak!

Heti Buzz: Google Nexus, Bono kinyilatkoztat, szuper kontrollcsoport, Kína virtuális Nagy Fala

2010-01-13T00:13:00.001+01:00

Új rovat indul az Urban Buddhán Heti Buzz címmel. A buzz szellemét próbálom összeszedni a nem garantált adott egy hétben, vagyis mindazt, amiről a szóbeszéd említést tesz, ami körül a blogoszféra zizeg, pörög, gyülekezik, ami sok-sok olvasót lázba hoz és egy táborba tömörít. A szempont a merítésnél tehát a tömegek kétes bölcsessége, ezért a forrás a nagy híraggregáló óriásblogoktól kezdve (Mashable, BoingBoing) a kifejezetten trendvadász szájtokon (Buzzfeed, TrendHunter) -és annak magyar megfelelőjén, a Turulmemén- át terjed az általam saját kezűleg válogatott brékingekig a Readerem feneketlen mélyéből, esetleg némi Yamm vagy Twitter trending #hashtag-gel megfűszerezve, csak hogy a real time gerjedelmekre is fény derüljön.

Tehát: minden, ami nektek érdekes volt, újra itt, ha lemaradtatok róla.
Egyelőre csak röviden kedvcsinálóként:

Bono, miután kipipálta az AIDS témakörét és helyretette Afrikát, tízpontos kinyilatkoztatást adott közzé. A karizmatikus világmegváltó élő szobra szerint a világnak követnie kéne Kínát, ahol élen járnak a web szűrésében, ez ugyanis megállíthatná az illegális kalózletöltéseket. (Mashable egy, kettő)

A Google piacra dobta a Nexusnak keresztelt okostelefonját ("FUCK iPhone!!"), ami azért izgalmas, mert Philip K. Dick "Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal" című művében, amiből a Szárnyas fejvadász is készült, ugyanígy hívják az androidokat. Lett is belőle nagy témázás, hogy lehet-e neveket copyright-olni. (BoingBoing)

Nicholas Cage mindenkivé vált. (niccageaseveryone)

Vicces kedvű dizájnerek photoshopban kitenyésztették a tökéletes nőt: hogy nézne ki az ideális asszony, akibe Angelina Jolie-t, Charlize Theron-t, Jessica Albát, Keira Knightley-t, Monica Belucci-t és Scarlett Johanson-t, szóval összesen 16 szépséget oltottak? (Gizmodo)

Káeurópai kismagyar riöliti: BKV, szuper kontrollcsoport, Szalainé Szilágyi Eleonóra rács mögé, sztrájk meghatározatlan időre. Kirúgott villamosvezető döbbenetes vallomása egy rosszul szervezett cég belső ügyeiről. (Tékozló Homár)

Valami őrült összeszedte a Lost helyszíneit egy térképre. Éljenek a Google Maps mashupok! (...?)

Pécsi "Pollner" Ferenc a hírügynökségek történetéről, illetve arról, mi szükség is van az MTI-re. (Médiablog)

Vámosi Gergő interjúja Netanel Jacobssonnal, az AOL és Facebook egyik nagyfejesével. Tökéletesen mainstream menet, minden benne van ami az elmúlt pár hetet-hónapot jellemezte, Vodás Müller-ügy, valósidejű net, és amiért igazán izgalmas, az a nagy kínai cenzúra mítosza... (Origo)

...amiről már lassan minden nap olvasok valahol. (Wired) Pedig ott is élnek emberek, fogyasztják a nyugati popkultúrát, és valahogy neteznek és kommunikálnak is, így arra az elhatározásra jutottam, hogy minden előképzettségemet latba vetve a jövőben megpróbálok kicsit utánajárni a Kína internet-cenzúra körüli irtózatos buzznak.

Közösségi koordináták: 2010 lesz a geonet éve?

2010-01-06T00:10:00.000+01:00

Nna, miután felkent prófétáink elmondták a tutit hogy mit vár a net népe 2010-től, én is hozzáteszek egyet a klasszikus realtime web - API használat - mobil szentháromsághoz, ami igazából logikusan következik épp az utóbbi kettőből: geonet.

A Mashable is írja, hogy a következő esélyes killer app a való világra épülő, helymeghatározással összekötött közösségi oldalaké lesz. Mi kell hozzá? GPS-re nyitott okostelefonok, olyanok amiket már párezerért hozzádvágnak előfizetéssel, aztán mondjuk a Google Maps API-ja, és akkor már csak egyvalami hiányzik az irtózatos hype-hoz: a user-generated content, UGC ahogy illik mondani, vagyis a felhasználók által hozzáadott tartalom.

A fenti cikk öt mozzanatot emel ki, amit 2010-re várhatunk a geolokáció-képes (hm...) alkalmazásoktól.

A Facebook-státusz tartalmazni fogja az épp aktuális koordinátáinkat.

Már aki akarja, mert ugye ott a nagytestvér-para, amire mi, káeurópaiak még inkább hajlamosak vagyunk. Kevesen hallottak még itthon szerintem olyan közösségi oldalakról, mint a Foursquare vagy a Gowalla, pedig milyen érdekes egy pillanat alatt felmérni hol vannak épp a barátaid, vagy csekkolni, mit írtak egy-egy helyről mások akik már próbálták.

Helyfüggő szolgáltatások.

Talán az LBS, azaz location-based services lesz az a buzzword, amit a nép eltanul a térinformatikától. Pedig már létező dolog: mobilképes okostelefonod és bizonyos helyek kommunikációját jelenti a javadra. Éhes vagy? Egy kattintás, és ki is derül, hol milyen étterem mit ajánl a környéken. Loopt, Yelp, GraffitiGeo, itthon mikor lesz valami hasonlónk? Mobile tagging, friend alert, QR-kód, csak így futólag a varázsszavak.

A Twitter kiépíti saját helyfüggő szolgáltatását.

A Twitter igazából már tavaly novemberben lefektette ennek az alapjait az opt-in (engedélyezhetően) hozzáadható szélességi- és hosszúsági koordinátáival, amire magyar mashup is épült ha jól emlékszem, büszkék is voltunk rá meg tartottunk is tőle, nem tudom hogy áll most a Csiripmap szénája, de a trending tipikokkal együtt elég ütőset lehetne csak adatvizualizációs szinten kihozni egy ilyen ötlletből.

A lokáció-megosztás mindenhol jelenlevővé válik

Egy google keresés a 'kaja' kulcsszóval egy rakás helyet fog kidobni amit IP-címek alapján dob ki? Valós idejű találatok mért csak időben jelöljenek releváns információkat, mért ne térben is?

A helyzetmeghatározás az új média vesszőparipája és egyben elrettentő tanulság is lesz

A Twitter már eddig is a webkettes forradalmárlelkűek fő hivatkozása, citizen journalism, ugye ismerős. Iráni választások, földrengésről leghamarabb twittelés, a média hírfeldolgozása már alapból eléggé változóban van, hát még mi várható ha beüt a nagy geonetes koordinátaalapú közösségi web?

Miért lenne ez az egész térbeliség- földrajziság akkora paradigmaváltás?

Nézzünk körül: mindenki a facebookon, iwiwen, twitteren, tumblr-en lóg, de főleg a facebookon.

El tudunk képzelni egy olyan netet, ahol nem fiktív kerteket kapálhatnánk, hanem mondjuk megpörgethetjülk Budapest térképét és látnánk hol vannak az ismerőseink, vagy éppen mi megy a belvárosban, vagy hogy mit írtak mostanában az emberek egy frissen nyílt kávézóról? Esetleg virtuálisan járni az utcákat, lehetőségekre vadászva? Neten utazni...?

Már csak az aggaszt, hogy hozzánk mikor érkezik el a dolog. Próbáljátok ki mit dob ha beírjátok pl a Gowallába hogy Budapest... A felhasználói tartalom, az kell ide, csak a motiváció a kérdés...

Az Urban Buddha legérdekesebb keresőszavai 2009-ből

2010-01-02T00:05:00.000+01:00

Hogy tradíciót csináljunk a szokásból, a tavalyihoz hasonlóan újra itt az év végi kis összefoglaló az Urban Buddha 2009-es évének legérdekesebb keresőszavaiból saját kezűleg válogatva, a gúgl analitiksz közreműködésével.

urban buddha, urbanbuddha, urbanbudha, urban butha, hhanuman

-hálaajóégnek, alakul a brandépítés, legalábbis a név kezd gyökeret verni a köztudatban.

mentális térkép, kognitív és mentális térképezés

-amilyen hosszú volt, úgy tűnik sikerült monopolizálni ezt a keywördot: a mentális térképkeről szóló poszt egész sok látogatót vonzott (összesen több mint 50 találat ezek kombinációjára)

under the mountain, a hegy gyomrában, a hegy gyomrában sorozat, a hegy gyomrában részek, a hegy gyomrában összes rész

-nosztalgiára építeni egyre nagyobb biznisz, ahogy ez a poszt is példázza. Pedig mások is megírták már máshol.

kcssk, kcssk felújítás, csoogle, budaörsi napok 2009, budaörsi napok képek, kcssk kultúrhét

-a főhadiszállásunkról szóló néhány írás is kapott egy jópár találatot, főleg a kollégiumi háló (Csoogle) amire igazán kiváncsiak a népek.

urban exploration, urban explorer, párisi udvar, budapestről angolul, timeout budapest, budapest terei, belső udvaros üzletek terve, budapest art nouveau

-mégiscsak érdemes az Urban Buddha offline vonalára is koncentrálni...

street art budapest, billboard ragasztás

-...ahogy a street artos -culture jamming-es agyalásra is talán

geo tagging az mire jó

-nna itt kezdődnek a finomságok...

twitter vs tumblr, mi az a tumblr, magyar twitter sms, mire jó a tumblr

-mégiscsak a mikroblog felvirágzásának éve volt, ez megmutatkozott a keresésekben is.

egyetemi oktatási kérdések, bölcsészképzés, bölcsész keresünk, bölcsész képzés felesleges, mit olvas a bölcsész, műveletlen főiskolások

-miután született pár poszt a bölcsészképzés elkeserítő helyzetéről meg úgy általában a felsőoktatásról is, sokan találtatok ide hasonlóan jó kérdésekkel

"egyetemre érdemes menni?"

-ha már valaki bedobja a góglnek ezt a kérdést az már nem elveszett ember. De hogy épp nálam keresi a választ...

"anglisztika mit kezdek diplomával", mit lehet kezdeni anglisztikával

-hehhe:)

"az a legdurvább és legérdekesebb az egészben: ha a nagyságrend exponenciálisan nő (pl. hírek mennyisége)"

-ez az ami totális rejtély volt számomra: a fenti kifejezés alapján 26-szor került ide valaki, gondolom egyszerűbb volt rákattanni erre a félmondatra mint megkönyvjelzőzni az oldalt. Egyszerűbb url-t kellett volna kitalálnom anno?

"aranymosás technikája"

-jó vicc. Összesen vagy tízszer.

"idő nem boldogít"
"afterparty jelentése"

-neologizmus rulez. Nyelvészetileg érdekesek lehetnek a google keresési statisztikái nemsokára.

csillagozás a neten
görög mitológia a női szavazójogról
főzött málnaszörp

-leírtam ilyet valaha?

magyarosrszág kakaó importja
ki ad el emos cuccokat olcsón

-a kérdésfeltevés szofisztikáltságára hívnám fel a hangsúlyt. Na nem mintha bántani akarnám az illetőt, elvégre mégiscsak egyel több értékes olvasó:)

könyvek az alekszandrából
magyar kukkol
félrelépésem videó, félrelépésem története

-hm, azért ez elég nagy mellényúlás. Igyekszem a jövőben a nyelvezetembe ravaszul beágyazni jó sok fasz, pina, baszás és hasonló kifejezéseket, hátha jó ütra téríthetek pár pornóvadászt.

hhanuman[kukac]gmail.com születési év

-érdekes érzés a reggeli kávé mellett azt látni a statisztikáidban hogy előző nap utánad nyomoztak. Ilyen ez a világ.

"buddhizmus piros pötty", buddha medál vásárlás, buddha média, buddha budapesten, buddha neten, buddha képek budapesti boltok, buddha sidebar gadget, buddhizmus mint mém, budha múzeum

-a Buddha szó leírásával még elég sok probléma akad...

City of Bits: ha a net egy nagyváros volna

2009-12-21T23:58:00.000+01:00

My name is wjm@mit.edu (though I have many aliases), and I am an electronic flâneur. I hang out on the network.

Valahol William J. Mitchell könyve környékén ért a vad dimenzióváltás amit a félév végi őrület hozott, így egyszerre próbálom interpretálni a közel egy hónapja tervbe vett City of Bits-et és szinkronba hozni a közelmúlt buzz-témáit, csak hogy a naprakészség látszatát se veszítsem el.

Tehát: a City of Bits azért üt nagyot, mert hiába íródott 1998-ban, simán megállja a helyét most is, sőt, ha szabad ilyen közhellyelélni, még aktuálisabb mint valaha. Távolról nézve az egész közelítésmódja valahol a Mátrix-trilógiát idézi, méghozzá a lehető legkonkrétabb értelemben: a mátrix mint virtuális valóság egy hely, vagyis helyek, terek halmaza. Megvannak a jelenetek a folyosókkal, ajtókkal? Második rész, a Keymaker, aki a kulcsokkal zárakat nyit, a túloldalon meg hegyek-erdők? Harmadik rész, Neo a Trainman csapdájában?

Valami ilyesmi ez a könyv is.

A City of Bits -építészeti grafikákkal, alaprajzokkal illusztrálva- azzal a gondolatisággal játszik, hogy milyen lenne az internet, ha valódi tér lenne. Párhuzamokat visz végig: ahogy mi Cyborg citizen-ek -vagyis mi netezők- megjelenünk az elektronikus agórákon, ahogy vásárolni megyünk a nagy bevásárlóközpontokba mint az Amazon vagy az Ebay, ahogy virtuális múzeumokat, azaz képtárakat nézegetünk, vagy találkozunk egymással az egyes csetszolgáltatóknál...

Mitchell sokkal elvetemültebb, mint amilyennek ez így elsőre hangzik, és a Bitsphere rejtelmeit a valós terekkel -könyvtár, piactér, börtön- összehasonlítva egész érdekes következtetésekre jut a netezési szokásainkkal kapcsolatban. A Google Books-on is részben elérhető City of Bits épp ezért izgalmas: valószínűleg már mindenkinek a könyökén jön ki a különböző, internetezési szokásokat boncolgató elemzések, szabályszerűségek -Mitchell valami teljesen eltérő gondolatmenetet visz végig. Csak hogy egy példát mindjunk, nála a webes privátszféra, a jelszavak és védett hatáskörök IRL párhuzama a falak az utcán: azért vannak, hogy az embert lekorláátozzák az előrejutásban és egyértelműen kijelöljék, mettől meddig terjednek a határai.

A City of Bits az aktualitásai miatt is lenyűgöző olvasmány, és akkor itt jöhet a kötelező naprakészség. Ha 2010. nagy webes próféciáira kíváncsi valaki, akkor főleg a "valósidejűség" varászszavába fog leghamarabb beleütközni. A Twitter a forradalom élharcosa, aztán jön az abszolút overhype nagyágyú, a Wave, amiről még senki nem tudja igazából mért is nagy durranás, de biztos az, már posztok százait legyártották róla a lelkes geek-ek. Tumblr, Posterous, következő sebességbe kapcsolunk, Facebook, Farmville minden képernyőn, bármerre is nézünk. Ahogy véleményvezéreink fogalmaznak, minden a "valósidejűség" és a "social" zászlaja alatt egyesül.

De biztos hogy ez dierekte a közösségiségről szól?

Persze, hiszen ez az eredmény, mindenki láthatja, nem igazán rendezhetem le egy átlag estémet legalább félórányi levelekre válaszolgatás nélkül, csak hogy a legsürgősebbeket elintézzem. Az elmúlt napok benyomásai alapján inkább olyan érzésem van, mint a plázákkal kapcsolatban: a shoppingolás mintha csak másodlagos lenne, a legfontosabb amiért az átlagember a plázába megy, mert már úgyis mindenki ott van.

Nem ugyanezt illusztrálja a Facebook-jelenség is?

Mert végülis mitől olyan nagy szám? Őszintén, miért regisztráltatok -talán nem is olyan régen- egy új közösségi oldalra? És a hi5-re mért nem? Vagy az iwiw-et mért hanyagoljátok? Szorosabb a kapcsolatotok az ismerőseitekkel mint egy-egy lájkolás, két sor komment vagy némi Mafia Wars?

A "social web" talán kissé túlideologizált gondolat. Mi van ha olyan egyszerű a dolog, mint ahogy a City of Bits már '98-ban leírta, a Facebook ugyanolyan élettér, mint bármelyik pláza IRL-ben, ott vagy, mert minden normális ember ott van ma? Elég nagy a különbség...

Le parcours, parkour, PK, l'art du déplacement , free running, szabadfutás

2009-11-22T22:42:00.000+01:00

Filmekben találkoztam a jelenséggel először, francia filmekben, mint a B-13 Bűnös Negyed vagy a Yamakasi, elsőre megfogott, de egészen idáig azt hittem hogy ez az urban ninja-közhely csak valami hatásvadász látványelem, mint ahogy Madonna Jump-jában nézhető.

Aztán nemrégen fX mester felvilágosított, hogy ez bizony egy létező sport, és még neve is van: parkour-ként és free running-kéntszabadfutásként emlegetik, de lehet vele találkozni is. Nem hiszem hogy jobban le tudnám írni bármelyik videónál, de ennek a francia eredetű városi sportnak az a lényege, hogy az ember a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban jusson előre ina szakadtából futva, mintha menekülne valaki elől, például a hatóság elől - mint sok más urban életérzéshez, ennek sem véletlenül alapmotivációja a veszélyeztetettség, veszélyesség, az illegalitás határán mozgás. A kétsoros műveltség általános forrásából kiderül, hogy a parkour fogalmat először David Belle és barátja, Hubert Koundé alkotta meg és a parcours du combattant rövidítése, ami a klasszikus akadályfutást jelenti a katonai kiképzésben.

A parkournak egyébként egészen kiterjedt filozófiája is van: az ideológusai, például egy Châu Belle Dinh nevű arc szerint ez egyfajta szabadság vagy önkifejezési mód is, sőt, elmeállapot, bár gondolom ez nem kétség a szegény laikus szemlélődők számára sem, akik mondjuk a Moszkva téren találkoznak a parkour-osokkal, merthogy magyar képviselői is akadnak a szabadfutásnak szép számmal.

Azon túl hogy az átlagember számára a háztetőkön, lépcsőkön, korlátokon való ugrálás több mint őrültség, ehhez a sporthoz óriási adag összeszedettség kell, mind a fizikai, mind a szellemi kondíciót tekintve, nemhiába oktatták Georges Hébert méthode naturelle-jét a második világháborúban a francia hadsereg széles köreiben. Az atletikus mozgáson kívül a parkour-osnak szüksége van némi józan ítélőképességre és gyors reakcióidőre, hogy baleset nélkül jusson előre.

Nem magyaráznám túl a dolgot, sokkal érdekesebbek maguk a trükkök és technikák, amire egyébként rengeteg forrást lehet találni a neten, főleg ha az ember néven tudja nevezni amit keresni akar. Ehhez nyújt segítséget egy magyar parkour-os oldal, ahol nagy vonalakban bemutatásra kerül egy rakás mozgásforma, a legalapabb lazy, monkey, thief-eken túl a Gera Zoli góljai által fémjelzett rundel szaltón át a bonyolultabb és veszélyesebb figurákig, mint az underbar, a doubleleg sideflip vagy a crane moon step. Ha megvannak a nevek, neki lehet esni a youtube-nak és gyakorolni a hátsó kertben.

Retró relikviák az internet sötét zugaiból: a Godzilla-eposz

2009-11-16T23:19:00.001+01:00

Vigyázat, a nyugalom megzavarására képes poszt következik, mindennemű komolyság nélkül.

Szóval, még vagy tíz évvel ezelőttről rémlett, hogy a nagysikerű Xena sorozat egyik részében (mindenki nézte, ne is tagadjátok) úgy oldottak meg egy flashback-es jelenetet, hogy valami borzasztó régi fekete-fehér filmből vágtak be snitteket, ahol egy gumiszörny gyilkol valami karddal kaszaboló hőst.

Most megtaláltam.

Ő Godzilla. Az eredeti.

És mivel elég nehéz leállni ezeknek a videóknak a nézésével, lassan összeállt a sztori. Tehát készült annó a Godzilla film 1954-ben, ahol Gojira még szörnyűséges pusztító, aki óriás lábaival a nagyvárost tapodja -a japánok történelem-felfogása, a kataklizmák feldolgozása...?-, majd ezt követően Godzillának ellenfelei akadtak, és már a civilizáció megmemntőjeként tér vissza, hogy megküzdjön Monster Zeroval, Dhidorah-val a háromfejű rémmel, vagy Mothrával, a kegyetlen óriáslepkével.

Ha a könnyeket sikerült kidörzsölni a szemetekből azért gondoljatok rá, hogy annak idején ezek teljes értékű moziélménynek számítottak, és hogy a manapság menő szörnyfilmek csak látványvilágban fejlődtek, történetben kábé ugyanazok.

Godzilla vs. Mothra

Ghidorah, the Three-Headed Monster

Godzilla Vs Monster Zero 1965

High tech - low life: Budapest, mint a jövő városa?

2009-11-05T23:57:00.000+01:00

A történet két napja kezdődött azzal a gyönyörű, a teljes Kossuth Lajos utcát egyetlen panorámává egyesítő fotóval, ami igen gyorsan körbekerülte a kis családias magyar blogoszférát, így hozzám is elért Tapsihapsin keresztül. A kép igazából ketté van osztva: az alsó részén a hétköznapi budapesti utcarészletet mutatja, a felső viszont azt, ahogy ~~kinézhetne~~ ki kéne néznie, közte az alkotók üzenete. ZaZie-nál olvastam, hogy a látványterv a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társaságának "Zavar? Tervezd át!" pályázatára készült, és Budapestet tőzsdei analógiára lejtmenettel hozza párhuzamba, ahol a "lepusztultság, romlás és igénytelenség" az úr.

Ha az Addict kissé túlzó posztcíme -"Budapest egy ordenáré bazársor"- talán a legvadabbul fogalmazta meg, azért abban eléggé egyetértett mindenki, hogy Budapest egy erősen kelet-európai nagyváros, és a "csiricsáré táblarengetegből volna mit lekaszabolni".

Arról, hogy milyen kép él a fejünkben helyekről, már egyszer volt szó itt az Urban Buddhán, de igazán csak így gyakorlatban izgalmas látni az egészet. Főleg ha összevetjük azzal, hogy a főleg a nyugatról idetévedő turistáknak szóló ~~propaganda~~marketingcélok -amilyen az egész Fashion Street vagy a Vörösmarty tér- Váczi utca vonzáskörzete- mennyire más arcát képesek bemutatnia városnak. Ne is említsük a múltkoriban mindenki döbbenetét kiváltó, a Balkan Fanatik zenéjével debütáló Madarász István videót (be is vágom ide nektek, nagyon tanulságos):

Ha azt mondanám, hogy nekem Budapest így ahogy van a maga szörnyeteg eklektikájával nagyon tetszik, akkor egyesek maradinak vagy perverznek tarthatnának, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a legeslegérdekesebb egy városban az egyes történelmi érák által megerőszakolt/ kicicomázott rétegek egymásra rakódása, és ez a magyar fővárosban extrém módon érvényesül.

Egyébként azért borzasztó jó a téma, mert az általam épp mostanában felfedezett Gawker-gyermek io9.com sci-fi blog-óriás több posztban is foglalkozik a kérdéssel, milyen is lesz a jövő városa, milyen megapoliszokban fogunk élni, de mivel ezeknek a fordításában még nem tudtam elmélyülni, így megmarad az ~~ígérgetésként~~ rövidesen megjelenő poszt ajánlójaként.

Mellékszál: a panorámaképről pont jól látszik egy régebbi fotós urban exploration alapjául szolgáló belső udvar bejárata, a Kossuth Lajos utca 12-14 szám, amit persze Rákóczi útnak írtam anno.

Olyan rossz hogy az már jó: a grindhouse műfaj reneszánsza

2009-10-31T23:02:00.000+01:00

Nem akarok szépíteni: Tarantino filmjeiről eleinte egyáltalán nem voltam valami jó véleménnyel. Az a tipikus, emelkedett hangulatú beszélgetések során felhozott téma volt mindig is, amire általában akad egy kellően intellektuális jelentkező aki kifejti, mért is zseniális, de nekem csak nem fért a fejembe. Aztán vagy két éve egy délután a Cinema magazin hasábjain szembejött egy igen jó cikk a 70-es évek amerikai grindhouse- mozijairól, amiből megismerhettem a kulturális kontextust, azt a mainstreammel szembenálló megdöbbentő szubkultúrát, amilyet a mai új socialmarketingesek vérrel és verítékkel próbálnak összehozni. Mike Atkinson írása abban a régi számban még Varró Attila fordításában is elég jó, hogy a fénymásolatról, amit most megtaláltam a fiók mélyén, bepötyögjek egy-két részletet, így is már elég régóta tartozom ezzel. Kiemelések tőlem.

"Napjainkban, amikor soha nem látott érdeklődés fűti a nagyközönséget a közelmúlt szellemi kacatjai iránt, nevezzük akár campnak, giccsnek, kultnak vagy egyszerűen "olyan- rossz- hogy- az- már- jó"-nak, amikor nyakig ülünk a Bettie Page-albumokban, Ed Wood- relikviákban, poros tévésorozatok ismétléseiben, a műanyag retró berendezési tárgyakban, elfeledett egynapos sztárok életrajzaiban és ismeretlen exploitation- filmek friss kiadásaiban, régi fogalmak merülnek fel a pókhálós zugokból, magyarázatra, értelmezésre várva. [...]
De mi is takar valójában a grindhouse?
Tarantino és Rodriguez számára kétségtelenül egy újonnan körülhatárolt metaszubzsánert, egymással éppen csak összefüggésbe hozható filmjelenségeket, amelyek egyetlen közös vonása eredeti befogadási körülményeikben rejlik, igen hasonlóan az "autósmozi-filmek" vagy az éjjeli vetítésekről elnevezett "midnight- movies" esetéhez. Az amerikai grindhouse-ok egész egysszerűen lerobbant belvárosi filmszínházak voltak, nagyvárosok hajdan szebb napokat látott környékein, amelyeket a 60-as évek végén tetőző moziválság idején csak azért állítottak üzembe, hogy otthont adjanak a filléres exploitation- daraboknak, legyen szó külföldi szex- és rémfilmekről, blaxploitation-munkákról, trancsírozós szennyről, motoros- és drogfilmekről vagy akár keménypornóról. Hála a frissen támadt nemzeti érdeklődésnek minden iránt, ami olcsón kínált olcsó élvezeteket a nagyipari filmgyártás minőségével szemben, ezek a filmtípusok elképesztő bőségben árasztották el a zugmozik vásznait. A New York-i Times Square, amelyet egyezményesen a grindhouse-jelenség szülőhelyének tekintenek, a 70-es években tele volt ilyen kispiszkosokkal (mint az Apollo, a Lyric, a Cameo vagy a New Amsterdam) [...]
Akkoriban minden tisztességes nagyvárosnak megvolt a maga néhány grindhouse-a, melyeket a közönség nem elsősorban celluloid álomanyagaiért keresett fel, sokkal inkább azért, hogy a vetítők közös magányában szúrjanak, szívjanak, szopjanak, dugjanak, vagy akár csak átaludjanak egy zűrös éjszakát. A bűn és a romlottság melegágyai voltak, egyetlen jegy áráért egész napra el lehetett rejtőzni mélysötétjükbe a világ elől. Miközben a Times Square legendáriuma szerint a mozitulajdonosok egymástól lopták a kópiákat, hogy más címen bemutassák saját termükben vagy új premierfilmeket vágtak össze a raktárban porosodó tekercsekből, a nézők leginkább csak szunyókáltak, sefteltek vagy meglapultak. [...] Maguk a filmek mintha csak másodlagos fontossággal bírtak volna - nem csupán a célközönségnek, de rendszerint a készítőknek is.
Az igazi ínyencek nagy örömére ezek a grindhouse-filmek kivételesen gazdag tárházát jelentették a különféle műfajoknak, mivel az egyetlen, ami a történetekben számított, az a hányingerig halmozott szex és erőszak volt. Amennyiben egy történetséma megfelelt ennek az igen egyszerű paraméternek, máris átment a rostán, így a műsorlistákra sok minden belefért a női börtönfilmektől a nudie-opuszokig, a szeszcsempész üldözős moziktól a kamu snuffig. Népszerűnek számítottak a Psycho és az Élőhalottak éjszakája nyomán készült olcsó gore-másolatok, érkezett Mexikóból pankrátor-horror, Japánból óriásszörny-scifi és Svédországból diáklány-erotika, de akadt a kínálatban náci haláltábor és vadmotoros banda, kábítószeres és szexuális felvilágosítás, pogány rituálék, leszbikus vámpírnők, fehér rabszolgák és nászutas gyilkosok. Kínálatukból egyfajta ultra-Hollywood állt össze, mely elszántan követi a filmipar természetes profit-ösztönét, ám anélkül, hogy igazodna az általános társadalmi elvárásokhoz vagy egyes alkotók, producerek önimádatához. Az olyan elitistának tekintett szempontok, mint a színászi játék, a meggyőzőerő, a cselekményszerkezet ezekben a filmekben sohasem jelentettek problémát - kizárólag a zsigeri élvezet, a kifejezés átvitt és konkrét értelmében.
A grindhouse-filmek feldübörgő motorját ugyanaz a hiánygazdálkodás és hordozható felszerelés hajtotta, ami nem sokkal korábban életre hívta a földkerekség számtalan pontján az új hullámokat. Maguk a filmek azonban minden tekintetben irtózatosak voltak - inkább a szubkultúra számított, az underground választási lehetőség a hivatalos álomgyári produkciókkal szemben. Mai napig keresetlen kulturális hitelességük a legvonzóbb rajongóik körében, egy renitens korszak relikviáinak tekintik őket, amelyek még mertek felforgatóak lenni, méghozzá nem is szándékosan, csupán természetükből fakadó őszinteséggel - fittyet hányva a filmnagyipar íratlan törvényeire. Természetesen ez a látásmód merő idealizmus. Az exploitation filmek éppen azáltal, hogy céljaik olyan egyszerűek és közvetlenek voltak, sokkal nagyobb mértékben kiszolgálták a közönség igényeit. A Tarantino- Rodriguez páros Grindhouse-filmjei önfeledt nosztalgiával fordulnak a hajdani határvidék felé, amikor még léteztek felderítetlen, felügyelhetetlen ingoványai a filmkészítésnek - ez az elégia azonban inkább rejti szűk szekták közösségi összetartozását, a kiválasztottság és beavatottság érzetét: a filmek mindössze ürügyül szolgálnak mindehhez, nem többek csalóka macguffinnál. A grindhouse-jelenség elsősorban társadalmi, nem filmes, sőt még csak nem is kulturális gyökerű: olyan kivételes területet jelöl a filmrajongók térképén, ahol a műveket nem elsősorban önmagukért kedvelik, inkább a bennük reprezentált korszak miatt. [...]"

Mike Atkonson: Zsigeri örömök (Grindhouse-mozi)
Varró Attila fordítása
2007/9#

Az Urban Buddha második éve

2009-10-27T23:25:00.002+01:00

Ünnepi alkalom, átléptük a második évet is az Urban Buddhával, az ilyenkor kihagyhatatlan önreflexió következik olvasói visszajelzésekkel kiegészítve, majd jövőre vonatkozó tervekkel- ígéretekkel.

Személyes vallomások

Ha a szokásos "mekkora idő ez" és hasonló közhelyeken kapásból túllépek, még akkor is kijelenthetem talán hogy a blog lassan túlhaladta a gyermekkorát és határozottabb körvonalakat nyert az elmúlt évben. Ez az ami a legnagyobb kihívást jelentette és jelenti még mindig: az Urban Buddha profiljának behatárolása. Mivel az énblogoláshoz szerencsére nem vagyok elég gátlástalan, a tematikus íráshoz viszont túl sokféle szerteágazó terület izgat, így nincs más választásom, mint találni valami központi fogalmat, ami minden kis sztoriban visszaköszön, minden posztban szerepet kap és ráerőszakolni mint profilt, remélve hogy a lehetséges olvasótábor figyelmét sikerül két percnél hosszabb időre lekötni.

Ha a lehetőségeket hajszálnyival jobban kezelni képes szolgáltatónál rontanám a levegőt, akkor nyugodtan nevezhetnék az Urban Buddhát digitális infotainment- játszótérnek, és írhatnék bele bármit bármilyen formában amit csak találok, de mivel a megfelelő navigációs ajánlórendszer megszervezése és kiépítése valami jól látható helyre még mindig megoldatlan probléma, így marad az időrendhez kötött megjelenítési mód. A Huffington Post nemrégi példáján is láthattuk hogy mennyi múlik az információk tálalásán, szóval ha megvan a témák gyűjtőköre és valamiféle konstans minőség a posztoknál, akkor főleg a szervezettség válik fő kérdéssé. Az a bizonyos varászszó, amit a keresők nyelvén "display"-nek mondanak.

Olvasói feedback

Pár héttel ezelőtt megkérdeztem az olvasókat,vagyis titeket egy rögtönzött kérdőív segítségével, hogy bennetek milyen visszhangot keltenek az Urban Buddha témái, mi tetszik, mi kéne még. Ha eltekintünk attól, hogy a beérkezett néhány tucat szavazat reprezentatív többsége-e -én annak veszem, mégiscsak a legelszántabbak veszkődtek a kitöltésével-, akkor érdekes eredményt vonhattam le eddig. Körülbelül egyenlő megoszlásban szavaztatok a legtöbb témára, legyen az elvont webkettes filozofálás, IRL valósághackelés és városjárás, streetwise trükkök, vagy ismeretterjesztő kult-sztorik -ez számomra annyit mond, hogy az eddig közölt írások által közvetített kép egész szépen fedi az én elgondolásaimat. A geonet és augmented reality valószínűleg alul volt reprezentálva és ezért keveseket mozgatott meg, emellett a lifestreaming jelleg se volt túlzottan vonzó, viszont ennél azért egy kicsit gyakoribb posztolást szeretnétek, az egyértelmű és érthető.

Tervek, célok, egyéb politikai propaganda

Ami biztos, hogy folytatjuk tovább az eddigi vonalat a már ismert témákkal a virtuális és valós világ határmezsgyéjén egyensúlyozva, olyan egyszerű kérdéseket feszegetve, mint hogy mit érnek a virtuális ismeretségek, lehet-e utazni google maps segítségével vagy hogy hogyan lehet használni rejtjelezési megoldásokat a szent anonimitás megőrzésére. Az eddigi kultúr- kalandozásokat a szerteágazó elméletek mellett -mainstream vs. underground, pop- világkép, utcai gerillakommunkáció, sorozatokból felépített világkép, long tail hatás- a legvadabb piszkos részletekbe menően visszük tovább, hogy a vájtfülűek se unatkozzanak. A köztudat, a hype és a buzz, a mémek mellett az egyéni képességekkel is behatóbban fogunk foglalkozni: helyismeret, streetwise trükkök, percepció és nagyvárosi hackek, amik az urbánus dzsungelben mindig jól jöhetnek.

Ezeken túl viszont formálódik egy nagy távlati terv, ami összefüggésben van a már említett szervezési kérdésekkel: az Urban Buddha sokkal inkább egy időtlen tematikus tapasztalati- és tudásbázis, amit keresztbe- kasul lehet lapozgatni, mint friss és hamar elévülő hírek csokra. Itt is és a nyílt weben is ismert, milyen nehéz csak úgy egyszerűen böngészni, kísérletet teszek tematizálni minden eddigi írást és egyben egy abszolút szubjektív térképet is összeállítani a világháló mai állásáról, hogy útikalauzul szolgálhasson a zöldfülű newbie-knak. Utánajárunk a legfontosabb oldalakat érintve, a Huffington Post modelljétől a Gawker médiabirodalmán és a kínai BBS-ek önszerveződő bandáin át mindenféle őrült netes vállakozáson keresztül, mint a szeméttőzsde vagy az illegális kalózrádiók.Nick Hornby-s toplistákat fogok összeállítani, melyek a legfontosabb filmek, könyvek, zenék, történetek, cyberpunk-szkillek.

Tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást?

2009-10-18T01:45:00.003+02:00

Ugye a Metazin profiljához tartozik, hogy időről időre az oktatásügy változásait boncolgatja. A legutóbbi cikkről le is maradtam volna, ha Dragon Zoli nagyon jó szemmel nem szúrja ki, merthogy a téma igen érdekes kérdést feszeget: tönkreteszi-e az internet az egyetemi oktatást vallahogy úgy, mint a digitális a nyomtatott sajtót. Vajon nem a saját létjogosultságukat kérdőjelezik-e meg azok a professzorok, akik elérhetővé teszik előadásaikat a youtube-on? Vajon a XXI.századi nebulók tudni fogják-e még mi az iskolapad, vagy az "idén iskolát kezdő gyerekek lesznek az utolsó generáció, amely még tudja, mit jelent egyetemre járni, kollégiumban lakni, beülni egy professzor előadására"?

A DragonWeb alaposan és találóan megfogalmazza, miért is rossz a párhuzam a nyomtatott sajtó digitális átállása és az egyetemi oktatás virtualizációja között: a tananyag nyilván nem egy fix dolog, amit egyszer lehet rögzíteni és aztán már csak a replay meg a share gombot kell nyomni, hanem egy folyamatosan élő- változó- alakuló dolog - jobb esetben. Egy ambíciózus, a szakterülete kihívásaira aktívan reagáló, a tananyagot hozzáadott értékkel tálalni képes oktató esetében.

És én azt hiszem hogy a kérdés felvetése, hogy az egyetemek szabaddá tegyék-e az információt, itt válik igazán lényegessé, ami bizony már elvihet a fikció azon határához, hogy egyáltalán szükség van-e egyetemekre. Ha végigvisszük a gondolatmenetet, megintcsak elérünk ahhoz az elméleti ponthoz, amit itt gyakran boncolgatunk: mit okoz az, ha az információt széles körben elérhetővé teszünk?

Képzeljünk csak el egy forgatókönyvet!

Mi történik onnantól, hogy egy-két lelkes tanár elkezdi feltölteni az előadásait a netre, hogy elérhetővé váljanak mindenki számára?

Először is, valószínűleg azonnal reflektorfénybe kerül, ahogy a pár éve indított Mindentudás Egyeteme tévéműsor is példázza. Emeli az egyetem presztízsét az otthon főzőcskéző kisgyerekes anyukák, a büszke szülők, az érdeklődő koravének, a kíváncsi egyetemről lemaradtak, a szájtáti nézősereg előtt, akik nem ülhetnek ott a padokban. Ugyanakkor versenyre készteti a többi professzort is, mivel egy-egy előadás népszerűsége gondolom maguknak az előadóknak is érzékeny ügye lehet. A korai adopterek sorban csatlakoznak, és mind többen teszik nyilvánossá a nagybetűs tudást.

És a lényeg itt következik. Itt a paradigmaváltás, az onlájn sajtós párhuzam mellékvágányra visz. Ha eddig az össztársadalom által elfogadott nézet volt, hogy a legmagasabb szintű kultúra, az akadémiai tudás kiszolgáltatója -és ezáltal a birtokosa is- a higher education, a felsőoktatás, akkor hogy változik ez, ha az eddig a beavatott kisebbségnek, az értelmiségi rétegnek fenntartott titkos arkánumok egyszerre nyilvánossá válnak?

Nemhiába túlzóan írom le, a közfelfogás ma, 2009-ben az, hogy aki egyetemet végzett, az különlegesebb, okosabb, tehetségesebb ember mint mondjuk egy egyszerű szakmunkás. De felmerülhet az abbéli aggodalom, hogy mi van ha az egyszerű munkás már puszta érdeklődésből összeguglizott egy csomó ismeretet autodidakta módon, és amikor meghallgat egy ilyen nyitott youtube-os egyetemi előadást az éteren át, akkor mondjuk csalódik az eddig számára tekintélynek elfogadott kulturális elit tudásában.

Vagy kedves főiskolások- egyetemisták, akik mostanság koptatták az iskolapadot, nem tudtok kapásból több olyan előadót mondani, aki után bizony szégyenkeznétek, ha műveletlen szüleitek meghallgatnák a neten?

Lehetséges, hogy az egyetemi előadások nyilvánossá tétele potenciálisan veszélyes az egyetem társadalmi tekintélyére?

Talán nem ennyire sarkosan, de az biztos, hogy elindíthatna olyan folyamatokat, ahol a szélesebb körű nyilvánosság előtt vállalt előadásoknál bizony hangsúlyos kérdés lesz az elhangzottak minősége is. Mi lenne ha holnaptól a hallgatók elkezdenék pontozni az oktatókat egy nyilvános oldalon mondjuk, és szabadon döntenének arról, kihez járjanak be, kit érdemes meghallgatni? Mert bizony a youtube-os nyílt egyetem épp egy ilyen modell lenne: ha egy professzor nem elég jó, akkor a júzerek szimplán kirostálnák, és a nézettsége messze elmaradna a minőségi tartalmat nyújtani képesektől. Az ország két vezető felsőoktatási intézményéhez is szerencsém van, és be kell hogy valljam, a XXI. században még mindig igen gyakran megtörténik, hogy az oktató pusztán a tekintélyére alapozva nyom le egész féléveket nulla tartalommal.

A kérdés sokkal inkább hasonlít a copyright- creative commons háborúhoz: jelenthet-e minőségi változást az, ha egy egyetemi előadónak más standardhoz, a műveletlen plebs tetszéséhez kell igazodnia? És akkor már csak hab a tortán az a szellemi játszadozás, hogy ha az olyan már létező projektek, mint a Youtube Education

kialakítanak egy ilyen merőben új modellt, és a webkettes világ a szabad információ győzelmi menetével vonul be az új évszázadba, akkor hová lesz az egyetemek legitimáló szerepe? Most az az okos ember, aki diplomát kap -ELVILEG!-, mi lesz, ha nem kell végigszenvedni iksz évet a felsőoktatás nevű szörnyszülött karmai között ugyanezért? Tényleg megdöntheti a felsőoktatás és a társadalmi legitimáció mai modelljét az internet?

Mellesleg az Urban Buddha a teljes információs szabadságért harcolók testvérisége. Csatlakozz!

Mi értelme van a netes listáknak?

2009-10-12T23:14:00.002+02:00

Jelenet a következő: nördök valamelyik nevenincs kultúrhelység asztala körül. A velem szemben ülő véleményvezérke a söre mellől épp kifejti hogy egyszer hogy megdobta a látogatottságát amikor index címlapos lett, hasonló geek-szövegek még jópár mondat erejéig. A másik srác fészkelődik egy darabig, majd bevallja, hogy ő nem annyira jártas az ilyen dolgokban, nem szokott így szörfölgetni, mert nem tudja merre lehet és hogyan kéne elindulni.

Ekkor az jutott az eszembe, hogy meg lehetne rajzolni a teljes mélyweb térképét, de minek, sokkal értelmesebb lenne egyszerűen egy listába foglalni, mik is a fő lehetőségek, mivel foglalkoznak úgy általában az emberek a neten.

Hogy nézne ki egy ilyen lista? Csak példaként, a teljesség igénye nélkül:

közösségi hálózatok: Iwiw vs Facebook, alternatívaként Twitter (az átlagjúzer által is ismert tisztás, ezen túl a dzsungel)
híroldalak, a Huffington Post-tól a bulvárig minden ami a klasszikus publicisztika utódja
social bookmarking és híraggregáló szájtok: Delicious, Digg, Reddit, Turulmém,...
blogoszféra, a nemzetközileg elismert óriások: Lifehacker, Mashable, Boing Boing, illetve a Technorati top 100-as listája, csak úgy gondolatszinten hogy melyiket is lehetne olvasni
e-kereskedelem: eBay, Amazon, Vatera, PayPal, csak úgy nagy vonalakban
torrentek, copyright, kalózkodás, új vadnyugat
SEO, webdizájn, tipográfia, milliónyi tutorial arról, hogy csinálj szép/ sikeres oldalt
...

És még oldalakon keresztül lehetne sorolni... és kéne is. Ami az átlagfelhasználót megijeszti amikor a nyílt nettel szembesül, az a totális végtelenség. És akkor elérkeztünk addig a pontig, amiért a posztot elkezdtem írni, mert ez csak egy szemléltető példa volt arra, hogy mi értelme lehet a netes listáknak. Már akkor ezen kezdtem gondolkodni, amikor Kelt megosztotta a Szófejtő szótárgyűjteményét.

Röviden: egy jó lista segít tájékozódni a laikusnak egy adott témában anélkül, hogy különösebben részletezné a dolgokat. Kiindulópontként szolgál, ahonnan össze lehet szedegetni az információt, ahonnan el lehet kezdeni nyomozni.

De vajon mitől lesz jó egy lista?

Óriási divatja van -főleg nyugaton- a mindenféle listáknak: 4 Ways To Be More Interesting, 30+ Tools and Templates for Blogger, 76 Dirty Extreme and Creative Free Grunge Fonts,100+ Alternative Search Engines You Should Know, 120 Best Known Christmas Songs, odaát imádják az ilyet.

Mi a gond az ilyen listákkal?

Hát az, hogy jól mutatnak leírva címként és jól el is lehet rajtuk kattintgatni, de gyakorlatilag használhatatlanok és semmi értelmük sincs, mivel nem relevancia-alapon vannak szervezve. Nem sokkal csökkentik a nyílt web végtelenségét.

Milyen akkor az igazán jó lista? Melyik listáknak van értelme?

Azoknak, amik tematikusak, relevancia- alapúak és körülbelül végesek.

Az, hogy tematikus, a definíciós listák alapja, nem hiszem hogy külön kifejtést igényel. Egy téma köré épülő elemeket gyűjti össze, ennyi.

De mit jelent az hogy relevancia alapú és véges?

A fent említett átlag netes listákkal az a baj ugye, hogy nem a legfontosabb akárhány elemet sorolják fel: legtöbbször önkényesen pakolják egymás mellé a linkeket, és nem törekszenek se a teljességre, se arra hogy a leglényegesebb valahány dolgot szerepeltessék.

Ha azt akarom listázni a newbie átlagfelhasználónak, hogy mit csinálnak az emberek a neten, akkor százoldalakon át részletezhetném és nem lenne okosabb végül, mert úgy érezné bármelyikre kattinthat, ugyanaz, nincs különbség. Ellenben ha azt gyűjtöm ki, mit csinálnak az emberek a leggyakrabban a neten, akkor máris van értelme a listámnak, mert tudom, hogy ha a relevancia alapján felsorolt elemek közül átnézem az első húszat, máris sokkal okosabb leszek mintha random húsz elemet választanék.

Érezzük a különbséget?

A neten fellelhető listák túlnyomó többsége tematikus, de nem relevancia alapon szerveződik, így nem is ér túl sokat. Óriási szükség lenne viszont a használható listákra, így arra kérném a valami miatt idetévedő olvasókat akik átrágták magukat ezen a kissé talán elméletinek tűnő poszton, hogy írjanak fontossági alapú listákat, mindegy miről, az érdeklődésükről, a szakterületükről, a kedvenc könyveikről- filmjeikről- zenéikről és tegyék közzé! Biztos van már erre megfelelő továbbküldős mém, akár indíthatunk is ilyet ha.

Hogy alakult volna a 'District 9' ha az idenek Kínában landolnak?

2009-10-07T00:30:00.003+02:00

A ChinaSmack több soron is valami elképesztően izgalmas olvasmány: egyrészt a vad, barbár, cenzúrával megfojtott, a nyugati szabad világ által sokszor hivatott Kínából jelentkezik és Kínáról is szól; általában a hétköznapi realitás szintjén marad ami nekünk, a föld túloldalának igen érdekes; a kínai netizenek hype-jait részletezi gyakran; nem csekély jelmagyarázattal is szolgál külön oldalon tárgyalva a köznapi kínai kifejezéseket és rövidítéseket és szlenget; végül pedig körkérdéses formában egy közösségi szájtról gyűjti be a posztjainak anyagát, tucatnyi olvasónak adva hangot így minden bejegyzésben.

A ChinaSmack igazi kulturális ínyencfalat.

És akkor ott van a másik ínyencség, a méltánytalanul elmarasztalt 'District 9' című friss mozialkotás, egy olyan ál-dokumentumfilmbe oltott biohorror, ami tökéletesen prezentálja a science-fiction alaptalan félreismerését sokak által, pedig a leginikább társadalomkritikus műfajjal van gyakran dolgunk.

A District 9 nem az űrlényekről szól, hanem az idegenről mint identitás, az idegenségről, ordítóan parabolikus film: a rasszizmust boncolgatja gyakorlatilag, minimálisan kendőzve csak.

Nnamost, a ChinaSmacken megjelent egy poszt, amiben az aktuális körkérdés az volt, mi lenne ha a District 9 garnélaszerű, lepusztult, guberáló, gettóban élő, magántulajdont nem ismerő idegenei történetesen nem Dél-Afrika felett landolnak ahogy Blompkamp rendező már a moziváltozat elődjében, az eredeti kisfilmjében is ábrázolta, hanem mondjuk Kínában.

A válaszoknál számítottam némi felhangokra, de aztán egészen ledöbbenve olvastam végig, mi mindent ki nem hozott a kínai netizenekből ez a téma. Nagyon érdekes adalékokat kapunk ezzel a mostani kínai közgondolkodásról, kultúráról és érzelmekről, egy olyan világba nyerhetünk betekintést, ahol az utalások közül a legtöbb ismeretlen lehet.

无良兽父:

Grab a RB [ri ben, 日本, Japanese] person and mix them, see what kind of weird monster can be created.

你是谁我谁也不是:

Other places I would not know, but if they landed in Beijing, they would probably be XXed by special police within 10 seconds. If they landed in Shenzhen, they too would be taken care of by niubi city administrators [chengguan], police “assistants”, etc. If they landed in Henan, congratulations, motherland, ten days later, the whole sky will be filled with shanzhai versions of alien spaceships. Had they gotten hear before the military parade, we could’ve even scared the America to death.

飘渺雨竹:

They’d be eaten if they landed in Guangdong, taken as underlings if they landed in the Northeast, harmonized if they landed in Beijing, and forced to make AV [adult videos] if they landed in Japan.

淫色面具:

Aliens land in Beijing, Beijing people would ask the aliens if they believe in capitalism or socialism.
Aliens land in Shanghai, Shanghai people would drag the aliens to the zoo to put on display.
Aliens land in Guangdong, they would be eaten…
Aliens land in Wenzhou, Wenzhou people will ask the aliens: is business easy to do on your planet?

好名都叫狗去了:

Even if you an alien, you would still die if you annoy city administrators [chengguan].

十个救火少年:

If they land in China,
no matter where,
our country’s go-vern-ment will take care of this group of big shrimp like gods.
Banks, airports, train stations…the go-vern-ment will make special big shrimp lines for all of them,
all to show that our country is a “responsible” country!
This way, other countries will express heartfelt admiration for this “responsible” attitude of our country,
and thus our country’s government leaders will have face.

念:

If they landed at my school, I would suddenly realize that our school’s girls are very pretty after all.

Netes szokásaink változásáról: fórumozás és nosztalgia

2009-10-05T23:41:00.003+02:00

Anno hatodikos voltam, amikor világossá vált, hogy a gépterem, ahova a fél osztály lejár, mekkora egy kultikus hely. Külön esszét megérne az a kérdés, hogyan változik az emberek tevékenységeinek köre ahogy a technológia fejlődik, vagyis mit csináltunk régen és mit művelünk ma a neten. Emlékszem, amikor hatodikos voltam, egyesek irgalmatlan grafikájú ötpixeles bugos játékokat püfölve töltötték a délutánt (én csak Prehistorik 2-ztem és főleg otthon mert ott lehetett koncentrálni), mások chat-szobákban pötyögtek, ellenkező neműeknek kiadva magukat, mert az nagyon nagy játék volt akkoriban, aztán voltak a nagyobbak akik már azért csúnya oldalakat is benyomtak ha a rendszergazda nem nézett oda, és voltak a trükkös hackerpalánták akik a többiek gépét exploitolták, ártalmatlan egérbefolyásolós programmal.

Én fórumoztam.

Itt is, ott is, de főleg az rpg.hu-n, hát nörd vagyok nna, már akkor is az voltam:)

Vélemények finoman, kevésbé finoman, észosztás, végeérhetetlen flame-özön, kitiltásig. Ismerős?

Bevallom őszintén, az Andrew Keen webkettes kritikájáról szóló poszton rengeteget piszmogtam, mivel úgy voltam vele, hogy fontos az Urban Buddha tematikája szempontjából, erősíti a profilt, satöbbi.

Az érdekes számomra az volt, hogy a kérdésfelvetés provokatív jellege ellenére kevés komment érkezett ide. A hangsúly azon van hogy ide, mivel minden más felületen viszont annál forróbb hangvételű és érdekes kiegészítések születtek. A GReader kommentes megosztások is jócskán hozzátettek a tartalomhoz, de az igazán tanulságos az volt, ahogy a Tumblr-ös közösség lereagálta a dolgokat. Azt az egyetlen linket az eredeti írásra rebloggolták újra és újra, és ez kissé elgondolkodtatott a kommentezés filozófiájáról és arról a misztikus kérdésről, miért is jó a Tumblr.

Azt hiszem minden blogger szereti, ha kommentelnek hozzá, viszont sokan egyszerűen lusták ezt megtenni, vagy kampányszerűen művelik, sokszor diplomáciai célból, hátha vissza is kapnak valamit. Persze a kialakult nagy blogok dühöngői mások, háromszáz- ötszáz- ezer komment? Hm.

A Tumblr-ön viszont van egy egészen érdekes kommunikációs szokás, méghozzá az idegen anyagok rebloggolása. Mintha a bloggerek sokkal inkább szeretnék a saját oldalukon is ott tudni a máshova szóló véleményüket, nem otthagyni máshol, ahova talán soha nem térnek vissza.

És engem ez az egész nyomaiban a régi szép időkre emlékeztet: egy reblog-sorozat, ahol a tizedik idézett már csak két szavanként van egy sorba zsúfolva, olyan kicsit mint a fórumozás.

Talán ezért olyan népszerű a Tumblr.

Közösség van, egymásra reagálnak a szereplők. Jobban sokszor, mint az átlag mezei kommentelők, kevesebb a hőzöngés, mivel amúgyis sokszor egymás követői. Az a különös érzésem van néha, mintha a zajgyáros Tumblr-ön rebloggoknál több lenne a hozzáadott érték.

Valahogy hiányolom a mai neten ezt a kommunikációs formát. Persze vannak fórumok még mindig, meg twitter, meg facebook, de ezek közül mind csak közelít ahhoz az érzéshez, amit annak idején az ősidőkben a fórumozás jelentett.

Az Andrew Keen- féle webkettes antitézisre érkezett reakciókat akkor az eredeti bejegyzés kommentjei közé "rebloggolom":)

Az Y-generáció közös emlékei

2009-10-01T22:41:00.000+02:00

"Láttam a BBC-n egy dokumentumfilmet, amelyben kínai fiataloknak mutatták meg a Tienanmen téri események évfordulóján azt a híres és emblematikus fotót, amelyen a téren egy fehér inges fiú szemben áll egy tankkal. Nem tudták azonosítani, miről, milyen eseményről készülhetett. Nem emlékeztek."

Ha valaki lemaradt volna róla, nem tudom a hvg.hu-n kívül más is lehozta-e, de egy rettentő izgalmas oldal született a MOME Vizuális Kommunikációs Tanszék jóvoltából. A huszonevesek.hu a '89 körüli generáció közös emlékeit hivatott összegyűjteni, "én és a rendszerváltás" címszóval. Lego matrica, kindertojás- gyűjtemény, igazi szoci ovis játékok, botrányos hajak -mindez képekkel és videókkal.

Még régebben, amikor a Hegy Gyomrában után keresgéltem, találtam egy sajnálatos módon halott oldalt, a Kollektív tudat- emlékezőblogot, kifejezetten örültem a kezdeményezésnek, kis csalódás volt amikor megláttam hogy jó ideje nem frissült. Pedig a köztudat, a közös emlékek gyűjtésére a net kifejezetten jó színtér.

e-Sport esettanulmány: hogyan keressünk Google-ben és azon túl eredményesen?

2009-09-26T23:08:00.000+02:00

Még a múlt héten volt szerencsém egy sráchoz, aki azt mesélte, hogy a szakdolgozatát az e-Sport témában akarja írni, de nem igazán tudja, hogyan is kéne megközelíteni a kutatást, mivel ugye írott szakirodalomról nincs is szó, viszont a neten se nagyon lehet találni olyan egyszerűen dolgokat...

Ha épp ő olvas, akkor üdvözletemet küldöm, de sajnos ki kell ábrándítsam, ez a poszt nem az e-Sportról fog szólni, hanem arról, hogyan használjuk a keresőt.

Tehát, miután a tag körvonalazta mi a jóég az az e-Sport, és lelkesen próbáltam elmagyarázni neki hogy én azonnal megnézném a közösségi könyvjelzőző oldalakat (az meg micsoda is...?! -social bookmarking: delicious és társai, tudod), akkor született meg a fejemben a gondolat, hogy nem biztos hogy mindenki számára egyértelmű a keresés művészetének sok-sok trükkje.

Mert nem tudhatod, hogy amikor fél perc után csalódottan hátradőlsz a székben hogy márpedig ilyen nincs, akkor tényleg nincs, vagy csak rossz helyen, rosszul kerested.

Mint amikor anyád azt mondja hogy ott van a felső polcon hátul a hűtőben, szerinted meg nincs.

Ez az egész nem arról szól, hogy jól használjuk-e a prefixeket és operátorokat, arról is három másik bejegyzést lehetne írni. Arról van szó, hogy megfelelő keresőbe pötyögjük-e be a megfelelő szavakat. Amikor már ilyen finomságú keresésekre van szükségünk, akkor már nagyon közel járunk valami megoldásféléhez, és valószínűleg csak megfelelő minőségű szűkítésre, szűrésre van szükség.

A ravasz keresés szabályai a következőek:

Nincs olyan hogy nincs. A neten mindennek van előzménye, nem sok olyat tudsz kitalálni, amiről már ne lenne valami valahol dokumentálva, a világon nincs eredeti gondolat, minden eszébe juthatott már valaki másnak is. (Ha mégis olyat találtál ki, ami nincs, akkor örülj nagyon, és szabadalmaztasd az ötleted:)
Meg kell tudnod, mit is keresel. Az igazi kemény keresős projekteknél a legnagyobb probléma, hogy azt sem tudod, mi az amit keresel. Homályos körvonalak vannak a fejedben, hallottál valamit egy dologról, de nem tudod hogy hívják, megfigyeltél egy jelenséget, és ugye már tudod hogy kell róla lennie valahol eldugva a mélyweb félreeső sötét zugaiban valaminek. Például tudod, hogy Starcraftosok vagy CSések nagy bajnokságokat szoktak rendezni, vagy olvastad hogy Ázsiában srácokat fizetnek arra, hogy felfejlesszék tizedik szintre az X rpg-beli karaktereket. Na ilyenkor segíthet a Wikipedia, mivel épp arra van szükségünk, hogy egy fogalmi hálóval merítsünk és a halacska fennakadjon valamelyik fogalomnál, példánkban a Counter-Strike-os kiindulópontból eljutunk az Electronic Sport Games, Competitions, Teams kategóriákig. Némi olvasgatás után már tudjuk, mit keresünk.
Csak ez után jöhet az a fázis, aminek sokan eszetlenül nekiesnek, tehát vagy a Google kereső, vagy a számtalan más keresési lehetőség. De miért is a Google-be nyomatnánk be azonnal a dolgot? A Google a keresőszavak konkrét előfordulásaira keres, márpedig sokan a témáig szeretnének eljutni. Emlékszünk arra a cikkre a golfról, amiben egyetlen egyszer, még a címben és a leadben sem szerepelt a 'golf' szó?
Ha megvan a főtéma és el akarunk mélyülni, fel kell deríteni minden kontextust. Kereshetünk másfajta felületeken is, például a közösségi oldalakon. Például ha képeket keresünk, nem biztos hogy a Google képkereső lesz a legalkalmasabb, mivel az hogy a crawler hogyan indexeli az adott képet az misztikum. A közösségi oldalaknak ebben az esetben (Flickr, Picasaweb) viszont van egy olyan előnye, hogy a képeikhez a felhasználók ragasztanak címkéket. Például Delicious-ben az 'esport' tag-gel bepróbálkozni egészen ziccernek tűnik.
Léteznek más logikájú keresők is, ahol kapcsolódó témakörökre, szerzőkre lehet találni (úgynevezett cluster-keresők), ilyen a clusty.com vagy a kartoo.com.
Érdemes lenne esettanulmányokat bemutatni bizonyos témák keresésére. Például mivel manapság már minden komolynak tűnni akaró bloggernek értenie kell valamicskét dizájnhoz, photoshophoz, programozáshoz, és a net fele ilyen okítóoldalakkal van tele, jó tudni az olyan varázsszavakat, mint a 'how to' vagy a 'tutorial'. Lehet hogy nem mondok ezzel sokaknak újat, de talán mégis...

thx F.D.

Webkettes antitézis -Andrew Keen:The Cult of the Amateur

2009-09-23T11:39:00.002+02:00

Andrew Keen nem az a szerző, akinek az olvasása után az ember vállat von és tovább megy szó nélkül. Andrew Keen a legrosszabb fajta anarchista, a zseniális provokátor, egy ünneprontó kisördög, aki nem átall alapos kutatások és mesterien alátámasztott érvelés segítségével kikezdeni egy olyan mítoszt, ami éppen mindenki más által éltetett és forradalmi romanticizmussal hirdet megváltást.

Nos, igen, a webkettő mára már több mint közhely vagy hype: mítosz, modern miszticizmus, egy nagy közös technofil kultusz.

Újvonalas szabadkőművesség.

Utopista szekta.

Világvallás.

Andrew Keen könyve, a The Cult of the Amateur (alcíme: How today's internet is killing our culture and assaulting our economy) épp a webkettes forradalmat veszi tűéles kritikája alá: végigveszi a szcéna minden részletét a blogoktól a Wikipédián keresztül a Youtube-ig, hogy cáfolja a webkettes idealista ideológusok minden világmegváltó tételét és bebizonyítsa, az amatörizmus kultusszá emelése nemhogy nem fogja elhozni a várt mennyországot, de egyenesen romba dönti az elmúlt kétszáz év kulturális- és szellemi eredményeit.

Mivel a The Cult of the Amateur mondanivalója sarokpontja lehet az Urban Buddhának, és már régebben is foglalkoztunk a témával, a könyvet pedig nem olyan egyszerű beszerezni (angol nyelven elérhető a BCE könyvtárában 31 K 30-as jelzet alatt), így röviden ismertetjük az érvelését.

"If you provide infinite monkeys with infinite typewriters, some monkey somewhere will eventually create a masterpiece -a play by Shakespeare, a Platonic dialogue, or an economic treatise by Adam Smith" -T.H. Huxley, infinite monkey theorem

A Cult of the Amateur középpontjában Keen szkepticizmusa áll. A gondolatmenet roppant egyszerű, provokatívan kritikus és szélsőségesen átfogó: a szerző gyakorlatilag a teljes Új Médiát szétszedi a boncasztalon, nem ritkán elfogultan és sztereotípiáktól sem mentesen. Az érdekes az egészben épp ez: ahogy módszeresen végigveszi a nagy webkettes forradalom elemeit, úgy bontakozik ki előttünk egy másik, fordított megvilágítás, valami homlokegyenest más, mint az utópia-gyárosoktól hangos interneten úgy általában hall az ember.

Vessünk egy pillantást a webkettes ideológiára, ahogy azt a legnagyobb mítoszalkotóktól az utolsó zugbloggerig mindenki meséli a posztjaiban, cikkeiben, így talán aki csak hírből hallotta a Web 2.0 -legendát annak is legyen némi fogalma!

Tehát: a közösséginek is becézgetett web 2.0 lényege az a túláradó büszkeség és öntudat, hogy immáron nem a nagy többség olvassa passzívan a hivatásosok által készített tartalmakat, hanem mindenki lehet egyben fogyasztó és gyártó is. Nem kellenek könyvkiadók, újságszerkesztők, lemezcégek, médiaproducerek, profi rádiósok, nagytudású lexikoníró professzorok, képzett filmesek: a webkettő korában bárki írhat könyvet, csinálhat zenét, forgathat klipet vagy sugározhat rádióadást, válhat civil újságíróvá, bárkiből lehet "szent amatőr", nincs szükség a hivatásosokra, kánonra, cenzúrára.

Így jön létre az a jelenség, amit Chris Anderson által Hosszú farok-hatásként (long tail- effect) ismernek a beavatottak: hosszabb verzió már szerepelt itt az Urban Buddhán, a lényegét bárki megtapasztalhatja ha bemegy egy nagyobb könyvesboltba és nem tud kiigazodni, annyiféle könyvet lát, mintha minden létező igényre lenne megfelelő irodalom. És ugyanígy zene is, és akár általánosíthatunk minden kultúrtermékre: nincsenek nagy slágerek, top hits-ek, van viszont a kínálatnak egy végtelen hosszan elnyúló "farka" ha a statisztikát koordinátarendszerre feszítjük fel.

Mit mond erre Andrew Keen?

Azt, hogy ezzel az egésszel többet veszítünk hosszú távon, mint nyernénk.

Ha bárki szót kaphat és mindenki blogot írhat, zenét forgalmazhat vagy videót tölthet fel korlátlanul, akkor nem a nagy demokráciához fogunk eljutni, hanem a teljes káoszhoz és kakofóniához. A Long Tail lényege hogy elvileg mindenki megtalálhatja a számítását, mert a végtelen sokszínűségben biztos van valami ami épp megfelel a mi ízlésünknek -Keen ezzel szemben azt állítja, hogy ez sokkal inkább ahhoz vezet, hogy mmindenki sugározza a "saját adását", viszont senki nem hallgatja a másikat. A közösségi oldalak is leginkább a self-broadcasting melegágyai, az információcsere egyoldalú és inkább a reklámra hasonlít, mint kölcsönös érdemi kommunikációra.

Az, hogy a webkettes forradalommal a zaj szintje drasztikusan megnőtt, csak egy dolog. Andrew Keen a Wikipedia versus Encyclopedia Britannicán keresztül mutatja meg, milyen lesz az a világ, ahol trónfosztják a hivatásosokat és amatőrökkel cserélik fel: az információ megbízhatatlanná válik, mivel ugye az előbbit még egy ötödikes is szerkesztheti, míg utóbbin azért mégiscsak olyanok dolgoztak, akiknek a szavahihetősége kicsit más. Mégis, a Technorati statisztikái szerint a Wikipedia dobogós helyen áll az információforrások között, míg az Encyclopedia Britannica online verziója csak az ötezer-valahányszázadik!

"The monkeys take over. Say goodbye to today's experts and cultural gatekeepers -our reporters, news anchors, editors, music companies, and Hollywood movie studios. In today's cult of the amateur, the monkeys are running the show. With their infinite typewriters, they are authoring the future."

Aztán ott a civil újságírás (citizen journalism) szép új városi mítosza, naponta százával születnek a megkérdőjelezhető nívójú és kétes forrásokból táplálkozó cikkek és posztok, persze erre is van megoldása a webkettőnek: a nagy híraggregáló szájtok, mint a Digg, a Reddit vagy kis büszkeségünk, a Turulmeme. De ugyan, vessünk csak egy pillantást bármelyikre! Odakint a világban azért történnek események, de látni ebből bármit is bármelyik közösségi hírgyűjtő oldalon? Hát nem, nyugodtan meg lehet kukkantani a Turulmémet, nem hiszem hogy bármelyik címlapsztori relevanciája indokolná a helyezését, általában vicces jópofiságokat látunk, wulffmorgenthaler-es (valóban jó) képregényeket, cuki videókat, technológiai újításokat, de semmi igazán lényegeset...Ahogy Keen is fogalmaz, a hype, a popularity az bizony nem azonos a minőséggel.

Mi az ami segít még a tájékozódásban? Például a keresőmotorok, például a Google. Andrew Keen a keresőoptimalizálást is körüljárja kritikus szemmel. Miért is olyan visszás a SEO kérdése? Megalkottuk ugye az "ultimate search engine"-t és naponta 90 millió kérdéssel ostromoljuk, elé tárjuk minden vágyunk és mint az 1984 Nagy Testvérétől, várjuk a válaszokat, de a SEO igazából semmi több, mint az eddig feltett kérdéseink összesen. Mi lenne, ha mától kezdve mindenki olyan cikkeket írna, amiben csak a toplistás keresőszavakat szerepelteti?

Mi történik végül akkor, ha az eddigi megbízhatónak vélt információforrásainkat -tévét, rádiót- egyszerűen leváltjuk, lecseréljük a netre? Mindenképpen jól járunk a civil újságírók millióival vagy a híraggregátok jópofa értelmetleenségeivel? Eltávolítjuk a szerkesztőket, kiadókat, kivívtuk a demokráciát, de mit értünk az egésszel, ha egyben feláldoztuk a "kulturális kapuőreinket" is, azokat a nagytudású embereket, akik irányt mutatnak, akiknek a szavára adunk, akikről tudjuk hogy érdemes követni őket. A sors furcsa fintora az, hogy a Google Reader épp mostanában tér vissza ehhez a régi hagyományhoz, amikor hivatalos blogjában közzétette a webkkettes média legnagyobb alakjainak forrásait.

Hogy romba döntenénk az elmúlt kétszáz év teljes szellemi hagyatékát, az azért nem biztos, az viszont igen, hogy a jövő nagy kihívása a már létező anyagok rendszerezése lesz itt a neten.
Mind ismerjük a webkettesek téziseit, most akkor láthattunk egy igazi antitézist is, már csak valami szintézisféle van hátra.

Streetwise leckék: a figyelem (No Tech Hacking by J0hnny Long)

2009-09-10T23:57:00.011+02:00

Streetwise annyit tesz, mint utcai bölcsesség.
Vagyis olyan gyakorlati tudás, amit az ember az utcán, az életből szed össze, amit nem tanítanak az iskolában, amiről nem írnak a könyvek. Szájhagyomány útján terjedő trükk.

Ha hackerekről van szó, a legtöbben dagadt, szőrös antiszociális srácra asszociálnak, ahogy egy sötét szobában az összeszáradt pizzamaradék mellett a gép fölé hajol, a képernyőn meg programkódok futnak végig.

Kevesen tudják például, hogy a hackerek évről évre megrendezik a DefCon névre hallgató találkozójukat, ahol több ezren vesznek részt és hallgatják például az olyan gurukat, mint a fenti videóban beszélő Johnny Long.

Még kevesebben gondolnák, hogy a hackerkedés nem korlátozódik számítógépekre és programokra: a hackerkedés legalább annyira jelent egy gondolkodásmódot is, ezt prezentálja J0hnnyhax a No Tech Hacking, vagyis a technikát nélkülöző hackelés módszereit kifejtve.

A No Tech Hacking (vagy Ninja Skills of the Underground) olyan trükköket mutat be, amihez az ég világon semmi nem kell, csak egy olyan képesség, ami az iskolapadban töltött hosszú évek alatt kikopik az emberből: a figyelem.
Az, hogy absztrakcióktól mentesen képes legyen odafigyelni a környezetének jeleire.
Hogy ne a saját gondolatai zümmögését hallgassa szórakozottan egész nap jártában-keltében, hanem képes legyen érzékelni, megfigyelni maga körül a dolgokat olyannak amilyenek.
Nyitott szem, üres elme.
Percepció.

J0hnny nem azért nagy arc, mert kitalálta hogyan hackelje meg a Google kevésbé védett szervereit, hanem mert olyasvalaki, aki ismeri a környezetét, megfigyeli minden apró részletét, így olyan következtetéseket von le, ami átlag földi halandónak varázslatnak tűnhet. Pedig nem kell serlokholmsznak lenni hogy valakiről a ruházata alapján megmond, milyen ember.

A videó egy közel egyórás oktatóanyag, ami ezt a gondolkodásmódot adja át és mellette megismertet bizonyos hacker-szubkultúrához közelebb állók számára talán ismerős kifejezésekkel, technikákkal. Csak párat példaképpen:

"Google is our friend"
Többször elhangzó jelmondat, és milyen igaz. Bármi, szinte bármi megkérdezhető a mi nagyszellemünktől, mert ő a barátunk és ha jól tesszük fel a kérdést, megadja a választ.

Shoulder surfing
Vagyis valakinek a válla felett átkukucskálva "lenézni" annak képernyőjét, tevékenységét, neadjisten jelszavát.

Jedi wave
Long vicces kifejezése arra, hogy ha az ember egy kapunál csak felvillant egy plasztik belépőkártyának álcázott bármit, akkor tíz esetből kilencszer semmit se kérdeznek tőle és máris bejutott.

Dumpster diving
A magyar "kukabúvárkodás" szó jelentésárnyalatai némileg rossz irányba vezethetnének: a kifejezés annyit tesz, hogy sok cégnél mindenféle irodai papírhulladékot egyszerűen kivágnak a nagy szemétgyüjtőkbe, nem is sejtve hogy az azokon szereplő érzékeny adatok (számlakivonatok, felhasználónevek és jelszavak, adatbáziselemek) esetleg rossz kézbe kerülhetnek.

Video via Gazs. Thx!

Hogyan szelídítsd meg az RSS olvasódat?

2009-09-05T21:09:00.013+02:00

Múltkori, a netes hírfogyasztás normatív kríziseit és patológiáját boncolgató poszt után folytatjuk sorozatunkat az információs zajjal való birkózásról. Ahogy ígértem, jöhetnek azok a tippek és trükkök, amivel feedolvasónk kezelhetővé tehető.

Talán azzal kezdeném, hogy megpróbálok egy közkeletű tévhitet eloszlatni: még az is, aki már teljes rutinnal használja a Google Readert vagy bármely RSS fogadására képes hírolvasót általában meg van győződve arról, hogy ez az egész feed-olvasgatás azért jó, mert bármennyi forrást összegyűjthetünk és követni tudunk, ha már egy helyen vannak és nem kell végigzarándokolni az eredeti oldalakat.
Tévedés.
Ott lóg ki a lóláb, hogy feltételezzük, bármennyi forrással elbánhatunk így.
Még ha elsőre triviálisnak hangzik is, de mindannyiunk figyelmi korlátja véges, nem tudunk akármennyi információt elpusztítani adott idő alatt, és még ha ez nagyon általános bölcsességnek is tűnhet, állítom, tíz hírfogyasztóból kilenc hajlamos lehet elfelejteni.
Egyszerűen nem tudunk határt húzni.
Nem is lehet.
Hogy állapítsam meg, mennyi az ép észen inneni hír-elemek napi száma ami még belefér?
300?
400 még esetleg?
És ha a fele csak tumblr-szintű minimálkoncentrációt igénylő? És ha hosszú szöveges? És ha a fele nem is olyan fontos? Nincs olyan algoritmus ami ezt súlyozni tudná.

Mi akkor a megoldás?
Mi van ha többfajta hír létezik, akkor a netes hírolvasás célja is lehet többfajta, valahogy úgy, mint ahogy teljesen más módszerrel esünk neki egy napilapnak, egy színes magazinnak, egy havi folyóiratnak vagy egy termékkatalógusnak...?

Milyen stratégiákat különíthetünk el akkor hát, milyen különböző módokon használhatjuk az RSS-olvasónkat?
Megkíséreljük a figyelem célja, fókusza alapján csoportokra szedni a hírforrásokat.

Tájékozódás
Amennyiben az a már-már bagatell motiváció vezet, hogy egyszerűen képben legyél, elsőre ziccernek tűnhet feliratkozni a nagy híroldalak közül esetleg egyszerre többre is -semmi gond, mindenki átesik ezen és általában rekordidő alatt rájön, mennyire lehetetlen is ez így. Jó az Origo meg az Index és főleg a HVG.hu, de még azok is amik osztott feedre adnak lehetőséget (kül-belföld, tudomány, sport, kultúra), még azok is hajlamosak az embert elárasztani mindenféle irreleváns szutyokkal.
Ez nem új, az viszont igen, hogy bizonyos bloggerek okosan összegyűjtik a több forrásból érkező információkat, például a grafomániájukról elhíresült Tumblr-eseink közül is többen művelik ezt a mesterséget pusztán a műfajjal járó életérzésből fakadóan (real-time posztolás). Az aktualitásokat olyan ügyesen emelik ki, hogy ha csak egy-kettőt követsz akkor máris egész jó esélyed van hogy ne maradj le fontosabb hírekről. Ilyen például Tapsihapsi, amikor épp nem a fixis csajokról közöl képeket:)
A másik eset, ha egy blog kifejezetten arra szerződik, hogy magazinszerűen megjelentessen bizonyos tematika alapján az aktuális posztokat valamekkora köteg forrást összefogva, ilyen például a Skipintro ("vizuális és tárgykultúra a citizen médiában és azon túl"). Ha találsz ilyen gyűjtőblogokat, akkor jó eséllyel le tudsz fedni egész nagy területeket. Igazából óriási szükség lenne ilyen tematikus gyüjteményekre, ha valaki sok idővel rendelkezik és nem tudja miben utazzon, hát erre biztos lenne igény.
Tömegek bölcsessége (hype)
Igaz hogy a mondás úgy tartja, don't believe the hype, vagyis ne higgy a felhajtásnak, de ha már hallottál olyan óriásokról, mint a Digg vagy a Reddit, akkor nem vagy elveszett ember: ezek az oldalak éppen arra szolgálnak, hogy a felhasználóik által pontozott mindenfelé talált cikkeket szedjék össze és rangsorolják a szavazatok alapján, valahogy olyan alapon, hogy ha egy írás elég széles rétegeket mozgat meg, akkor csak lehet benne valami. Hasonló a mi kis hazai, sokat szidott Index címlapunk blogketrece is ahova a blog.hu-sok igyekeznek betörni. Egészen európai színvonal viszont a Turulmeme, a GReaderesek Mekkája, ahol az elmúlt 8/12/24 órán belül a megosztások száma alapján kerülnek címlapra a hírek. Az igazi nagy fogás viszont ha valaki ugyanezt keresi nemzetközi színtéren a Popurls, ami a legutóbbi webes buzz-t, vagyis a legnépszerűbb url-eket gyűjti csokorba olyan forrásokat pásztázva, mint a Digg, Reddit, Yahoo Buzz, Flickr, Delicious, Technorati és Twitter.
Trendek (buzz)
Mondjuk még ennél is válogatósabb vagy, tényleg nem hiszel a hype-nak és a pillanatnyilag felkapott webszemétnél jobban izgat mi az ami mostanában az érdeklődés homlokterében van, milyen őrületekre pörögnek az emberek, milyen trendek jönnek fel vagy tűnnek el a süllyesztőben. Trendspotting kategóriában igen jó a TrendHunter magazin, kár hogy a csillogó nyugati civilizációnak a határán mi kívül esünk, így főleg a nagyvilág trendjeibe enged bepillantást az oldal. Jobban szervezett a BuzzFeed, ami a weben virális témákra helyezi a súlyt.
Ezek persze csak példák, ettől nem lesz megváltva a feedolvasód, amit kiemelnék az a megközelítés, a gondolkodásmód: így is lehet a hírolvasást felfogni.
Kémkedés
Kevesen tudják, de fel lehet iratkozni RSS-ben egy-egy google keresésre is. A weben minden nap oldalak születhetnek adott kulcsszóval, amit a crawlerek folyamatosan indexelnek és házhoz szállítják a feedolvasón keresztül. Ha kíváncsi vagyok például, ki és mit ír például a "gerillamarketing" kifejezéssel, akkor beütöm a keresőbe és oldalt megkeresem a kis narancssárga RSS ikont. Egy ravasz trükk, hogy ennek segítségével a saját nevünkre/ blogunk címére feliratkozva folyamatosan képben lehetünk, hogy hol és kik említenek minket, idéznek tőlünk, hivatkoznak ránk.
Inspiráció
Talán a legérdekesebb és leginkább a jövőbe előlegező stratégia ha úgy tekintesz a hírolvasódra mint egy inspirációs doboz, rádió, varázskalap, amit ha elég finomra hangolsz (mint a last.fm-et) akkor mindig előhúzhatsz belőle valami izgalmasat. Hogyan? Úgy, ahogy fel lehet iratkozni például a delicious-on a felhasználók által cimkézett oldalakra címkék szerint. Például ha az Urban Buddha gyűjtőköréhez tartozik a 'cyberpunk' kulcsszó, akkor ha feliratkozok a http://delicious.com/tag/cyberpunk url-re, akkor jó sansszal csípek meg érdekes oldalakat a témában. Ez a "folkszonómia" meglovaglása, nem különösebben alkalmas arra hogy az aktualitásokat ragadja meg, viszont ha kellően jól lövöd be a kulcsszavakat, akkor mindig lesz nyúl a kalapban. Ez a módszer a legdinamikusabb, mert nem egy bizonyos forrásból táplálkozik, hanem folyamatosan új és új oldalakkal ismertet meg, ami ha szakmabeli vagy hasonló érdekeltségű akkor még a kapcsolatokat is bővíti.

Ezek azok a trükkök, amivel a jelenlegi tapasztalatok alapján szolgálhatunk. Röviden summázva a lényeg annyi, hogy sokkal kifizetődőbb, ha nem akarsz mindent tudni mindenről, hanem egy bizonyos szűkebb témára koncentrálni még egy olyan eszközzel a kezedben is, mint egy RSS hírolvasó, mert a figyelem véges dolog.

A nagy RSS aranymosás-biznisz: a hírolvasás és a mentális leépülés összefüggései

2009-09-04T21:03:00.012+02:00

Mint a kitartóbb olvasók tudják, az Urban Buddha egyik biztosan visszatérő fő témája az a kvázi modern meditációs technika, ahogy a profi netizen napi rendszerességgel próbálja az aranyszemcséket megtalálni az iszapos áradatban egy aranymosó edény segítségével aminek neve Google Reader, vagyis a lényegi információt kiszűrni az irdatlan zajból -a tevékenységet valamikor régen hírolvasásként tartották számon.

Ennek a technikának a finomítása és trükkjei már egy-két régi posztban részletezésre kerültek, mégis, ahogy az információs aranyláz csak csorog tovább, kötelességemnek érzem a tapasztalataimat nyilvánosan is loggolni, mivel a hírek követése RSS-ben szinte már rituálé, életforma és a XXI. századi személyiségfejlődés szerves része.

Lássuk tehát a folyamatot, milyen az információs világ polgáraként tetszelegni a feedjeid felett trónolva, miközben naponta küzdesz a kérdéssel, hogyan is rendezhetnéd ezt a káoszt. A második részben pedig jöhetnek majd igazi ravaszságok és stratégiák.

1. Őszinte öröm és/vagy felsőbbrendűség
A feedolvasót használók nem túl népes táborához tartozol, mert sikerült feliratkoznod pár oldalra, miután valami haver megmutatta mi az a GReader (aki még mindig azt fejtegeti miről szól ez az írás az sürgősen kattintson és tanulja meg hogyan működik az RSS). Lenézed apádat, mert manuálisan böngészi végig az indexet meg az origót. Lenézed a húgodat mert csak három blogot látogat (te nyolcvankettőre vagy feliratkozva). És főleg lenézed anyádat, mert nem lépett túl az iwiw-frímél bűvkörén és a híradóból informálódik. Fel vagy iratkozva legalább százhúsz hírforrásra, minden spanod blogjára, index-hvg-origo küldöld-belföld, a Békávéfigyelőre, a Homárra, Tótawére, pár külföldi híróriásra amik jól hangzanak műveltebb geek-társaságban (valami háfington rémlik). Kedvenc gombod a jé és a márkóllezríd.

2. Komolyodás. Tudatosság.
Úgy érzed, kezdesz felnőni a feladathoz, az újságon-híradón tengődőkre mélységes szánalommal nézel, de ha a netkaféban GReadert látsz melletted akkor lesel ám de nagyon hogy vajon hogy csinálja. Mert ugye idő közben optimalizáltál, racionalizáltál, és leiratkoztál a net szennyéről. Felvetted ellenben a Webisztánt, öt-hat SEO tanácsadó mestert, ájfón- és technológiai kütyükben utazókat, nemzetközi híreket hogy a világról is tudj már valamit, és még százhuszonöt blogot, mert a legtöbb úgyis csak ilyen gasztró meg fottó meg gárfild meg magazinos vicces cucc, jók lesznek mert már tudod okosan használni az RSS olvasót, már rájöttél hogy lehet témák szerint is bedobálni őket ilyen mappákba, azokat meg ki-be csukogatni. Egész nap meg van nyitva a feedolvasó és türelmetlenül várod, mikor pottyan be valami új. Legnagyobb fegyvered a lista-nézet és a márkóllezríd, de csak rossz érzések közepette használod.

3. Felnőttkor. Összeomlás.
Amikor hallod a szomszéd mamit csattogni a napi kis újságocskájáért a postaládához akkor összeszorul a gyomrod, a gép előtt ülve már a hajad téped, amikor a Readert megnyitod pedig habzik a szád... Nem érted miért van, hogy miután profi lettél és begyűjtötted a zsákodba az összes releváns információforrást minden témában, mégse boldogulsz az egyre elkanászodó feedekkel. Rettegsz az 1000+ látványától, pedig már fontossági-gyakorisági mappáid is vannak aszerint, hogy egy-egy forrás élethalál kérdés azonnal nézendő, ultrafontos vagy csak simán aktuális. Ha netán három napra kirándulni mész a családdal és a tisztás szélén nincs wifi, akkor úgy érzed, lemaradsz a világról, az élet és a történések elsétálnak feletted és véglegesen kiesik valami pótolhatatlan ha márkóllezrídet nyomsz. Soha, az a tisztátalan gomb, ezért inkább ínhüvelygyulladásig görgetsz és vérvörös szemmel négyésfélórás kemény küzdelemben hozod be a három napot utólag. Meg vagy zavarodva, úgy érzed le kell tudnod, de valahol mélyen sejted hogy ennek nem így kéne lennie, mert a hírolvasás nem erről szól, nem szabadna így... Napi hatszori abszolválás után üresnek érzed magad és várod a Nagy Hírt, ami minden háromezredik után befut, hogy megerősítsen, nem hiábavaló hősies szenvedésed.

//Folyt. köv. Eddig tartott a diagnózis, legközelebb jön a gyógyulás felé vezető út és a legújabb tippek és trükkök itt, az Urban Buddhán, avagy: hogyan szelídítsd meg és mire haszználhatod a feedolvasódat?

A 'gerilla art' filozófiája Keri Smith tolmácsolásában

2009-09-01T20:48:00.015+02:00

Még a második napon Velencében a Teatro Piccolo Arsenale oldalában egy poszt-poszt művészeti könyvesboltfélében találkoztam először Keri Smith 'Guerilla Art Kit'-jével, egy egészen kisméretű fás lapokra nyomott színes könyvecskével. Hazaérve aztán nagy meglepetésemre megtaláltam a Google Books-on, igaz, csak töredékekben, és azok is kábé naponta variálódnak, gondolom Google-ellenes copyright küzdelmek aktuális mutatójaként.

DETOURNE- MENT(fr.) -valamely széles körben ismert média forrásként felhasználá- sa, a kontextus- ból kiragadva és újraértel- mezve részeket, új jelentéssel ruházva fel az így létrejövő művészeti alkotást

A Guerilla Art Kit egy hm... keresem a kifejezést, egy gyermeki ártatlanságba bújtatott, szórakoztatóan kreatív ideológiai kézikönyv. Mert az egy dolog, hogy mint "kit", tehát szerszámosláda, készlet, a száz oldal körüli terjedelmében olyan mennyiségű ötletet vonultat fel, hogy az ember nem győzi memorizálni a könyvespolcnak dőlve. Ezen túlmenően viszont tényleg egy aktivistáknak szóló útmutató, ami megtanít hogyan csinálj saját matricákat (stickers), saját graffiti-sablont (stencil), hogy főzz házilag bio-enyvet (wheat paste, csiriz...?) hogy a plakátjaidat felragaszthasd, hogyan csinálj seed bomb-ot (guerilla gardening), milyen módon tervezz szlogeneket, miért hagyj el dolgokat amiket mások majd megtalálnak, hogy hozz össze egy flash mob-ot, mi az a wish tree vagy a guerilla mail (hagyományos postai úton!), ilyen és ehhez hasonló technikákkal az elejétől a végéig -"everything you need to put your messages into the world."

FREEWAY/ ROADWAY BLOGGING -üzenetek posztolása közutakon, felüljárók oldalában, gyakran politikai ellenállás és propaganda jelleggel

Ahogy a fenti alcím és utána a kötelező előszó a "szerző nem vállal felelősséget semmiért" résszel is hirdeti, a gerilla art inkább ideológiai koncepció mint művészet, ahol a konkrét alkotások környezetbe helyezésének lényege, hogy kellően megdöbbentőek legyenek ahhoz, hogy az egyszerű járókelőnek is szemet szúrjanak és -figyelem, itt jön a lényeg!- hogy közvetítsenek valami gondolatot, attitűdöt, üzenetet. Igen, ők az elkövetői a különböző falragaszoknak, matricáknak, installációknak, vicces dekorációknak, amikkel az ember összefuthat az utcán: provokátorok és tréfamesterek is egyben, akik általában az anonimitás álcája alatt hirdetik a politikailag abszolút nem korrekt üzeneteiket, legyen az világbéke vagy éppen össznépi forradalom, egy bárki számára címezhető "elvesztett" szerelmes levél vagy politikai röpirat a fogyasztói társadalom ellen, ami arra szólítja fel az arra járót, egészítse ki azt. A gerilla art egy típusa a culture jamming is.

Minél messzebb jut az üzenet és minél többen veszik át és gyúrják újra, hasznosítják fel, fejlesztik tovább, annál nagyobb a siker. A gerilla art mint módszer tehát a mémek terjesztésének egy technikája, méghozzá olyannyira hatékony, hogy a merészebb reklámkampányok, a gerillamarketing a teljes eszközkészletét ennek köszönhetik és a jelentőségét felismerve mind gyakrabban alkalmazzák.

Pár link nézelődni:

Anonimitás: lehet-e láthatatlannak maradni a XXI. században?

2009-08-24T22:00:00.017+02:00

Hogyan blogolj névtelenül?

„...rengeteg nyom vezet hozzánk: GPS-es mobilok, bankkártyák, IP-címek, a repülőtéri azonosítások, közösségi oldalak – voltaképpen könnyebb egy új személyiséget lopni magunknak, mint elveszíteni a régit”

Az egyik levlistán jött szembe az IT café Wired-től kölcsönzött sztorija, thx a forrásnak, én lemaradtam volna róla. Tehát a történet úgy szól, hogy egy bizonyos Evan Ratliff, szabadúszó újságíró, aki olyan lapoknak írogat mint a New York Times vagy a New Yorker, kitalálta amúgy kísérletképpen hogy eltűnik, a 30 napon belüli megtalálójának meg a Wired felajánlott 5000 dollár fejpénzt. Azt mondta, az a célja, hogy tesztelje, lehet-e láthatatlannak lenni ebben a csúcsmodern digitális világban, és megígérte azt is, nem hagyja el az Államok területét, használja a telefonját és rendszeresen lesz online, sőt mi több, megoszztja az önkéntes magánnyomozókkal személyes adatait, fényképét, nickjeit, netes azonosítóját. A cikkből kiderül, már volt elődje, egy bizonyos Matthew Alan Sheppard, de az elkeseredésében tüntette el magát, mivel nem bírta rendezni az életét és a házasságát, így angolosan kilépett belőle egy ügyes folyóbaesős alakítással. Cukormáz az egészre, hogy a Wired tanulmányoldalt is közöl Ratliff akciójáról.

Mi a teendő azonban akkor, ha valaki nem úri passzióból rejtőzködik, hanem mondjuk mert Iránban él és van véleménye a rendszerről, vagy mondjuk Kínában, ahol alapból be se tud lépni bizonyos közösségi oldalakra, a szervezkedést megelőzendő?

Vagy mondjuk félúton a civilizáció és a barbarizmus között, mint például észak-balkáni kis hazánk. Nem mintha attól kéne tartani, hogy az NBH minden utolsó kis júzer gépét bepoloskázta, de mégis, létezik az a graffitisek körében magyarázatra nem szoruló idea, hogy világhíresnek lenni egy nick biztonsága mögül, úgy, hogy igazából senki nem ismer, ki vagy valójában.

A cypherpunkok és a kriptoanarchia gondolatisága felett már kissé eljárt az idő, de ha megkapirgáljuk a retro életérzés divatos patináját, vajon tényleg nincs már létjogosultsága manapság a névtelenségnek? Viszonylag elterjedt a webkettes szcéna köreiben a "szakmai blogírás", amit általában a teljes, kendőzetlen polgári névvel szokás aláhúzni.

Vagy a social scoring oldalak: biztosan él még a köztudatban a németországi iskolások által összehozott tanár-pontozó webhelyek sztorija, vagy talán még az is, hogy egyes magasan kulturált országokban, mint amilyen az Egyesült Államok, mekkora trend volt a felháborodott nők által szerkesztett, hűtlen férfiakat kitárgyaló fórumok.

Vagy csak elég egy pillantást vetni a k*rucinfóra, ha még valakinek kimaradt: én biztos nem szeretném viszont látni olyan kontextusban a nevemet, lakhelyemet, személyes adataimat...

Vajon ez mind felesleges paranoia? Vagy tényleg van valami abban, hogy a "személyes biztonságunk közös érdekében" kell hogy legyen mindenkiről biometrikus nyilvántartás és kíváncsi kamerák minden sarkon?

Paul Bradshaw, az Online Journalism Blogon nemrég egy listában foglalta össze, hogyan lehet anonimen blogot írni. Mivel elég lényegretörő, álljon itt egy hevenyészett fordítás:

Használj anonim accountot a blog szerkesztéséhez: a Hushmail ingyenesen titkosít, a RiseUp-ot aktivistáknak írták, a MintEmail 3 órás átmeneti címet ad, a FilzMail pedig 24 órásat. Egyes blogszolgáltatóknál pedig, mint a Posterous lehetséges mailből posztolni.
Vedd biztosra, hogy az IP címed nem loggolták-e belépésnél: az Anonymizer, a Tor vagy a Psiphon segít ebben.
Vagy használj anonim blogszerkesztő platformot, mint a BlogACause.
Legyen több álneved, amik egymástól függetlenül léteznek. Íme egy random név -generáló.
Ha domainnevet akarsz regisztrálni, tedd azt is anonimen egy olyan szolgáltatással, mint pl a The Online Policy Group.
Légy óvatos, milyen információkat osztasz meg magadról, ahogy ezt a NightJack nevű arc sztorija is példázza.
Ne nyerj díjakat, ne szerepelj nyilvánosan, maradj underground kult-híró (köszi...)

Hm, hát mit mondjak, még ha kishazánk nem is az a hely ahol az embert a szíájések hajnali háromkor rángatnák ki az ágyából, azért jó tudni a lehetőségekről. Ha engem kérdez valaki, én azt mondanám, nem kell hackernek lenni ahhoz hogy tudjuk, milyen jól jöhet pár szépen kidolgozott pszeudoszemélyiség, amit bármikor előkaphatunk a zsebből.

Velencei kultúrkalandozás II. -Tippek és trükkök utazáshoz

2009-08-23T22:09:00.012+02:00

Tehát: Velence, egy hét, mi szerveztük az utazást az elsőtől az utolsó simításig.

Egy régi jó barátom szerint megér némi boncolgatást hogyan lehet egy ilyet összehozni, szóval pár szót akkor arról, mi az amiket egy utazási iroda megtesz helyetted háromszoros áron:

Megfelelő útitárs mint partner, a legelső helyen. Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel nyomsz végig egy hetet amúgyis extrém körülmények között, a saját szervezésű utazás talán legnagyobb előnye, hogy nem sóznak a nyakadba huszonöt parás mamit, márpedig egy nagyobb út sokszor inkább az útitársról szól, mint magáról a helyről:)
Olcsó repülőjegy. Joó "Pó Apó" Andrástól, az Indokínában söröztem szerzőjétől tanultam, hogy a világ elég nagy ahhoz hogy az ember konkrét uticél nélkül nézegesse a repülőjáratok oldalait és az akciók és lásztminitek közül találjon egy olyat, ahova amúgyis szívesen menne. Így akadtunk rá egy 3000-es retúrjegyre Wizzair-éknél. A móka itt kezdődik.
Jó ha tisztában vagy vele hogy lehet az online pénzügyleteket kivitelezni, PayPal, saját számla hozzáférés, ilyenek, mert itt azért a reakcióidő számít. A repjegyfoglalásnál amire mindenki reflexből gyanakszik az hogy mennyi a plusz illeték, hát elárulom, a reptéri sokszor semennyi, de van egy 1500-as kártyás foglalási illeték.
Poggyászdíj. Figyelem, ezzel óriásit lehet szívni, ahogy mi is bekaptuk a csalit. A társaság a jegyfoglalásnál az oldalon mindenféle kis csillagocskázott mézesmázos szövegben garantálja, hogy bármit lehet utólag módosítani, így ziccer hogy meghagyod pl a poggyász kellemetlen kérdését, majd úgyis alapon. De nem, az utólagos módosítás lehetetlen, illetve 6000 huf tranzakciós/ kezelési költséget számolnak fel érte, a helyszínen az algoritmus egyszerűen a poggyászdíj duplázásával (3000 huf 15 kg /fő /járat!) adja meg az árat.
Biztosítás. Külön finomság, hogy sok társaság automatice beleteszi a biztosítást a jegy foglalásakor, és neked kell kiikszelned a kis négyzetet ha nem kéred. Egyébként a nemzetközi egészségkártya (vmi ilyesmi a neve) elég sok mindenre kiterjed, a biztosítás szvsz felesleges, hacsak nem tüntetik el a csomagodat átszállásos repülőútnál (true story), bár már bankban valutaváltásnál a nyakadba próbálják majd sózni.
Kemping. Igények szerint, a skála elég széles, a 15 euro/ éjnél érdemes gyanakodni és mondjuk utánanézni Google Maps-en a helyszínnek, hogy pl nem épp Velence ipari kikötője alatt van-e kint a világ végén (true story), bár még így is jól járhatunk:) Összeköttetés a civilizációval, boltokkal való ellátottság, sokminden kiderülhet, érdemes meggúglizni és végigolvasni a fórumokat, a vendéglátóipar- turizmus jelszava manapság a feedback, hát ebből lehet profitálni.
Az információ korát éljük, az ilyesféle közhelyekben az a jó hogy többé-kevésbé igazak. Gyakorlatilag minden fenn van a neten, ha az ember képes végiggondolni mit akar majd ott csinálni, akkor szinte mindennek utána lehet nézni: tömegközlekedés árak és menetrend, közlekedési térképek, belépők, nyitvatartások, kedvezmények, vaporetto, regisztráció a San Marcora, stb. Minden valamire adó boltocska már rendelkezik honlappal (sic!), az már más kérdés hogy semmi sem ott van rajta ahol keresnénk vagy hogy az árakat már két éve nem frissítették.

Ennyit az előkészületekről. Az utazás előestéjén, amikor nagy vonalakban már összeállt a kép, érdemes egy-két dolgot megtenni mielőtt kilépsz az ajtón:

Kinyomtatni mindent, halál az esőerdőkre. XXI. században élünk és az onlájn foglalással általában együtt jár az is, hogy "benne vagy a rendszerben" és max egy személyit kérnek, de sose tudni, egy kiprintelt repjegy vagy kempingfoglalás sokszor megfelelő nyomaték tud lenni stresszes helyzetben egy korlátolt alkalmazottal szemben.
Egy pontos mérleg a poggyásznak. Helyben exponenciálisan magasabb rendű summákat gombolnak le egy-két plusz kilóért.
Térképek. Oké, mindenki hallott már GPS-ről, okostelefonokról, de azok lemerülhetnek, meghibásodhatnak, és általában ezt a legrosszabkor teszik, tehát tessék papírra nyomni, vagy ami még jobb, fejbe, nem akkora dzsémszbondkodás és nagyon kifizetődő előzőleg körbenézni.
Konnektor- aljzat átalakító. Igaz hogy EU, de van ahol két lik, van ahol három, ott helyben meg fix hogy napok vadászata után találunk irreális árakon. Elektromosság meg manapság eléggé alap.
Bicska, spárga, vizespalack, a feladott poggyászba, de ne túl mélyre. Ezek amikre mindig szükség van, de közös biztonságunk meg 9/11 miatt ugye potenciálisan terrorveszélyesnek számítanak. Egy deci folyadék, se víz, se testápoló, semmi. És a beléptetésnél bizony komolyan is veszik, velem megitatták a hazai csapvizem (nem volt biohazard), az útitársnőmmel pedig levettették a cipőit és kapott helyette szép kék szintetikus mamuszt mint a kórházakban.

Helyben, leszállás után a terepen.

Társalgási szótár, Ezer Alapszó Iksz Nyelven stb felejtős! Fölösleges súly, és különben is mindenhol beszélnek bizonyos keverék -pidgin- nyelvet, az angol (spanyol-,...) és a helyiből gyúrt mixet a legfontosabb kifejezésekkel, amivel az ember meg tudja értetni magát. Ha előzetesen utánanézünk a könyvtárban az útikönyvekben általában találni néhány oldalt, ahol ezt részletezik. Jó reggelt, jó estét, köszönöm, elnézést, kérem, bocsánat, wécé, hideg-meleg, helyben, elvitelre, stb bőven megteszik, betanulni komplett mondatokat hülyeség, mert úgyis levágós hogy ostoba turisták vagyunk és visszatetszést is kelthet (vagy perfekt frazeálás esetén kapunk egy ötperces választ amivel nem sokat tudunk kezdeni ugye).
~~Tömeg~~ közösségi közlekedés. Civilizáltabb országokban él a fix idejű jegy lehetősége, Velencében mondjuk 75 perc korlátlan átszállással, érdemes helyben kérdezősködni.
Szieszta. Az egyenlítőhöz közelítve a déli pihengetés hagyománya zárt ajtók mögött egyre elterjedtebb, habár Velence nem azon a szélességi körön fekszik ami ezt indokolná, meghát a modern fogyasztóközpontúság szelleme a turisták főáramában legalábbis felülírja, de azért lehet találkozni a jelenséggel és egy délután 3-4-es nyitás bizony kellemetlenségeket okozhat, szóval kalkuláljuk be.
És végül mi más: járjunk nyitott szemmel. A táblák, feliratok, szimbólumok, egyszóval mindenféle jel információtartalommal bír, ha ezt képes vagy megfigyelni real-time, akkor nem lehet elveszni.

Egyelőre ennyi streetwise ugrott be.
Jó utat!

Gépház: kérem nyomják meg a gombot...most!

2009-08-22T00:33:00.003+02:00

Ülök a rendezői székben írom és vezénylem a műsort, sorról sorra, jelenetről jelenetre.
Aztán görbéket nézek, statisztikákkal zsonglőrködöm, kommenteket- megosztásokat osztok-szorzok, de végül mégiscsak arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasóim számokká degradálása helyett inkább megkérdezem őket, mért is vannak itt.
Tehát tisztelt közönség, akkor most rátok vagyok kíváncsi, szavazzatok: mit esztek az Urban Buddhán, mi tetszik, mi az amiből még több kéne? A kérdőívet lentebb oldalt találjátok, a lejárat dátumának ne higgyetek, az eredmények főleg számomra érdekesek. Kösz a segítséget!

Orson Welles rádiójátékától az Alternate Reality Game-ig

2009-08-19T23:30:00.013+02:00

1938. október 30-án, Halloween előestéjén Orson Welles a Mercury színház tagjaival együtt rádiójátékban adták elő H. G. Wells művét, a Világok Háborúját.
Az aznap esti adás szokásos zenei szórakoztató műsorként indult, ám hirtelen félbeszakították a muzsikát és hírként közölték: csillagászok gázkitörést észleltek a Marson, és gáztömeg közeledik a Föld felé. A breaking news innentől aktuális hírműsorként folytatódott: élő helyszíni közvetítésben mutatták be, hogy az idegenek a New Jersey melletti Wilmuth-farmon érik el bolygónkat, majd helyszíni beszámolók, stúdióbeli hírközlések, interjúk és odaillő hangeffektek váltották egymást.
Végül zárásként Welles közölte: vasárnapi szórakoztató műsort hallottak csupán.
A hatás mindent felülmúlt: igaz, hogy a meghökkentően életszerű adás csak egy órás volt mindössze, és ez idő alatt négyszer is közleményben hangzott el, hogy mindez csak fikció, de a folyamatot nem lehetett megállítani, a pánik megállíthatatlanul gyűrűzött tovább. Annak ellenére hogy a beérkező pánikhírek hatására a műsor után több soron elhangzott, hogy Wells regényének dramatizált változata hangzott el, utólagos becslések szerint egymillió amerikai polgár rémült halálra, hagyta ott fejvesztve otthonát, menekült ki az utcára vagy rejtőzött el óvóhelyeken.
(Forrás: Le Bon - Tömeglélektan)
Végülis, a történet az európai válság napjaiban nem is tűnik olyan logikátlannak.

Azon túl hogy Orson Welles híres rádiójátéka több szempontból is nagyon tanulságos és aktualitásait nem vesztett sztori, mégis egy bizonyos különleges aspektusa miatt éreztem idevágónak: az embereknek -függetlenül hogy amerikaiak vagy sem- óriási belső késztetése van a valóság kiszinezésére, kibővítésére, a játékra. Ugyanis épp ezt az igényt lovagolja meg egy tipikusan XXI. századi, a technika vívmányait felhasználó, városi játékforma, amit összefoglalóan Alternate Reality Games-nek (ARG), vagyis tükörmagyarítva "váltakozó valóság játékoknak" hívnak.
Aki ismeri David Fincher laza kétórás filmjét, a The Game-et Michael Douglas megnyerően ellenszenves alakításával, az már sejti miről van szó.
Az Alternate Reality játékok lényege az interaktív narratíva: a hétköznapi multimédiás eszközökkel kapott titkos utasításokat a játékos a való életben hajtja végre. Az ARG-k játéktípusára találták ki tipikusan a cross-media jelzőt, ami egy olyan műfajt jelöl, amely több médiumot használ: tévé, rádió, újságok, internet, mail, telefon, hangposta, sőt, hagyományos postai szolgáltatást is nemritkán. A sztori általában online forrásból építkezik, de az események a valódi világba nyúlnak ki, elmosva a fikció és realitás közti határvonalat, betüremkedve a játékos életébe is. Igazából a végcél épp ez: a játékosok egy ködös nyomon elindulva a nyomozás során elkezdik összerakni a történet puzzle-darabjait, míg a játékmesterek (puppet master) mindenféle nyomokon vezetve -újságcikkek, bizalmas közlések, bevont színészek, telefonhívások a játékos otthonában, munkahelyén, "szupertitkos" webszájtok- összezavarják őt, hogy végül már ne tudja elkülöníteni, hogy mi tartozik még a játékhoz és mi a valóság. A bevonódást segíti, hogy általában nem is hirdetik róla hogy ez egy játék lenne és hogy ki áll mögötte; ha igazán jól csinálják, épp az jön le az egészből, hogy "ez nem egy játék".

Aki belekerül annak épp a felfedezés és a titokzatosság a motivációja, hogy megfejtse, ki van az egész hátterében; a tervezők persze a legváratlanabb módokon, a fent említett egyszerű hétköznapi kommunikációs csatornák segítségével hagynak nyomokat, amiket meg kell fejteni. Misztikus falragasz egy QR-kóddal ami egy oldalra mutat, ahol nincs semmi, csak valami kép meg okosan elrejtve a forráskódban egy időpont és egy GPS-koordináta, a fent említett helyen és időben a megcsörrenő utcai fülkében kapsz egy jelszót amivel kódolt utasításokban további információkat adagolnak ki, majd találkozhatsz más játékostársaiddal hogy közösen nyomozzatok tovább, vagy névre szóló borítékokat kapsz, esetleg feladványokat fejtesz meg, míg össze nem áll a sztori, aminek a részese lettél. Hogy éppen a párhuzamos civilizációból érkező idegenektől kell megmenteni a Földet vagy a közelgő természeti katasztrófáktól, vagy az ugandai tinédzser elveszett anyját kell felderíteni, részletkérdés. A hangsúly a játékon, a kalandon, a részvételen van.

Meg persze a márkanéven, aminek a nem hagyományos marketingje az egész.
Az Alternate Reality Game-ek nagy többsége ugyanis zseniális marketingfogás, ami az egy-egy adott márka körüli buzz-t hivatott növelni, bevonva és tribalizálva a fogyasztóközönséget. Az ARG-k előképe a szerepjátékok voltak, de valós kezdetét Steven Spielberg 2001-es The Beast-et promótáló akciójaként szokás jelölni, aminek készítői ál-honlapok százaival és hackerekre váró feladványokkal csalták lépre a játékosokat.
További példák:

I Love Bees (Halo 2): a játékosoknak a XXVI. századból támadó idegeneket kellett semlegesíteniük.
Perplex City: egy rejtélyes ellopott tárgy, a Kocka körül szövődő történet, amit egy párhuzamos civilizáció birtokolt, akik meg akarnak látogatni minket. Senki se tudja kik mit akarnak eladni a játékkal, de egy vidóüzenetben közlik hogy március 21-ikei újságokban hozzák nyilvánosságra a továbbiakat.
Leona: magyar (!) ARG, a Mimóza Kommunikációs Kft. 2008-ban a Reneszánsz év népszerűsítésének céljából indította a Reneszánsz Programiroda jóvoltából. Egy habókos öregúr végrendeletében nyilvánosságra hoz száz feladványt amivell tíz metszet helyét kell megtalálni és összegyűjteni.
Year Zero: a Nine Inch Nails Trent Reznorának hasonló nevű albuma körüli ARG-je. 2022. Amerikája egy iszlám terrorizmus ellen küzdő fundamentalista teokrácia lett, ahol a Morális Hivatal ellenőrzése ellen küzdő játékosok az I Am Trying To Believe oldal segítségével az Art Is Resistance nevében nyomoznak az isteni Jelenlét (Presence) szorításában.
Vanishing Point: a WindowsnVista népszerűsítésére létrehozott ARG, ahol Loki, a puzzle-master helyezett el titkos üzeneteket képekbe és videókba rejtve, ezeket kellett megtalálni, míg azok ki nem fakultak a játék szerint.
Lost Experinence: igen, nem tévedés, a nagysikerű (hm...) Lost sorozat promotálására született kalandjáték...
Superstruct: az egyik legérdekesebb célú ARG, a nem is olyan távoli jövőben a földet sujtó öt nagy globális csapás ellentoboroz önkénteseket brainstormingolásra és egy nagy közös tudásbázis építésére, érdemes megnézni az oldalt.

További cikkek, források Alternate Reality Game-ekhez:

Apex Blog: Alternate Reality Games -The Future Of Fiction?
unfiction.com Alternate Reality Gaming, kezdéshez, sok-sok linkkel
Alternate Reality Gaming Quick Start Guide, terminológia, FAQ
ARGNet.com, rss-ben frissülő magazin
a seoblog.hu írása az ARG-kről, thx a forrásért!
az SG.hu cikke a Superstruct-ról, videóval

A közhely hatalma: Velence mint kirakatváros?

2009-08-13T21:59:00.012+02:00

(Talán már feltűnt a visszajáró olvasóknak hogy néha becsúszik egy-egy ködösebb bejegyzés, ami látszólag teljesen híján van a konkrétumnak, viszont túlteng benne az elméleti fejtegetés. Ezt általában a megosztások-kommentelések hiányával elég jól érzékelem én is. Ez itt most ütős lesz. Tudom, a net nem az olvasás kultúráját erősíti, de talán mégis akad egy-két elvetemült aki miatt érdemes volt...)

Egy hét kemény városhasználat Velencében, mindenféle streetwise élő alkalmazása gyakorlatban és rengeteg élmény az előzmény a mai poszthoz, de amíg le nem írom amit most akarok addig nem lehetek nyugodt ahhoz hogy bármit is bemutassak magáról a Városról. Persze ez is arról szól.

Mielőtt elindultam volna, volt egy sejtésem.

Ha az ember elég sokat nézegeti a Turulmémet, akkor az a bizonyos abszurd érzése támadhat, hogy ami az érdeklődés homlokterében van az általában valami végtelenül habos-szirupos, komolytalan katyvasz, vicces képek, felhype-olt szösszenetek, a geek-univerzum technomán örvendezései. Az utolsó előtti, popkultúráról szóló poszt után jöttem rá, hogy nem olyan nehéz közepesen nagyot robbantani, elég ha az ember valami könnyen megfogható tartalmat produkál. A kiszámíthatóan közepes szintű anyag biztonsága, ami elég ahhoz, hogy a közönség jutalmazza. Egy jó sztori, egy érdekes elmélet, valami ami felkavarja az érzelmeket, hiszen ezért létezhetnek bulvármagazinok.

Hetek offline elvonókúrája után a net kissé szűkösnek és kevésnek tűnt.

Lehetséges hogy van valami a biteken túl?
Egy hét tartózkodás a képeslap-városban csak megerősített.

Léteznie kell egy linkeken és posztokon és turulmémen túlmutató metaverzumnak, a csupa nagybetűs Köztudatnak, egy új városi mítosznak, ami benne van mindenki fejében, még a sima Il Gazettino-t olvasó helyi velencei bácsiéban is. Egy nagy közös fantáziavilág, aminek az eredője maga a teljes XX. századvég, a média, a reklámplakátok a falon, az egész képi világ, a boltokban kapható cuccok, maga a korszellem.

Például Velence.
Minden gondolkodó embernek kötelessége elzarándokolni egyszer a lagúnákhoz.

Mégis, nem kell odamenni, hogy az ember tudja. A cölöpökön álló város, ahogy először mesélik, kábé óvodáskorban megfogja az ember fantáziáját és nem is ereszti. Aztán a milliónyi utánnyomás, utánzat, másolat, pszeudotermék, Venezia cukrászda, Velence képeslapokon, kirakatokban, apró gondolák felrázható hógömbökben, legyezők, karneváli maszkok... Mint egy nagy összeesküvés, egész kicsi korunktól kezdve csepegtetik belénk a tudatot, hogy ez Velence!

Aztán egyszer tényleg eljut oda, és rövidzárlatot kap az agya mert csikorogva sem tudja befogadni hogy a fantázia és a realitás mennyire közel áll egymáshoz. Eltölt átlag két-három napot, akkor az első eufórián túl és a felületes szemlélődés után valami csalódottságot érez, hogy jééé ez tényleg épp olyan mint amilyennek lefestették, aztán meséli mindenfelé hogy hát ez a Velence szép szép, de mégis kirakat az egész, egy igazi közhelyváros, és hogy bezzeg Firenze meg Padova, az az igazi... És közben fel sem fogja, hogy a város közhelyszerűsége, amit fensőbbséges intellektualizmussal illik előadni, a legérdekesebb az egészben.
Velencében az 1966-ban még 121 ezer helyi lakos száma ma 61 ezer körülire olvadt, míg a turisták száma átlag 50 ezer, nemritkán 100 ezer naponta.
Amikor az ember akaratlanul együtt sodródik a Rialto tömegével, vagy látja ahogy a világ minden tájáról özönlő turisták a Szent Márk tér közepén a mocskos galambokkal a kezükön-fejükön elkészítik azokat ugyanazokat a képeket, amiket minden útikönyv eléjük tár, vagy ahogy a jóltáplált németek kamerázzák a hidakat a gondolából, majd ezek abszolválása után az elégedettség ostoba vigyorával az arcukon nyugtázzák hogy most már látták Velencét, akkor érzi meg igazán mélyen, mekkora ereje is van a közhelyeknek a köztudat alakításában.

Az emberek imádják a közhelyeket, főleg a szép és közönséges dolgokat, mert ezek jól megragadhatóak. Ami a kultúrában a mainstream, az a köztudatból táplálkozik, minden ami középfelé konvergál az a lehető legszélesebb réteg számára lesz eladható. És persze vice-versa a tyúk és a tojás esete alapján: amit nagy tömegben nyomnak a képedbe az előbb-utóbb önálló entitássá, ikonná válik, ha valaki ismeri és érti Warholt, annak ezt nem kell magyarázni. A közhelyek, sztereotípiák a kulcs a köztudathoz, aki ezt a kezében tartja, legyen szó politikusról, marketingesről vagy művészről, az sok mindenre képes. Így történhet, hogy ha az ember Velencének a turisták számára megrajzolt útvonalak tökéletes utcáit járja, olyan érzése lesz, mintha egy HDR utómunkával kiszínezett képeslapon lépkedne, cetlivel a szélén: 0.50€

...és akkor nem is szóltunk Velence igazi értékét jelentő kis különbségekről, amikor kilóg a lóláb, amikor az illúzióvilág szövetén hiba van -az ilyen részletekről fog talán szólni a következő poszt.

Turista 2.0

2009-08-04T22:13:00.001+02:00

Ha ezt a posztot olvassátok, az annyit jelent hogy elértem a gépet, nem kapcsoltak le a határnál és talán már meg is érkeztem a Treviso-i reptérre, ~~Sytisbe~~ Velencébe (legrosszabb esetben benne leszek a híradóban). Az utat teljes egészében mi szerveztük a járatfoglalástól a szálláskeresésig, mert ahogy a webkettesek büszke öntudata már megtanította nekünk, egy olyan generáció vagyunk, aki saját maga szereti irányítani a dolgokat a varázslatos világháló segítségével, megfosztva kenyerétől olyan ősöreg intézményeket, mint a turisztikai ipar. És hogy mit is jelent ez a gyakorlatban?

Mondjuk egy szép napon a harsány rózsaszín banner a WizzAir főoldalán épp eltrafál, mert a 3000 HUF-os repjegy még a bannervakokat is krisztusi sebességgel gyógyítja. Elkezdesz gondolkodni, beindul a gépezet, elhatározod hogy minden kúlság amit James Bondtól és Jason Bourne-től láttál azt most kipróbálod élesben is, és nekiállsz megszervezni mindazt, amit eddig az utazási iroda nyaraltatásra felesküdött nénijeire bíztál.
Streetwise akcióban.

Például megtanulod, hogyan kell interneten keresztül fizetni. Regisztrálsz itt meg ott, esemesben kapott kulcsokat illesztesz, tagja leszel a PayPal-osok menő klubjának, számlaszámokat másolsz innen oda és utalásokat rendezel onnan ide, és már kicsit érted, miért nem terjedt el még széles körben az online fizetés.

Aztán mondjuk aludni is van kedved valahol, mert a reptéren mégse csövelhetsz egy hétig. Buzzwordnek is beillő keresőszavakkal zsonglőrködsz, cheap youth hostel, camping near..., single bed - double bed, ilyenek. Neveket és számokat kapsz cserébe, amiket beadsz a Google Maps-nek, de az sehogysem akarja megenni, aztán mégis összeáll a kép, és tessék, megismerheted madártávlatból az egész környéket, ha átnyújtanád a kezed a monitoron akkor majdnemhogy elérnéd a Ponte di Rialto-t... igaz, még soha nem láttad élőben, minden csak bitek játéka a szemed előtt.

És akkor jönnek a paranoiák is. Régen az ismeretlentől félhettek, te ma attól tartasz hogy ha most két kattintással megtalálod mondjuk az összes public toilet-et vagy az SP81-SR11-E55 körgyűrűt, akkor vajon élesben mit fogsz tudni kezdeni...? Az irányítás elvesztése, manapság ettől tarthatsz.
Vagy attól hogy mondjuk a megbízható kiskompakt fényképezőgéped bemondja az unalmast, és te nem tudod majd sorozatgyártani az emlékeket minden rio-n áthaladva, minden chiesa lépcsőjén, minden trattoria teraszán ülve. Hogy ha nem kattogtathatsz akkor olyan mintha ott se lettél volna.
Nameg az a sok-sok lufi amit eddig te is boldogan együtt fújtál a médiával, we the media, mi: H1N1, ~~sertés~~ Új Influenza, darabokra szakadó és tengerbe zuhanó airbusok, minden #hashtag most ellened dolgozik.

Aztán tegyük fel hogy sikerül megoldani a poggyászdíj utólagos egyenlítésének emberfeletti feladatát, sikerül meggyőznöd a reklámbeli emesét is az ibuszban hogy ideiglenes diákra is adja ki a nemzetközit, mondjuk bepakolsz mindent okosan hogy a terrorfenyegetettségben ne a te táskád legyen a következő a tűzszerészek rivaldafényében, visszaszámolsz, megírod a búcsúposztot a világnak és...
És aztán kinyitod az ajtót, hátrahagysz minden webkettes álomvilágot, az információáradat kényelmes paradicsomát és ELINDULSZ.

Hogyan leszünk okosabbak a populáris kultúrától?

2009-07-29T23:12:00.006+02:00

...és nem, a kérdés nem az enyém, mivel egy bizonyos Steven B. Johnson tette fel a "Minden ami rossz jó neked" című könyve alcímeként 2005-ben, amivel rövid időn belül bestsellerré lett. A történet kivonatát bárki elolvashatja Dessewffy-Sebők: Bevezetés a jövőbe esszékötetben Galácz Annától, de röviden ismertetném itt is, mert az elmélet azon túl hogy polgárpukkasztó és óriási fricska az önmagukat kultúrelitnek tekintőknek, eléggé felkavarta a kedélyeket és nagy vitákat keltett a téma előítéletekkel való súlyos terheltsége miatt.

Johnson, újságíró, egyetemi tanár és tévés személyiség (sic!) elmélete azon az alaptézisen alapul, hogy lehet hogy tévedtünk amikor kőbe véstük azt a mára sztereotípiává lett nézetet, miszerint a tévé, a videójátékok vagy az internet öl butít és szellemi nyomorba taszít. Mért ne legyen lehetséges, hogy a populáris kultúra eme szennyáradata nemhogy nem elhülyít és elrontja a gyermekeink fejlődését és a fellnőttek kapcsolatait, hanem épp ellenkezőleg, fejlesztőleg hat? Nagyon meredek? Az, de lássuk csak hogyan.

A szerző kiemeli, hogy nem a tartalmat veszi górcső alá, tehát nem akar vitatkozni azzal, hogy a populáris kultúra termékei ártalmasak lehetnek, de ez amúgy is felülreprezentált, arról viszont elfeledkezünk, hogy fontos lehet az mód is, ahogy ezeket kapjuk. Arra bíztat, hogy ne morális alapon nézzük a z egészet, hanem mint kognitív tevékenységet.

Sleeper curve, így nevezi azt a jelenséget Johnson, hogy a populáris kultúra egyre komplexebbé vált az elmúlt évtizedekben. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban?

Videójátékok.
Az ifjúság már nem olvas, mára ez már több mint közhely. De mit tanítanak a videójátékok, amivel a gyerek vesztegeti az idejét? A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a játékok nagyon nehezek, bonyolult lépések sora vezet el a megoldáshoz, amihez nem ritkán százoldalas segédleteket kell böngészni, újra és újra próbálkozva egyes részeknél - hát szórakozás ez? Mért vetik magukat alá magukat ilyen tortúrának a játékosok? Talán azért, mert speciális agymunkára ösztönöz, például ilyen a "szondázás", amikor a virtuális világban megfigyelt törvészerűségek alapján felállítunk egy hipotézist majd megpróbáljuk alkalmazni, miközben módosítunk -ez márpedig a tudományos gondolkodás alapja; vagy a "telescoping", ami a célok sorrendbe és rendszerbe rendezését jelenti, ami a rendszerező képességet fejleszti.

Tévé-sorozatok, filmek.
Itt a legszembetűnőbb a változás: a hetvenes-nyolcvanas évek lineáris, egyszerű, egy-két nézőpontos filmsorozatait, aminek mintapéldája a Dallas vagy a Starsky és Hutch, felváltotta valami sokkal komplexebb stílus. A mai sorozatok, mint a Doktor House, a Szökés, a 24 vagy a Lost többszálú cselekménnyel operálnak, a narratíva ugrál térben és időben, sok az előre és visszautalás, a nézőpontváltás, gyakoriak a szaknyelvi fordulatok használata (fibrilláció, autoimmun, cété, ismerős Dr House-osok?), ami azt jelenti, hogy folyamatos koncentrációt és kombinálást igényelnek a nézőtől.
A filmeknél szintén erősen érződik a különbség, elég csak benevezni egy multiplex moziműsörára és nem is kell feltétlenül akciófilmet nézni: a kép folyamatosan ugrál, vibrál, a merész kameraállások váltakoznak, és ez csak az elmúlt pár év gyümölcse. Ha valaki kételkedne, próbálkozzon egy 70-es 80-as évekbeli filmmel, és meg fog lepődni, milyen vontatott, kiszámítható, milyen egyszerű a vizuális kultúra és a történetszövés. Vagy tegye egymás mellé a gyerekfilmeket: Bambi, Mary Poppins, Nemo. Na, látszik már? A szerző mellesleg megemlít a filmeknek egy egészen új fajtáját, amik épp erre építenek: ilyen a Memento, a 12 majom, Egy halhatatlan elme örök ragyogása, stb.

Internet.
Hát ez az ami egyértelműen ziccer: mindenki tudja, hogy a neten nem úgy olvasunk, ahogy egyébként, vagy hogy mennyire alap a megosztott figyelem, vagyis hogy most is miközben ezt írom az esti hiradót hallgatom a kisablakban, miközben másik két lapon zenék után kutatok és twitterre pofázok. Ez az állandó tanulási és felfedezési gyakorlat eléggé hasonlít arra, amit a videójátékoknál is tapasztaltunk. Emellett aktív tevékenységi forma, és a félelmek ellenére a web nem elszigetel, hanem inkább bekapcsol a szociális hálóba.

A hatás.
Hm, hát volt egy bizonyos Flynn, akinek hetvenes években a statisztikái alapján kijött az, hogy az átlagpolgárok IQ-szintje kábé 10 ponttal emelkedett, de én nem ezt emelném ki. Johnson szerint a Flynn-hatáshoz a tömegkultúra komplexebbé válása nagyban hozzájárult, méghozzá azért, mert nem azokban a feladatokban nyújtott teljesítmény javult, ami az iskolai tudást kéri számon, hanem a vizuális, mintakereső, az absztrakt problémamegoldást, a releváns információk kiszűrését, a helyes mintázatok megtalálását igénylő feladatoknál.

Hátrányok.
Johnson kitér arra is, hogy vitathatlanok a negatív hatások is, mint például a könyvolvasás visszaszorulása, amihez egészen más képességek voltak szükségesek: hosszú, narratív történetek követése, szereplők motivációniak átérzése, képi fantázia.

Ok.
A szerző szerint az egésznek egyrészt technológiai- gazdasági, másrészt neurológiai okai vannak. A sorozatok például olyan bonyolultak, annyi kersztbeutalás lehet bennük, hogy sokadszori megnézésük is indokolt lehet: ezt pedig éppen lehetővé teszik az ismétlés új lehetőségei, mint a DVD-k. Másrészt, ellentétben a populáris kultúrában infantilizmust látó kritikákkal, az emberi agy olyan szerkezet, aminek folyamatos kihívásokra, feladatok megoldására van szüksége még gyermekkor után is. Vagyis a tömegkultúra nem véletlenül fejlődik az egyre nagyobb komplexitás irányába: épp erre van szükségünk.

-Eddig tartott ez a mai modern übermensch-mese, és akkor most lehet nyilatkozni: mit gondoltok, jobbak vagyunk mint apáink-nagyapáink?

A hegy gyomrában (Under the Mountain, 1982)

2009-07-13T21:59:00.005+02:00

Nem tudom kinek a döntése lehetett, de egy egész generáció gyermeklelkét rontották meg, amikor a kilencvenes évek legelején az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízió egyes vagy kettes csatornája ifjúsági film besorolással műsorára tűzött egy 1982-es új-zélandi sorozatot A hegy gyomrában címmel. Hogy szülői pedagógiai tévedés vagy apáink kíváncsiságának kollektív bűne lehetett amikor engedték nekünk nézni, sőt, leültek velünk, de a nyolcrészes horror sokunknak okozhatott rémálmokat és olyan mély nyomokat hagyott a korosztály emlékezetében, hogy éveken keresztül komoly közös nyomozás folyt a részek felkutatásáért, én anno még egy aláírásgyűjtő fórumhoz is csatlakoztam. Rachel és Theo, az ikergyerekek, Miszter Jones és a gonosz Wilbeforce, a nyálkás ősférgek, az oldszkúl ruhák és szintigyanús hangeffektek, mára már a nyolcvanas évek retró-utánérzése, de ha megnézitek a Youtube-on a hozzászólásokat talán érződik valami ennek az összkulturális jelentőségéből.

Be-embeddelem a legjellemzőbb részt belenézni:

...és ha valaki kedvet kap, itt az összes is egy playlisten, minden rész háromba vágva.
Jó borzongást mindenkinek!

Geo+net: egy nyomozás eddigi részletei

2009-07-11T22:47:00.009+02:00

Akkor tehát megpróbálok a végére érni a gondolatmenetnek amit egy ideje feszegetek. Ha valaki most kapcsolódik be: először is, kipróbáltam a Tumblr-t (az eredmény szép lett, csak még nem tudom miire jó), aztán levontam a tanulságot, hogy jó dolog ez a hírek rögtön-gyorsan mikromédia, csak az ember nem feltétlenül lesz tőle tájékozottabb, mint a hagyományos régi típusú újságolvasgatással. Persze ostobaság volna megkérdőjelezni az egész webkettes életérzés létjogosultságát, már csak azért is, mert egyre inkább információ- és médiafüggő a világ és a valóságot meg csak kerülgetjük hogy jé ilyen is van, de azért ha valaki egy bizonyos időt eltölt ebben a közegben akkor könny en eljuthat addig a gyomorszorító határig, amit az ájfónhegyek, a mikroblog-statisztikák feletti örvendezés, a hagyományos sajtó halódása feletti tépelődés, a kétperces címlapos jópofiság-blogok és a kilóra vett SEO-ügynökök jelentenek.

Vagyis: ha a webkettő egy lufi, akkor mi marad a hype-on túl? Létezik-e a webkettő végtelenül összetett absztrakcióján innen, de az iwiw-frímél-index/origó hármason túl valami? Eddig jutottunk a legutóbb, zárszóul meglebbentve a lehetőséget, hogy talán elképzelhető egy olyan világháló is, ami a világ és a háló között feszül és a mostani webketteseken túl az egyszerű földi halandóknak is használhatóságot jelent.

Azt már régóta sejtettem hogy mennyire lyukas is a hálózat, és tudtam hogy léteznek megoldások mint mondjuk a QR-kód, amik a valóságot és a netet kötik össze, de ezek inkább csak afféle óperencián túli homályos kísérletek. Aztán elkezdtem térképeket böngészni és egyre többet gondolkodtam azon, hogy mennyire nagy szerepe lehetne a földrajzi koordinátáknak, ha azokat valahogy hozzá tudnánk rendelni az eddig meglevő webhez. Különös, hogy a neten minden hír, cikk, videó, kép időkoordinátákkal el van látva, de a valós földrajzi térhez való kötöttsége annyiban kimerül, hogy alcímként vagy valahol megemlítik, hogy épp hol történt az esemény.

Hosszas nyomozás után, amikor már kezdett körvonalazódni mit is keresek, találtam a GeoRSS mozgalomra, ami elég zavarosnak tűnt elsőre majd másodikra is, mivel kiderült hogy ez egy még mindig nem tisztázott szabvány, ami legalább három formában működik. Nem tudom kik használják, de nekem úgy tűnik, egyelőre inkább egyfajta lehetőség, gyerekcipőben jár és ~~a kutya se hallott róla~~ nincs túl széles ismertsége és mivel szokatlan html tagek használatára buzdít, aligha fog egyes elvetemült programozókon kívül bárkit is vonzani. Ugyanez igaz a Google Maps API-jával zsonglőrködő felhasználói térképekre is, amik nagyon látványosak és több lenyűgöző blog is alapult a propagálásukra, mégis inkább a renegát webkettes szobakalandoroknak egyértelműek és a kúlsági faktoron túl még mindig nem arra jók amire vadászom, hacsak mondjuk nem az Államok területén tengeti az ember az életét.

Közben az offline források között kicsit más irányban eljutottam az urbanisztikán belül a mentális/kognitív térképezés módszeréhez, ami már sokkal közelebbről kerülgeti azt amire gondoltam, de még így is vagy a pszichológia egy alternatív ágának tekinti a szakirodalom, vagy pedig a földrajztudományoknak egy sötét zugába söprik atipikus mivolta miatt, modernebb, esetleg nethez kötődő használatával még nem találkoztam, de lehet hogy csak elkerültük egymást. A mentális vagy kognitív térképek annyit jelentenek, ahogy a fejünkben élnek az egyes helyek és a világ. Vagyis minden információ, amit az egyén a realitás egyes szögleteihez köt.

Akkor ezek után talán rajzoljuk meg mi is lenne ez az előrelépés! A Google nemrégiben elindította a Longitude nevű alkalmazását, ami arra épül, hogy megmondod hol vagy, a Nagy Testvér pedig a koordinátáid alapján felpakol a térképre. Ha jól tudom, a Google számtalan projektje közül ez éppen nem lett egy kasszasiker, talán mert mobilnetre épül ami kissé ~~használhatatlan~~ döcögős még. Van viszont egy másik sejtésem is: a bizalmatlanság, vagyis hogy az emberek nem látják annyira még a hasznát mért is kéne magukat bejelölni a térképen.

Mi lenne ha máshogy tennénk fel a felhasználóknak a kérdést: ahelyett hogy "hol vagy?" mondjuk úgy, hogy "mutasd meg, milyen helyeket ismersz!" Teljesen más lenne a motivációja az egésznek ha az ember adott helyekről mesél, oszt meg információkat. El tudunk képzelni egy hatalmas térképet, ahova bárki leszúrhat egy markert (az az ismerős zászlócska a google mapsból) és melléírhat bármit ami hozzá kötődik? Egy belső jutalmazórendszerrel, mondjuk a felhasználók egymás pontozásával még az is elérhető lenne, hogy a térképre releváns információ kerüljön fel: nyitvatartás, alaprajzok (egyáltalán honnan lehetne elérni ezeket?!), leírások lehetőségekről, termékekről, árakról, szolgáltatásokról, vagy bármiről ami fontos lehet. Mindezt könnyen és gyorsan, az átlagfelhasználó számára pillanatok alatt elérhető módon, például információtípusok formális felajánlásával, mint amilyen a Tumblr-nél a posztírás. Milyen lenne ezek után egy olyan net, ahol az ember nem valami totális absztrakció delíriumában a valóságból kiszakadva kattog ide-oda, hanem a világot látná kicsiben?

Az információfogyasztás határai és a holnap embere 7 képkockában

2009-07-07T21:29:00.008+02:00

Hol találkozhatunk a holnap emberével? A mostani városi filmekben. Nem, nem a városi hős oldszkúl mítosza, nem Superman aki megmenti az emberiséget. A filmipar az átlagból képességei miatt kiemelkedő magányos übermensch-re van ráállva, a nagyvárosi dzsungel textúrájába helyezve. Fight Club, Wanted, Push, Body of Lies, soroljam? Hogy mégis mitől különleges képességű? Nagyobb az információfeldolgozó képességük: aki képes egy nagyvárosban élni, az ügyesebben dolgozza fel a környezete információáradatát...

...és jobban is ismeri a lehetőségeit. Az utcán bandázó lakótelepi suhancok egyszerűen azért jobbak, ügyesebbek, ravaszabbak a rózsadombi házuk unalmában elgépezgető kortársaiknál, mert a korlátozott körülményeikből kifolyólag tökéletesen tudják, mik a lehetőségeik -ez a streetwise. Camus Közönye, Sartre Undora, az egzisztencializmus és az egész Mal du Siécle életérzés egy olyan generációé, akik nem tudták mit kezdjenek magukkal a nagyvilágban.

Élet a hangyabolyban. Hangyaboly minden nagyváros, vagy az emberi agy, ugyanúgy ahogy az internet is. De ki mekkora hangyabolyban szeretne élni? Egy nagy boly attól más, hogy szinte lehetetlen megismerni az egészet, vagy térképet készíteni hozzá, rendet tartani benne, átláthatóvá tenni, metaadatokkal leírni. Kis boly, kis nyugodt falu, kicsi net, kevés info -és kevesebb a zaj is. A "tudatlanok", akik csak a helyi napilapot böngészgetik végig, nincsenek vele tisztában hogy tudatlanok és teljesen elégedettek a tájékozottságukkal. Ha ügyesebbek, gyorsabbak, tájékozottabbak akarunk lenni, ha a széles látókör ábrándjával hitegetjük magunkat akkor fizetnünk kell érte, méghozzá a zaj elviselhetetlen szintűre növekedésével. Ahogy a Twitter, Tumblr esete tökéletesen példázza.

A mai kor története -persze évszázados előzményekkel- az információ kontrolljáról és a hozzáférésért folytatott harcról szólt: civil blogok a hivatásos újságírással szemben, creative commons a copyright ellenében, Pirate Bay és torrentek a lemezkiadók ellen, open source Linux Bill Gates-szel szemben, hackerek Kínában és szabadságharcosok Iránban. Megdöntjük a cenzúrát, szabadok leszünk és a vad underground ellenállás az egyre teljesebb hozzáférés által hétköznapi legalitássá fakul. Sokan visszasírják a Kádár-korszak korlátozottságát mert nem tudnak mit kezdeni a határait vesztett szabadsággal... Ismerős? Az új démon a Zaj, a modern kor kiváló harcosainak fegyvere pedig a szűrés, hogy kiderüljenek, mik a nagy határtalanságban a lehetőségek.

Miért beteg most a világháló? Elvileg a közösségi média gyümölcseinek fogyasztói egy új generáció legügyesebb, legokosabb tagjai, mégis úgy tűnik, az interneten jelen levők kezdenek kétfelé szakadni az alapján hogy mennyire tudnak megbirkózni a zajjal. Ha a szélsőségekre korlátozzuk a figyelmet két típust kapunk: azt, aki valahogy képes szűrni és azt akinek ez az egész már túl sok. Egyik oldal győzelemre viszi a Twittert és a Tumblr-t és soha nem látott statisztikákat produkál, a másik az összes új Webisztán poszthoz azonnal kommentel hogy a mikroblogolás mennyire felesleges baromság. Túl sok az adat, az elme számára befogadhatatlan mint a nyílt óceán képe.

A lehetőségek ismerete vezet a cselekvéshez, az ismeretlenbe való fejesugrás óriási bátorságot igényel. Kolombusz, Magellán, Cook azért lehettek emberfelettien bátrak, mert pionírnak lenni akkoriban igazi luxus volt. A hozzáférhető információval a felfedezés kommercializálódott: befizetni egy utazási irodához az összeget nem igényel különösebb kockázatvállalást. Még több elérhető információ, és az ember már magának tervezheti az utazása minden lépését otthonról a gépe mellől. Ez azonban még mindig kevés, nem tudunk élni a szabad információval mert nem tudunk megfelelően szűrni: a legtöbben ma is egy helyben élik le az életüket, nem elég vállalkozóak, nem ismerik a lehetőségeiket. Még mindig nincs kezelőbarát felület a valósághoz. A jövő embere szabadon fog mászkálni a világban mert tökéletesen tudja, hol mire számíthat: a jövő a lapos világé.

Amikor kitalálták a színes-ikonos webböngészőt a parancssor addig üresen tátongó fekete ablaka helyett (sok programozó ma is erre esküszik), az internet csak akkor nyílt meg a szélesebb tömegek előtt. Hirtelen kiderültek, mik a lehetőségek. Ha mostanában nem az időről időre jelentkező válságosdi javára írjuk a jelenséget és kicsit hallgatunk azokra a hangokra is amik a webkettőt lufinak titulálják, rájövünk hogy valami hasonlóra lenne szükség. Azt hiszem a jövő a külvilág és a világháló összedrótozásában van: forradalmi újítás lenne a Valóság teljes netre való leképezése egy nagy közösen használható térkép segítségével, ahova a résztvevők a Twitterhez vagy blogokhoz hasonlóan irkálhatnának amit csak akarnak. Következő posztunkban ennek a részleteiről olvashattok majd.

A kép a Sears torony nemrégiben átadott 103. emeleti üvegbalkonjában készült.

Netfüggőség és a webkettő realitása avagy mit lehet kezdeni a valósággal?

2009-07-03T22:17:00.008+02:00

"az offline valóság elviselhetetlenül lassú és unalmas.

Ha nem lenne internet, megőrülnék az unalomtól, és még az állam is felkopna. Pedig VHS-en, és Walkmanen nőttem fel, szar is volt a fiatalságom. Még a nőim többségét is neten szereztem. Na jó, a velük való együttlét ami a valóságban tart :)

Igen, tényleg rengeteg mód és csatorna áll rendelkezésre, hogy kommunikálj, elmeséld, megoszd. Csak értelmes és tényleg fontos mondanivalóból nem lett több, mint régen volt.

Ez a generáció szarik rád. Ez a generáció szarni fog rád. Ez a generáció nemhogy a nyugdíjadat, de az alapvető élelmiszereidet sem fogja tudni kitermelni. Én ennek azért annyira nem örülnék.

Mondok egy egyszerű lehetőséget az OFFLINE kommunikációra.
"A" személy mond valamit
"B" személy meghallgatja, azután (esetleg) válaszol
Érdekes, mi?
Persze, lehet, hogy nem olyan IZGI.

mondja, milyen kapcsolatban all az edesanyjaval?
384kbit

No igen, arról is lehetne beszélgetni, hogy ki a felsőbbrendűbb, amikor tőletek és az IT-szektortól lehet folyamatosan megtudni, hogy milyen lesz a nagybetűs JÖVŐ (mintha valami modern prófétáknak haluznátok magatokat).

Látod, pont az ilyen elvakult modernizátorokról volt szó fentebb, mint amilyen te is vagy. :)
Egy kicsit ki kéne már lépni a Mátrixból is, egy időre.

Mikor még én voltam ilyen 15 éves, 95 tájékán még mind lent lógtunk a téren, haza max kajálni, fürödni meg aludni jártunk. Most mit látsz ha benézel ezekre a lakótelepekre? Semmit. Üres padokat, üres tereket. Vajon miért? Mert mindegyik mai 15 éves úgy van vele hogy mi a faszért menjen le a térre bandázni 3-4 haverjával, mikor msn-en dumálhat egyszerre akár 30-al is, miközben vicces youtube videókat mutogatnak egymásnak, miegymás."

Azért jó a blogírás, mert az ember minden személyes problémáját ami foglalkoztatja, globális kérdésként tálalhatja a nagyvilágnak.

A minap a Karmamedia generált egészen izgalmas szócsatát a kommentelők között, amikor arról írt posztot, hogy a valóság mérhetetlenül lassabb és unalmasabb mint az online élet, főleg az új generáció tagjai számára, akik az információs cunami vad hullámain szörfölve nőnek fel. Az hogy ilyen indulatokat hozott felszínre az ügy, csak megerősített és épp kapóra jött, ugyanis régóta nem hagy nyugodni engem sem a téma.

Már maga a kérdés feltevése is problémás: ha a hatvanéves portásnéninek próbálnám elmagyarázni mi ez a felhajtás a valóság meg a net körül, valószínűleg csak nézne rám, de még az apáink-féle negyvenes-ötvenes korosztály nagyja is többnyire azt hinné, valami magasröptű metafizikai dolgot feszegetünk aminek nem sok értelme van.
Pedig az offline IRL valóságban (tudjátok, odakint az hús-vér életben) nagyon is látszik valami döbbenetes trend az elmúlt években. A kommentelők Karmánál a játszóterek elnéptelenedését hozták fel; nekem kapásból a KCSSK-s kollégiumi élet ugrott be. Sokáig nem tudtam megfejteni mitől lehet, de pár éve gólyaként még nagy pezsgés volt a folyosókon, az emberek kint ültek esténként és mindenki ismert mindenkit. Aztán egészen konkrétan tapasztalhatóan az elmúlt egy-két év alatt ez tökéletesen megszűnt, semmivé foszlott: mára teremtett lélek sincs odakint, kiköltözéskor lehetett látni hogy itt 1300-nál is többen laktak. Miért? Mert amíg három-négy éve még minden második szobában volt talán valakinek gépe, addig most minden egyes ember az MSN-jén lóg odabent, csukott ajtók mögött. És akkor ez egy egyetemi kollégium, de mi van a mostani tinikkel? Vagy azokkal az öt-hat évesekkel, akik hamarabb tanulnak meg billentyűzeten mint ceruzával írni...?!

Ugyanakkor nemcsak generációs különbségről van szó, hanem a netezők között is erős rétegződés figyelhető meg. Valószínűleg akik nem tök véletlenül keresőtalálatok útján olvasnak most, hanem a twitterről vagy neadjisten más megosztófelületekről (turulmém?) jutottak ide hozzám, mondhatók a korai adoptereknek; ugyanakkor nem mindenki vágja csak úgy mi az a hashtag, hogy hogy is működik egy RSS-olvasó, hogy mire jók a mikroblok (főleg az agyonhájpolt Twitter), vagy hogy mi egyáltalán a hype, hogy mi a hosszú farok, hogy mi ez a témázás a copyrighttal, és egyáltalán nem izgatja az új ájfón se, főleg nem hogy a gémél új címkézést vezetett be mert jó neki a frímél is.

Azt hiszem bátran kijelenthetjük, felnőtt egy elég szűk értő technokrata réteg a Webisztán és a többi webkettes életérzésblog talaján (a nördök, geekek, kockák, az ájtísek), akik tényleg prófétaként vízionálják a csupa nagybetűs JÖVŐt (méghozzá helyesen), akik számára a net és az ájpod tényleg életforma és nem csak eszköz. Ők csinálják a forgalmat, a zajt, a nyüzsgést, a tartalmat. A netizenek tömegkasztját mégis azok adják, akik főleg az iwiwet és a fészbúkot látogatják (azt is főleg bulvárhírekre vadászva offline kapcsolataik képeinek módszeres nézegetése által), akik számára az MSN főfoglalkozás és nemcsak egy csatorna a sok közül, akik blogokat valós haveri kapcsolatok alapján néznek, és ezeken túl az ismeretlen tartalmak nyílt vizeire csak véletlen linkek kattintgatása nyomán merészkednek, esetleg a jobb oldalak címeit cetlikre feljegyezve. Nincs ebben semmi elitizmus, inkább valami kommunikációs elégtelenség, valami bábeli zavar, mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnék amikor találkoznak.

És akkor mindezen megfigyelések után még mindig nyitott a kérdés, hogy mit is kéne kezdeni a valósággal? Kijelenteni hogy a bitek az ördög művei és betegséggé nyilvánítani a jelenséget internetfüggőség címén annyira egyszerű és olcsó megoldás, mellesleg ma már a számadatok alapján sem lehet, mert milyen betegség az, ami a társadalom nagyobb többségét sújtja és csak terjed, akkor a pápuai bennszülött aki a tüzet még mindig csiholja, marad a normalitás mércéje? Ahogy a tévé-generációnak egyértelmű volt hogy hazamegy és bekapcsolja, úgy nekünk is az, retrográd lépések nem oldanak meg semmit. Ugyanakkor a webkettesek sokszor bőszítően érthetetlen világa is csak addig tart, amíg egy jólsikerült vihar le nem vágja a biztosítékot a házban. Vagyis a villásdugó kihúzásával ott a VALÓSÁG, ahol igenis kezdeni kell néha valamit, és ez nem csak az agyonrágott "virtuális barát - valós elidegenedés" témára igaz, hanem arra, hogy a legtöbbünknek tényleg lövése se lenne mit kezdjen a szabadidejével hosszabb távon ha megszűnne a háló.

A megoldást persze szintén ott találjuk elhullajtva a kommentek között: nem is az offline az unalmas, hanem az online a sokkal izgibb, és a kettő egymásba érése főleg. Vagyis minden ami nem szűnik meg a power gomb kinyomásával, ami túlmutat a biteken és bájtokon, ami hidat képez a két világ között... nna az az igazi jövő. Nem tartom magam igazi webkettesnek, mert hiába száguldok én is ezerrel a felgyorsult infósztrádán a többiekkel, mégsem lelkesítenek pusztán a kütyük és a technikai újítások, így nem haluzom magam prófétának sem. Mégis, ami az igazán nagy durranás lesz nemsokára, az az online fantasztikumot és a sivár offline valóságot fogja összekötni. Az Urban Buddhán főleg ezzel fogunk foglalkozni...

Mert a valóság tényleg mérhetetlenül izgalmas, csak ezt a mai gyerekeknek majd tanítani kell, mit is kezdjenek vele.

Gambetta - Hamill: Streetwise (Taxisofőr utcai ábécé)

2009-06-30T00:14:00.008+02:00

Általában nem véletlenül akadnak kezembe jó könyvek mondjuk a könyvtárban sétálva, tudni kell a megfelelő polcok környékén mászkálni. Mégis, amikor ma a kulturális antropológia táján szimatolva teljesen véletlenül megakadt a szemem Diego Gambetta és Heather Hamill Streetwise című művén valahol a 301.72 S 94 magasságában, igen elcsodálkoztam.

A Streetwise alcíme a beszédes How Taxi Drivers Establish Their Customers Trustworthiness, vagyis hanyag fordításban valami olyasmi, hogyan állapítják meg a taxisofőrök a kuncsaftjaik megbízhatóságát. A könyv két nagyváros -Belfast és New York- taxisainak stratégiáit vázolja, amelyek arra irányulnak, hogy túléljenek az urbánus környezetben amikor felvesznek egy újabb vadidegent a kocsijukba. Ezeknek a találkozásoknak a leírása és feldolgozása alapos és kimerítő, a street etiquette -az Urban Buddhához hasonlóan homályosan intuitív és empirikus- rágcsálása jó adag elmélettel, korrekt hivatkozással és rengeteg statisztikával lett megfűszerezve, így a szerzőpáros munkája tudományosan megalapozott és egyben fogyasztható is. Az oldalakat lapozgatva rá kellett jönnöm, taxisnak lenni nem lehet egyszerű: az ember állandóan az ügyfelekért való verseny, az ügyfelektől való egészséges félelem és épp ezért a többi taxissal való bajtársias együttműködés feszültségében él. A risk versus trust kérdése, vagyis a nagy trust game részleteiben kerül bemutatásra: a potenciális támadók mimikrije alapján lehetséges forgatókönyvek -a runner, aki elfut fizetés nélkül, a robber, aki viszi a pénzt és a paramilitaries, akik eltérítenek és jó ha élve megúszod- tárgyalásán túl számadatatokkal, személyes beszámolókkal illusztálja az ügyfelek típusait. Férfi vagy nő, egyedül vagy többen, fehér, fekete vagy spanyol vérű, idős vagy fiatal, katolikus vagy protestáns, hogyan öltözködik, ezek mind lényeges kérdések a screening során, vagyis abban a három másodpercben, amikor a taxis dönt.

Furcsa volt olvasni, hogy mások is használják a streetwise, street wisdom fogalmát: a láthatatlan és megnevezhetetlen skill, tapasztalattal és korral járó hatodik érzék, hely- és emberismeret mellett a figyelem, ravaszság, kommunikációs technikák és trükkök a másik villámgyors kiismerésére vagy épp saját magunk elrejtésére... Ismerős?

Goldenblog 2009: Urban Buddha, a kultblog

2009-06-26T19:52:00.005+02:00

Idén is megrendezésre került a nagy múltú Goldenblog verseny, ahol az Urban Buddha a 100 legjobb közé került Kultblog kategóriában. Gondoltam itt az ideje egy kis nosztalgiának az előző évek versenyeire visszatekintve, nnomeg némi előrenézésnek és iránymutatásnak, hogy milyen helye is van a blognak a kultblogok sorában.

Akárhogy is nézem az előző évek archívumait, nem rémlik pontosan mikor is csatlakoztam -akkor még csak megfigyelőként-, talán 2005 vagy 2006-ban. Az viszont biztos, hogy az a Goldenblog verseny volt számomra az első találkozás a magyar blogoszférával. Jellemző azokra a kezdeti időkre, hogy azon túl hogy rájöjjek, milyen apropóból is írnak ezek az emberek, a legégetőbb probléma az volt, hogy hol lehet még ilyeneket találni... Igen, az embernek még az oldalsávban található linkek (blogroll) alapján kellett vadásznia a blogokat. Akkoriban ismerkedtem meg a magyar blogoszféra (számomra) őslakosait, mint amilyen a Médiablog, a Jövőnéző, a Kispad Combfiksz, a Plasztik Média, a Mindennapi Betevő vagy Török Gábor 20y-ja, akiket annak rendje és módja szerint bepakoltam a Google Bookmarks-omba (igen akkor még azt használtam, és nem, akkor még nagyon nem tudtam mi az hogy RSS-olvasó). A mezőny áttekinthető volt, a blogok pedig nagyon undergroundnak, lázadónak, egzotikumnak hatottak, ahogy őket olvasni is csak estefelé lehetett, semmiképp se nyilvánosan. Legalábbis én még így hittem.

Azóta kissé kinőtte magát a blogok világa még itt kishazánkban is, ami pedig semmi a nagy nyugati -vagy távolkeleti!- dömpinghez képest, családias és barátságos. Ami régen a totális személyességről és egyediségről szólt, az most vad verseny a kimaradó helyekért, olyan tematikák eszeveszett keresése, amikről még itthon senki nem írt. Viszont a megközelíthetetlen
underground bloggerek megszólítható avatárokba bújtak, akiket nap mint nap megtalálhat az ember mondjuk a Twitteren, a blogolás pedig egyre inkább valami életszerű kommunikációs formává nőtte ki magát. Furcsa érzés: amikor belépek ide, akkor valamiféle összeesküvő bajtársi közösség tagjának érzem magam.

És hogy milyen szerepe is van az Urban Buddhának a Kultblogok között?
Végülis tényleg egy kultblog vagyunk, még ha néha meg is kísért a Komplex kategória szelleme, ami ugye a vegyes-elegyes énblogokat jelöli. Az Urban Buddha: The Art Of Streetwise egyfajta know-how gyűjtésre- tudásátadására- tapasztalatok oktatásra született. A streetwise ősrégi cyberpunk kifejezés, a gyakorlati skilleket jelent, amivel az ember nap mint nap boldogul egy nagyváros vad dzsungelében; olyan tisztán profán gyakorlati tudást, amit sose foglaltak írásba, nem került be semmilyen tudományos kánonba, viszont mindenki konyít hozzá kicsit, legfeljebb nincs vele tisztában. Azokat a hétköznapi ravaszságokat, amiket a "hivatásosok" használnak leginkább, pedig a XXI. században már elérhető bárki számára: hogyan lehetsz hírszerkesztő, nyomozó, információvadász, térképész, titkosügynök -magadtól! Hiszen erről (is) szól a webkettő, a házilag összeszedett tudásról. Ja és mostanában Hollywood is ontja a "különleges képességekkel megáldott városi hős" modern mítoszát feldolgozó filmeket.

És hogy ebből hogyan lesz mégis "kult"?
Az Urban Buddha, a "Városi Webkettes" fő témája, a streetwise végülis nem más, mint maga az urbánus kultúra. Legalább annyira térképet kíván nyújtani a nagyváros jeleinek, jelzéseinek, szimbólumainak dekódolásában, mint segítséget a szóbeszédek, divatjárványok, a mainstream-, pop-, magas-, periférikus- és ellenkultúra formáinak, a városi össztudat teljes textúrájában való navigáláshoz. A streetwise a technika a túléléshez, a keret pedig az egész odabenti online és a nagyon is valós idekinti szövedék, amit az okosak kultúraként emlegetnek. MBT cipők, BKV-ellenfanklub, deszkások a Deákon, képregénytalálkozó, Egymás szemében, sexting, Jacko, alkoholtilalom, átírt választási plakátok, MKKP-s általános tüntetés, kalózpárt, Budapest Street View, SÜN!
Minden ami közszájon forog, minden ami korszellem.
Szavazzatok!

WWIII háborús propaganda parafrázis

2009-06-26T10:20:00.007+02:00

...és még egy pár erre. És igen, már ez a poszt is remix, via SeSam (köszönet és remélem nincs harag).

A teljes korszellem benne van: Google Earth, Pirate Bay és torrentes mp3-ak ("will be shared at camp and overseas":), szólásszabadság és Net Neutrality, zseniális. Tökéletes kultúrdzsem.

Mentális térkép, kognitív térképezés

2009-06-24T23:46:00.008+02:00

A Közgáz Új épületének a könyvtárában a 02 T 41-es jelzet alatt ráakadtam egy bizonyos könyvre, amiben végre megtaláltam a hivatalos verzióját annak, ami olyan régóta foglalkoztat, összefüggésben van a nagyvárosi élettel és a tájékozódással legalább annyira mint az egyes ember tudásszervezésével, ösztönös tanulási képességével és azzal az egész gyakorlati ismerethalmazzal, amit streetwise néven emlegetünk.

Egyszerűbb ha közvetlenül szemezgetek Letenyei László Településkutatás című könyvének Mentális térkép készítése című fejezetéből, ami voltaképpen Roger M. Downs és David Stea: Térképek az elmében tanulmányát dolgozza fel. Kicsit hosszú poszt lesz de fontosnak tartottam. Szétbontom hogy az ugráláshoz szokott szem is könnyebben fel tudja dolgozni.

A kognitív térképezés olyan absztrakció, amely magába foglalja azokat a kognitív, illetve mentális képességeket, amelyek segítségével összegyűjtjük, rendezzük, tároljuk, felidézzük, valamint manipuláljuk a körülöttünk levő térre vonatkozó információt. Ezek a képességek a kor (vagy a fejlődés) és a használat (vagy a tanulás) függvényében változnak.

Mindenekelőtt a kognitív térképezés a gyakorlat folyamatára helyezi a hangsúlyt; inkább egyfajta tevékenységről van itt szó [...] például, amikor gyermekként megtanuljuk az iskolába (illetve a hazafelé) vezető utat; amikor megtervezünk egy nyaralást; amikor eldöntjük, melyik útvonal a legcélravezetőbb egy többcélú bevásárlókörút szervezésekor; amikor új otthont keresünk; amikor új várost ismerünk meg; [...] vagy azoknak a veszélyes belvárosi helyeknek a listáját, amelyeket el kell kerülnünk.

[...] a kognitív térkép a világot egy adott időpillanatban megjelenítő keresztmetszet. A világ, ahogy az adott személy látni véli, nem feltétlenül kell helytállónak lennie. Olyasmiről beszélünk, ami a környezetet jelképezi, ábrázolja, illetve egyszerre képmása és leegyszerűsített modellje; valami, ami mindenekfelett a környezet mentális képe egy adott személy fejében.

A köznyelvben beszélhetünk olyasvalakiről, aki jól tájékozódik, azonban nagyon kevés konkrét elképzelésünk van arról, hogy ez pontosan mit is jelent.

[...] hogy tudjuk, mit hol szerezzünk be, illetve kit hol találjunk [...] hogy megtaláljuk a szupermarketet, ahol ételt, a boltokat, ahol ruhát és bútort vásárolhatunk, a háziorvost, aki orvosi ellátást nyújt, a barátokat, akiktől tanácsot kérhetünk, a parkokat és strandokat, ahol megpihenhetünk.

[...] Noha általában űrhajósokra, pilótákra és hajóskapitányokra gondolunk, amikor navigálásról van szó, ám nekünk is boldogulnunk kell a magunk kis világában.

"(...) gyakorlatilag lehetetlen kiigazodni New Yorkon, azon, hogy éppen mi történik, és hogyan lehet odajutni. Néhány éven át meg voltam győződve róla, hogy az információt szándékosan visszatartják, hogy New York egy olyan játék, amelyben a vidéki, a turista és a külföldi állandóan vesztésre állnak, és csak a legerősebb képes a túlélésre. Mára már okosabb lettem. New York nem más, mint az "Amerikai Módi", a szabad verseny szellemének diadala. "
(New York, 1972)

[...] A városokban a bűnözés, a rablás és a bandaharcok odáig fajultak, hogy mind a látogatóknak, mind a városlakóknak tudniuk kell, hogy hol tartózkodhatnak és sétálhatnak biztonságban éjjel és nappal egyaránt. Éppen ebből az okból jelentette meg a L'Aurore azt a manhattani térképet, amely megmutatja a potenciális francia turistáknak, hogy a város mely részei veszélyesek éjjel és nappal egyaránt, illetve mely utcákat érdemes elkerülni éjszaka.

Nos, a túlélés érdekében mindenkinek rendelkeznie kell a világ mentális feltérképezésének képességével, ez az egyes emberek esetében eltérő jelleget ölthet, illetve használata is lényegesen különböző lehet. Egy kiemelkedő etológus, Jakob von Uexkull (1957) kísérletet tett arra, hogy leírja a különböző élőlények által érzékelt világok, azaz az Umweltet. A rovaroktól az emberig terjedően mindig ugyanazt a kérdést tette fel: mit érzékel az adott élőlény?

Születésünktől fogva a kognitív térképezés képessége, illetve a térképezési folyamat végeredménye minőségi fejlődésen megy keresztül. A gyermek világa nem a felnőttek világának lekicsinyített, lefokozott mása. A tanulás, új ismeretek szerzése nemcsak a tudásunkat gyarapítja, hanem hatással van arra, ahogy ezt a tudást rendezzük. Az, hogy valaki úgy ismeri egy helyet, mint a saját tenyerét, nemcsak azt jelenti, hogy sokat tud az adott helyről, hanem azt is, hogy képes a helyek, az emberek, a tevékenységek és az útvonalak közötti komplex összefüggések megragadására. A kognitív térképezés tanult képesség, annak ellenére, hogy túlnyomórészt nem tanítják. A fizikai világ megismerésének és megértésének folyamata már a gyermek hivatalos beiskolázása előtt megkezdődik.

[...] Környezetünk fizikai megjelenése és elrendezése rendkívüli mértékben kihat arra, hogy a világ megismerésére tett erőfeszítéseink sikerrel járnak-e. Bizonyos helyeken könnyebb eligazodni, azonnal kiismerjük magunkat és emlékezünk rájuk, kevésbé jelentenek kihívást a tájékozódás szempontjából. Ennek fényében fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi okozza ezeket az eltéréseket. [...] Kevin Lynch úttörőnek számító könyve, The Image of the City.

A kognitív térképek és a "mit hol csináljunk?" típusú döntéshozatal alapvető összefüggéseiből adódik, hogy a kognitív térképek gyakran eladó termékeket, illetve helyeket hirdetők célpontjaivá válnak. Az ingatlanközvetítők, a telekspekulánsok, az utazási irodák ügynökei, az üdülőhelyek működtetői és a bevásárlóközpontok fejlesztői [...] mind kísérletet tesznek arra, hogy megváltoztassák azt, ahogy a körülöttünk lévő világról gondolkodunk.

Azonban nemcsak a nyílt támadásokat intéző reklámipar próbálkozik a világképünk befolyásolásával. Az írók, költők, művészek, drámaírók és filmrendezők is próbálnak olyan környezetet teremteni műveikben, amely a tér valamiféle érzetét kelti. [...] Amerika világszerte, mint a lófarok, a fehér zoknik, a gyorsbüfék, az autósztrádák, a felhőkarcolók és a kétszintes házak országa él az emberek fejében -ezt a sztereotípiát a hollywoodi filmek és a TV-sorozatok fogyasztása alapozta meg.

A turizmus reklámapparátusának célja nem más, mint a különböző helyekről alkotott kognitív reprezentációk formálása és befolyásolása annak reményében, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzünk majd hogy ezekre a helyekre utazzunk [...]

Az a világ, amelyben felnőttél, amely a részeddé vált, és amelyre olyan élénken emlékszel, nincs többé. Az általad konstruált kép nem egyezik meg azzal a világgal, amelyet magad körül látsz.

Egy médiafüggő infojunkie vallomásai

2009-06-18T15:03:00.003+02:00

Leülök a gép elé. Pillanatok alatt csekkolom a mailjeimet, közben párhuzamosan nyitok még vagy két lapot, felhasználónevek és jelszók sorjáznak elő a kezeim közül, közösségi oldalakra lépek és ellenőrzöm nem kaptam-e ott is üzenetet. Aztán váltok a feedolvasómra, és mint az őrült végigpörgetem azt a párszáz olvasatlan hírt, amit leszállított. A hírportálok jönnek utolsó esélyként. A végén, miután a félórás adatfolyamot átengedtem a fejemen, tanácstalanul hátradőlök és megállapítom, semmi érdekes nem történt ma sem. Aztán egész nap várom hogy bepottyanjon valami hír, ha meg egy hétig nem vagyok gépközelben, akkor kétségbeesetten küzdök hogy letudjam a feladatot és eltüntessem az 1000+-t.
Ismerős, ugye?

A hálózati generáció tagja vagyok, az információ fogyasztása, megcsócsálása és továbbadása az életformám. De van ennek így valami értelme egyáltalán? Nem mintha tehetném máshogy, de ez a szilánk a fejemben nem hagy nyugodni.

Már megástuk a sírját és elsirattuk kismilliószor, de a papírújsággal valami más is elveszik, van egy olyan érzésem, az olvasási szokásainkkal együtt. Mi vagyunk a média, mi vagyunk a webkettesek, elvileg jobbak, gyorsabbak, hatékonyabbak vagyunk mint az elődeink. Mi maradt ki a felsorolásból? Csak nem a tájékozottság...?

Annó azt kérdezte valami szkeptikus, ment-e a világ előre a könyvekkel, most ezt úgy fogalmazhatnánk át, hogy vajon tájékozottabbak is vagyunk a hírportáljainkkal, RSS-olvasóinkkal, retweetjeinkkel mint az őskori papírújságot olvasó régiek? Azonnal rávágnám hogy igen, de...

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem. Tudjuk mi történik most a világban? Iránban választások folytak, válság van, Európa-szerte élre tör a jobboldal... általában ezek mind rémlenek homályosan ugye, címek lehetnek a feedolvasódban. Ha csak a ~~Metrót~~ Metropolt lapozom át, már azzal többet tudok meg egy nap eseményeiről, mint a hiperprogresszív webkettőmmel.

Miben különböznek a mi újságlapozgatós atyáink tőlünk, trendi webkettesektől? Ők elsődleges forrásból olvastak a világról; mi nem a világról olvasunk, hanem a másodlagos-harmadlagos forrásokon kérődzünk! Rá kellett jönnöm hogy minden átvett, valahonnan kölcsönzött hír amit olvasok, a magyar webkettes média semmi mást nem csinál, mint tátott szájjal lesi a nagyokat és várja hogy lepottyanjon valami morzsa amit hatszor át lehet rágni és közben tizenötször lelkendezni, hogy micsoda újdonság ez az alkalmazás, az a készülék, amaz a fícsör... A legmenőbb nagy bloggereink rá vannak állva egy jó lanyha közepes szintre, nagyon kevés az igazi elemzés, feltárás, értékes kontent. Állítólag a médiára az a leginkább jellemző, hogy kilencven százalékban önmagáról szeret ömlengeni, és csak a maradék kis töredék ami szól is valamiről, hát ez a webketteseknél hatványozottan igaz.

Fel vagyok iratkozva az összes blogra, híroldalra, tartalomaggregátorra ami létezik és elismert itthon, mégsem érzem hogy tájékozottabb lennék mintha egyetlen újságot olvasnék csak el. Nem érzem hogy lemaradnék valamiről ha kiesik két nap. Jobb vagyok, gyorsabb, hatékonyabb mint az őseim, de nem látok szélesebb körben, csak az infotainment díszleteket kerülgetem újra és újra. Minden valami másolatának a másolatának a másolata. Déja-vu. Persze büszkének kell lennem, mert minden háromszor körbejárja a világot és persze kiteljesedett e-demokráciában élek, nem úgy mint a szegény elnyomott kínaiak.

Bloggerek, próbáltátok már, mennyivel nagyobb sikere van, ha offline forrásból, mondjuk egy könyv alapján írtok posztot?

Tíz dolog amit a Tumblr-től tanultam

2009-06-13T13:23:00.005+02:00

(Még egy kör a Tumblr-ről. Előzmények itt)

Egy.
Szépség és egyszerű kéz a kézben jár.

A sokhasábos, millió kütyüvel és almenüvel ellátott magazin-layout őrülete nálam már lecsengett, egyre inkább tudom értékelni az olyan minimalista blogokat, ahol könnyen és gyorsan tudok navigálni.

Kettő.
Nemcsak ránézésre egyszerű, hanem kezelésre is.

Bejegyzésműfajok html+CSS- sablonok segítségével, nem nagy ötlet, de hihetetlen kezelhető felületet ad. Arra jöttem rá, hogy minél körülményesebb rögzíteni egy észrevételt, gondolatot, minél több idő megy el formázással, tököléssel, szerkesztgetéssel, annál kisebb a valószínűsége hogy a végeredmény tényleg fedni fogja az eredeti ötletet és hogy tetszeni fog.

Három.
Inkább sokat és röviden.

Ez a poszt körülbelül a második bekezdés után volt túl az olvashatóság határán. Az ember egyszerűen nem olvas ilyen hosszúakat a neten. Ha több részre vágom és folytatásos kis szösszenetekként adom el, valószínűleg sokkal jobban fogy. Akkor persze már a blog navigációja lesz a probléma, hogyan köthetőek össze, érhetőek el gyorsan a részek. (Tudjátok mit, szét is vágom egy első részre meg erre a folytatásra.)

Négy.
Navigáció.

Egy blogba nem kell semmi más pluszban, csak egy címkefelhő oldalra, vagy valami hasonlóságon alapuló, de egyszerű archívum.

Öt.
Napi szinten.

Talán Bártházi Andrásnál olvastam, de igaz: legyen mindennap legalább egy poszt. Kell hogy legyen legalább napi egy dolog amire az ember felfigyel és legalább egy félóra nyugalom, amikor ezt rögzíteni is tudja. Ha blogot szerkeszteni körülményes, az ember azon kapja magát, hogy már két hete egy sort se írt és minden amit tervezett, az elveszett a süllyesztőben.

Hat.Lopni nem bűn, csak stílusosan kell csinálni.

Feltüntetni honnan van, kitől. Egy komplex blog egyben gyűjtőkör is, amibe a témákhoz kötődő mindenféle forrású link, idézet is belefér. Érdemes műfajokat létrehozni a fent említett előzetes formázással együtt is.

Hét.
Saját anyag alkotja a blog gerincét.

Azért mégsem lehet lopásra élet- illetve blogfilozófiát építeni, mégha a nagy újmédia a remixelésről is szól. Ha nincs az embernek egy épkézláb saját ötlete, posztja, az cink. Az nem blog, hanem egy nagyon szépre megcsinált linktár. A Tumblr blogokban az a vicces, hogy bármit, de tényleg bármit be tudnak emelni dizájnelemként. A tumblr-esek igazából olyanok mint a szarkák, gyűjtenek mindent ami csillogó és beleeszkábálják a fészkükbe.

Nyolc.
Egy szép kép többet ér ezer szónál. De nem helyettesíti azt.

Jó dolog linkekkel vagdalkozni és bedobni valami dekoratív képet amit már tizenöten rebloggoltak, de azért ez így kevés. Egyre inkább értékelem azt, aki tud a saját szakterületéről írni, méghozzá az IRL valósághoz kötődően.

Kilenc.
Gyorsaság.

A Tumblr-ben legkevésbé kihasznált lehetőség épp az egyszerűségből fakad. Az életközeli blogírás, a live közvetítés, a pillanat megragadására épülő lifestream, ami felé halad a blogoszféra, előfeltétele mind adott a Tumblr-ben.

Tíz.
Írni, írni, írni.

Copy-paste média, avagy Tumblr-es félrelépésem története

2009-06-13T11:51:00.009+02:00

Nincs mentségem, talán csak a kíváncsiság.
Kissé megromlott a viszonyom az eredeti Urban Buddhával (amit most olvasol), nehézkes kezelés, összekuszálódó forráskódok, lassú posztolás... biztos tudjátok hogy van ez, az ember alkot valamit, és a végeredmény csak nem az igazi. Hiába kapsz megerősítést innen-onnan, épp neked nem tetszik az egész.

Egyszóval, volt némi kalandom a Tumblr blogszolgáltatóval, ami annyira szépre sikerült, hogy most kissé zavarban vagyok, nem tudom meddig tart ez az affér, melyikből mi lesz.
Addig is leírom, mit tanultam ebből a félrelépésből.

A Tumblr kezdőlapján a "The easiest way to blog. Post anything. Customize everything." szöveggel találkozik a látogató. Nekem nem sok előzetes tapasztalatom volt, Fjoord és Tapsihapsi alapján figyeltem fel a Tumblr-blogokra, egyszerűen azért, mert egyszerűek és mégis nagyon szépek voltak, pont olyanok, amilyet mostanában csinálni akartam.
Gyorsan be is dobtam párat a feed-olvasómba, hogy hosszabb távon is megfigyelhessem őket, aztán két nap offline után arra lettem figyelmes, hogy valami elképesztő mértékben elárasztották az RSS levelesládámat. Innentől nem sok kellett, hogy szembesüljek a Tumblr blogok különös természetével.

A Tumblr nem állít valótlanságot, tényleg a legegyszerűbben kezelhető szolgáltató, amivel idáig találkoztam. A CSS egy számomra teljesen új használatát fedte fel, amikor kicsit mélyebben belenéztem: eddig azt gondoltam, hogy stíluslapok azért vannak, hogy az ember elszöszöghessen álmatlan éjszakáin, hogy kicsit még pofássabb legyen végül. A Tumblr létrehozott hét bejegyzésműfajt (szöveg, idézet, fotó, videó, link, chat, audio), méghozzá előzetesen megformázott html tagek és némi CSS segítségével, így a más blogszolgáltatók kezelőfelületeihez szokott egy poszt-kétórás formázás rémálom itt sehol nincs. Van helyette kétperces tartalommegosztás, szó szerint pár kattintás és már kész is, ha az ember kiválasztotta a műfajt, Tumblr automatikusan beleteszi az előre megformázott stílusba az egészet és frissen tálalja. A trükk nem új, igazából még itt a Blogspot/Bloggernél is létezik ugyanez, Post Template címszó alatt (Dashboard> Settings> Layout), igaz, saját kezűleg kell legyártani a spanokat és diveket.

Az egész ravaszkodás azt eredményezi, hogy a Tumblr-nél hihetetlenül egyszerű lesz posztokat gyártani. És akkor itt jön amit nehéz megfogalmazni: minden blogszolgáltató a felkínált lehetőségek alapján létrehoz egyfajta blogolási kultúrát, szokásrendszert, identitást, amibe az mindenki belecsöppen, aki regisztrál és náluk blogol.

A Tumblr filozófiája a gátlástalan spontaneitás felébresztése és a lopás legalizálása. (Sejtem, ezért a Tumblr-esek máris megköveznének:)

Azzal, hogy a tumblr-es blogíró copy-paste alapon bedob egy aranyos fotót, vicces videót vagy két sor idézetet és mér tolja is ki, a Tumblr szolgáltató ha nem is kényszerít, de minimum bíztat arra, hogy az ember ontsa magából a kétsoros/ egyképes "tartalmat". Ehhez jön még két dolog: először is, a lopás legalizálva van egy REBLOG felirítú gomb által, ami annyit tesz, hogy egy idegen Tumblr blog bármilyen megtetsző bejegyzésénél rákattintva egy az egyben átemeli a saját blogunkra a posztot, alul feltüntetve, hogy kitől származik. A másik, hogy a Tumblr ezt az átemelést ösztönzi azzal, hogy statisztikák helyett (arra ott az Analytics) belső pontozási rendszer (Tumblarity) alapján egy össznépi Tumblr-mércét állít fel és versenyezteti a tumblr-ösöket. Az ember Tumblarity-je annak a függvénye, mennyien nyomtak LIKE-ot egy-egy posztjára, hányan REBLOGGOLTÁK, illetve hányan követik (FOLLOW), mert az egész a Twitterhez hasonló szociális hálós rendszerben megy.

A Tumblr tehát mintegy tálcán kínálja a népszerűséget, ha az ember elfogadja a szabályait, és könnyen gyorsan napi 8-10 (-15?) posztot ~~ír szerkeszt~~ tesz közzé, nyúl le innen-onnan. A rebloggolás címen eladott tartalomtolvajlás bámulatos jelenség, igazából az új és a régi média találkozásának tökéletes mintapéldája: a hírgyártás 1.0-ás és a remixelés, villámgyors közösségi alapú keringetésének 2.0-ás elképzelése. Két magyarázat ütközése: "mért lopják már megint a képeimet" szemben a "világhíres lettél, az általad készített fotó kétóra alatt bejárta a fél világot" ideológiájával. Szép új világ, a copyright a múlté a hírnév esetleg bónusz; ha az ember feltölt valamit sose tudhatja hol látja viszont.

Visszatérve a gyakorlat szintjére, a Tumblr több dologban mégis zseniális és tanulságos kipróbálni, de erről a következő posztban olvashattok.

Médiademokrácia, tumblr-effektus, Tiananmen, #epi09: a blogolás jövője

2009-06-07T22:39:00.005+02:00

A terjedelmes cím mögött az elmúlt hetek dilemmája áll, a sok különböző szál most futott össze egybe.

Mert mi is történt mostanában az IRL nagyvilágban és itt a hálón élők között?

A glóbusz túlfelén a húsz éve lezajlott Tiananmen téri eseményekre emlékezett Kína, vagyis emlékezett volna közösen online is, ha a kormányzat le nem tiltja a szociális média minden szóba jöhető formáját, blogszolgáltatókat, Flickr-t, Twittert, hotmailt, youtube-ot, amin úgy általában a közösségek szoktak szerveződni a XXI. században. Na ezen aztán az egész nyugati világ egy emberként hördült fel és sűrűn emlegettek olyan fogalmakat mint cenzúra, sajtószabadság és médiademokrácia. (Micsoda ziccer, micsoda közhely...!)

De mégis, mi a hétszentség az a médiademokrácia?

A válaszhoz pörgessük át a földgömböt egy fél fordulattal a túloldalra: Magyaroszág, 2009 június 7, Európa Parlamenti választások. Mindez a Twitter segítségével az Indexen is élőben, a netizenek által közvetítve percről percre a #epi09 hashtag segítségével (a hashtag-ekkel lehet összefűzni egy témát).

Médiademokrácia, na de mi a különbség? Van egyáltalán különbség?
Chengdu-ban nemrég kiégett egy busz, egy járókelő pedig ahelyett hogy segítséget nyújtott volna, egy az egyben lekamerázta a balesetet és feldobta a netre. Ha a médiademorkácia a közvetítés életközeliségében mérhető, akkor egyértelműen a háztömb szintjéig lemenő helyi médiáé a jövő, ahol a digitális cenzúra megvalósíthatatlan miután mindenki kezében kamerás mobilok vannak amivel az egész valóság azonnal közvetíthető.

Vagy a Tumblr blogoké, ahogy mostanában tapasztalom.
Az élmény nagyon friss és számomra is letaglózó erejű: eddig a hagyományos blogolást felváltó mikroblogok, konkrétan a Twitter volt a közelmúlt hype-ja, de egyik napról a másikra valahogy a közérdeklődés előterébe türemkedett a tumblr blogok műfaja, amivel eddig csak futó kapcsolatban voltam. A Tumblr szolgáltató a twitter gyorsaságát a blogok kép-, videó- és szövegközvetítő tulajdonságával ötvözte, létrehozva egy minimalista dizájnra épülő, villámgyors és végletekig egyszerű kezelőfelületű, mégis nagyon csinos bestiát. Ha eltekintünk attól hogy a tumblr-t a használói tényleg minimális saját tartalom- maximális egymástól lopkodásra használják (reblogolásnak hívják), elmondhatjuk, hogy ez az újdonság épp fedi a Webisztán próféciáját, amin én is témáztam (többet is mint kellett volna), hogy egyre inkább élő közvetítés felé tolódik el a blogolás és úgy általában minden itt a neten.

Ezzel kapcsolatban kissé aggódom, ugyanis a Tumblr-ekkel egyelőre nem tudom tartani a lépést gyorsaság és live tekintetében, bár tudom hogy csak CSS kérdése a dolog. Inkább a mentalitás amivel még nem tudok mit kezdeni, a produktivitás és értékes tartalom igazi optimalizációs probléma. Lehet hogy nekem is ki kéne próbálnom, mint mások már megtették a lépést...

Múzeum körút 7.

2009-05-31T22:55:00.004+02:00

Mint tudjátok, előszeretettel hackelünk várost: legutóbb a Múzeum körút 7-es szám alatti belső udvar lett urban exploration áldozata. Ha valakinek új lenne és eddig körbekerülte a fél Astoriát, a Könyvudvarnak, Poster Urban Outfitnek és egyéb alter boltocskáknak otthont adó átjáró, épp az elte bétékával szemben, a legrövidebb egérút a Körút és a Magyar utca között. Mégis, érdemes egyszer szép lassan is keresztülvágni, ugyanis a hely egy újabb, múltból itt ragadt pusztuló ékköve a Városnak.

A képek egy bámulatos varázslattal (onmouseover:) történnek bemutatásra, ha fölé viszitek az egeret, további részleteket láthattok. (A forradalmi onmouseover-fotóalbum copyright: Urban Buddha!!!)

Csütörtök kora délutáni életkép. Negyvenes faszi vitatkozik egy tavaszamúlt nővel: "de értsd mámmeg, egy férfi nem így csinálja...!" - "De én szeretlek Jóuzsikám és nem foglak hagyni...meg kő vátoznod!" - "Inkább haggyuk egymást békin, jóvan?!"

Öreg mami siet át kosárral, felülről egy macska az ablakban éktelenül nyávog.

Itt lelhető fel a környék egyik leggazdagabb street art lelőhelye is (a dagi srácot még sose sikerült bemozdulás nélkül megörökítenem a kevés fény miatt).

Hackerfilozófia 7 pontban

2009-05-30T09:34:00.007+02:00

Cél.
Mindig kell egy cél. Cél az, amit elsőre nem tudsz megcsinálni. Minden cél egy megoldásra váró feladat, probléma.
Megértés.
Először semmit sem értesz.
Pedig nemértésből megértésbe el lehet jutni minden esetben, kivétel nélkül.
Csak akkor nem, ha nem akarod eléggé.Ha nem sikerül, nem akartad eléggé.
Ha elég ideig ostromlod, minden falon találsz rést a bejutáshoz. Minden problémán fogódzót a megértéshez.
Minden ami statikus, bűn és gyávaság. Kijelenteni hogy valamit nem tudsz, nem neked való, az a saját statikusságod -ergo gyávaságod- elismerése.A megértéshez eljutni akarat kérdése, dinamikus folyamat.
Folyamat.
Ha eleinte semmit nem értesz, ülj nyugodtan és ne add fel. Minden idő kértése, de az elejéhez bátorság kell. Keress mintákat, kapaszkodókat, réseket. Indulj el...
Fejlődés
...és haladj. Folyamatos haladás, törekvés, fejlődés, kis lépésekben, konokul előre.
Kérdezz!
Nincs olyan hogy szégyen, az csak az ostoba büszkeség velejárója, hátráltató erő. Valld be hogy nem tudod, nem ismered, fogalmad sincs róla. Mindenkit becsaphatsz, csak magadat nem. A legnagyobb gát mindig saját magad.
Ne várj megváltást.
Magadnak csinálod, csak magadtól várhatsz bármit is. Neked kell utánajárnod ha tényleg akarsz valamit. Tanulni csak saját magad, autodidakta módon tudsz, minden más csak ráadás.
Hozzáférés.
Előbb-utóbb falakba fogsz ütközni, mert a világban falak, ajtók, zárak védenek mindent. És itt kezdődik a történet...

Ehhez nem kell igazi hackernek lenni, ez mind csak gondolkodásmód. És persze semmi köze a számítógépekhez vagy programokhoz, egyszerűen a XXI. századhoz szükséges problémamegoldó logika rövid receptje.
Stay tuned!

KCSSK mint helyi érték: a lokális blogolás lehetőségei

2009-05-27T22:16:00.009+02:00

A tavalyi-tavalyelőtti Goldenblog verseny oldalain nosztalgiázva az jutott az eszembe, mennyire nem értettem még egy éve, mire föl is alakított a zsűri egy külön Helyi Érték elnevezésű kategóriát. Egy évnyi blogolás után tökéletesen fordítva látom a dolgokat és idén már én is a tavalyi nyertesre vagy valamelyik lokális blogra szavaznék, ha engem kérdeznének.

Blogot írni elég sok mindenről lehet és szokás is, lényeg hogy kell valami központi narratíva, ami köré az egész felépíthető. Namost, ha az emberrel épp semmi rettenetesen kalandos nem történik, nem szakított éppen, nem kungfuzták le az ellenőrök vagy nem vett hibás feliratú lókolbászt a teszkóban akkor találni kell valamit, amiről lehet írni, amire lehet hivatkozni úgy, hogy a sokszáz potenciális olvasó értse. Mert mondjuk ott jár el mellette nap mint nap, látja, ismeri, a közelében lakik, egyszóval nem semleges számára a hely, mert a sajátjának érzi.
Ennyit jelent a lokális blogírás.

Azon gondolkozom egy ideje, vajon lehet-e, érdemes-e kifejezetten helyi érdekeltségű olvasótábort "kiépíteni", egyszóval mekkora netes látogatói potenciál van egy helyi közösségben? Egyszer talán már volt szó a cultural discount jelenségéről, ami annyit tesz, hogy hiába vágyódunk el a messzibe, nézünk sorozatokat amik a távoli Florida narancsvidékein vagy éppen New York utcáin játszódnak, a hazai, helyi, közeli dolgok mindig sokkal jobban érdekelnek minket: a magyar szappanopera mindig megveri a brazilt itthon, mégha ezerszer gaygibb is. Vajon ajánlott-e kihasználni ezt a hatást és a helyi közösségi identitást meglovagolva írni a szűkebb környezetről a helyieknek?

Az egyik leggyakrabban előforduló keresőszavam a KCSSK, pedig nem sokszor írtam róla, ha jól emlékszem. A KCSSK a maga 1300+ főjével az ország legnagyobb kollégiuma, egy tizenkét emelet magas monstrum félúton Budaörs felé. A KCSSK egy élő méhkas, egy kisebbfajta falunyi ember összezsúfolva egy finoman szólva is szerény állapotban álló épületbe. Ha az idén sem sikerül megvalósítani a már évek óta tervezett felújítást, akkor valószínűleg augusztus eleje felé, a középiskolás felvételik eredményének napvilágra kerülése után leendő bölcsész- és tétékás- (íkás-) palánták fogják ostromolni a Google-t az eltés kollégiumok, köztük a KCSSK megfelelő keresőszavaival. Én meg itt ülök az innenső oldalon, és próbálom kitalálni, mi is érdekelheti a kereséshez folyamodókat, milyen oldaláról is kéne bemutatni az életet errefelé. A közhelyszerűvé rágott egyetemista partikról, az itt élők önszerveződéséről, folyosós plakáton hirdetett bizniszekről, Kőrösi Gárdáról és zűrös belső ügyletekről, a tizenegy szint szociográfiájáról, a szomszédos kisbolt árstratégiájáról vagy a Csoogle nevű kolihálóról... nem is tudom.

Jó lenne valahogy összefogni ezt a hangyabolyt: ennyit takar a lokális blogolás.

Két hét után: lifestream vs objektív újságírás

2009-05-24T18:06:00.007+02:00

Több mint két hét telt el az utolsó poszt óta. Ez elég ahhoz, hogy szépen kisimítsa az amúgy vadul hullámzó látogatottságú görbét. Nameg ahhoz is, hogy bizonyos dolgokat újragondoljak.

És hogy mi történt ez alatt az idő alatt? Az utcák kitapétázódtak mindenféle szimpatikus politikus arcával és ígéreteikkel, a félév minden átmenet nélkül egy viharos vizsgaidőszakba torkollott és esténként a hegy aminek a lábánál lakom, egyre merészebb meghódításra kerül futás címen.

Talán csak véletlen egybeesés, de életre utaló nyomokat vélek felfedezni a hálón is.

A nullák és egyek között valami különös jelenséget tapasztalok egy ideje, bár lehet hogy nincs benne tendencia, csak nekem új a dolog: a blogoszféra, talán a twitter-versenynek köszönhetően, valahogy ráállt egy másfajta stílusra, a lifestream-szerű hangvételre. A lifestream, mint webkettes, abszolút ideológiagyanús toposz már kering egy ideje a neten: milyen jó is ahogy az ember egy az egyben leadja az életét minden lehetséges csatornán át. Láttunk már srácot a fejére szerelt kamerával, meg reklámcélból világ körül utaztatott kézzel-lábbal kommunikáló kiscsajt, de eddig ez mind csak elmélet volt.
Most viszont...
Mintha visszautaztunk volna az időben a Lumiere-fivérek és a filmezés hőskorába, komoly emberek pózolnak zajos webkamerákon romkocsmákból, maguk sem tudják miért, csak azért mert lehet ilyet is, élőben jelentkezni. És a dolog tényleg jó.
Aztán a Tumblr blogok világa: képzeljünk el egy blogszolgáltatót, ami a tartalmak ~~összelopkodására~~ villámgyors remixelésére épít, mellesleg nagyon is látványosan ahogy a magyarokat végignéztem. A tumblr blogok egytől egyig az egyszerű és megragadó látványvilág jegyében íródnak, kár hogy semmi tartalom nincs mögötük. Amire jók, arra viszont nagyon: gyors, egyszerű közvetítésre.

És akkor akár le is vonhatjuk nagyvonalúan a tanulságot: a múltkor tévedtem, kétfajta hozzáállás képzelhető el: az objektív újságírást klasszicizáló, kimerítő és nehézkes tematikus- szakmai blogok és az élőszót utánzó, közvetlen, gyors tudósításra, szubjektív elbeszélésre építő lifestream.

Másfél év tapasztalata azt súgja, ez az utóbbi az igazi. A rendszeres jelentkezés, a pillanat megragadása fontosabb, mint a kimerítő részletesség és alaposság.
Tehát mostantól: kötelező felszínesség és élő kapcsolás innen, az Urban Buddháról!

Szakmai profil vs. személyesség: offtopic a blogban

2009-05-07T14:12:00.007+02:00

Mivel egy kedves kommentelőmtől azt a nemhivatalos (szóbeli) javaslatot kaptam hogy sok lesz a jóból, vagyis a városjáró posztokból, ki kell éheztetnem a népet hogy várják ezeket, így most jöhet egy kis offtopic eszmefuttatás.

Tehát a sztori, csak tényszerűen, mert nem olyan bonyolult az ügy: adott a magyar blogoszférát, amit az elmúlt hetekben felforgat a Twitter verseny, mint arról már tudósítottunk.
Három blogger indította el a lavinát és a vezetést Hírbehozó, a Webisztán szerkesztője vette át.
Ezt az infótech blogot idáig lényegretörően száraz írásai tették ismertté és elismertté; a népes olvasótábor megismert egyféle stílust, HH viszont a verseny óta kifejezetten életközeli, néha kissé már túlzó közvetítések formájában jelentkezik, nem csekély visszatetszést és felzúdulást váltva ki a kommentelők soraiból a száznyolcvan fokos fordulattal.

Hogyan tesz az ember szert követők hadára a blogjához? Egy vendégposztban már irkáltam olyamiket, hogy a jó dizájn, a SEO csak az első benyomásokhoz elegendő eszközök, ami elkötelezetté tesz, az az olvasó szemében a jól megszokott stílus, vagyis a blog profilja. Egy blogger tehát akkor számíthat hű olvasókra, ha képes fenntartani a témáinak, a profiljának a konzisztenciáját.
Mégis, mi az ami belefér egy-egy blog profiljába?
Mi alapján passzol egy téma, míg egy másik nem?

A második generációs bloggereket állítólag a professzionalitás különbözteti meg a kezdeti, főképp énblogban utazó elődeiktől. Ma a legjobb blogokra azt szokás mondani hogy "szakmai" vagy "tematikus", de úgy tűnik a nyugaton már hódító 140 karakteres lifestream stílusra nem annyira kapható még az olvasótábor.
Ez itthon még az offtopic kategóriába tartozik.

Off topic, vagyis eltérni a témától.
Gyakorlatilag a legelső posztomtól kezdve folyamatosan azon gondolkodom, mi számít offtopicnak. Ismertnek lenni bloggerek között is csak annyit tesz, ismertnek lenni valamiről, vagyis egy bizonyos profilról. Ezt a szakmai jelllegű írások adják, amik viszont unalmasak a szakbarbárokon kívüli olvasóknak. Szélesíteni kell tehát a kört, de meddig?
Mennyi spontán, személyes tartalom fér meg egy blogban?
Mennyire kell, lehet szigorúan megmaradni a főcsapásnál?
Hogyan hozható a két igény egy fedél alá?

Mélyen tisztelt bloggerek, legyen akkor ez körkérdés: kinek mi az ami belefér, mi alapján engedtek szabadjára egy témát?

Rejtett terek Budapesten: kapualjak és belső udvarok világa

2009-05-03T21:06:00.004+02:00

Amióta alászálltam a Rákóczi út 12-14. szám alatt található belső világot végigfotózni, azóta gondolkodtam rajta, hogyan is lehetne az élményt közzé tenni, milyen leírás dukál az újabb urban exploration-höz ha nem akarom csak magukat a képeket kirakni.
Hundertbasser, a forrás: budapest szerzője a minap megadta a megoldást a kérdésre egy bejegyzéssel, amiben Giambattista Nolli, Róma rejtett tereinek feltérképezője (interaktív térkép itt!) nyomán Budapest nyílt, de kevésbé ismert köztereit igyekszik összegyűjteni. A poszt nem maradt visszhang nélküli, erre reagálva az Urbanista is feldolgozta a témát. Ezek után nem kérdés hogy itt az Urban Buddhán is közreadjuk Budapest turisták által kevésbé ismert zugait, azok közül is először a régi építésű bérlakások belső udvarait, gangjait. Ezzel párhuzamosan készül egy google maps-es házi gyártású streetwise térkép is, amin folyamatosan rögzítjük a klasszikus, titkos meg a kevésbé rejtett helyeket, de most lépjünk be a Rákóczi út 12-14-be!

Képaláírás:
A Rákóczi úton az Astoria felé sétálgatva nem sok minden árulkodik arról, milyen csodálatos belső terek vannak egy-egy kapubejárón túl. Három éve fedeztem fel a helyet és annak idején is egy cipőbolt volt a szájánál. Visszanézve még megvillan egy piros hetes, de távolodunk a kinti nyüzsgő forgalomtól. Odabent már teljes az időtlen csönd, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Különös, de megél itt egy pár bolt: fodrászat-kozmetika, könyves, júpíszí, használtmobilos. Sőt, odafent a második-harmadik emelet környékén a "Magyar Cukrász Iparosok Országos Testülete" kiírás olvasható egy zöld ajtón. A nyikorgó csupa rozsda lépcsőn feljutva a négy (öt?) emeletes épület folyosóin egyébként majdnem tökéletes a mozdulatlanság, egy morcos negyvenest láttam kijönni valamelyik lakásból, de nem tűnt valami közlékenynek. Egyedül egy ~~cigány~~ őslakos néni nézte a felső szintről bagózás közben hogy ki ez betolakodó és mit kattintgat körbe. Néhol látni az élet nyomait, szépen gondozott muskátlik babakocsi-vázban, egy feltámasztott lábtörlő, parabolaantenna tányérja.

Kíváncsi leszek, mikor törlik el a föld színéről ezt a műemléknek is elmenő házat valamilyen felújítási program keretében.

Hogyan ismerj meg egy idegen várost mielőtt odaérnél?

2009-04-27T21:31:00.005+02:00

Nem is olyan régen még kérdés volt számomra, lehetséges-e és egyáltalán van-e értelme utazás előtt tájékozódni az úti céllal kapcsolatban. Most már tudom, hogy nem fölösleges a téma, méghozzá épp azért, mert rengeteg forrásból származó információ, sokféle eszköz, vagyis a világháló teljes technikai apparátusa segíthet a háttérből, ha valaki utazást tervez egy idegen városba. Ha az ember tudja, hogyan kell okosan használni ezeket a forrásokat, akkor nem csak egy bizonyos helyet tehet magáévá hanem bármely városban otthon érezheti magát, mivel a legtöbb rendelkezik bizonyos közös szerkezeti elemekkel.

Mint tudjuk, főleg kétféle városszerkezet létezik: a háló és a rács alakú, a többi ezeknek valamilyen keveréke.
A háló alakú szerkezet jellemzően az európai városok térképeiről köszön vissza, a történelmi hátterük szerint ezek mind valamilyen kulturális centrum (templom, székesegyház, Róma: Colosseum!) köré épülő sugárutakkal és koncentrikus körutakkal bírnak.
A rács alapszerkezetű városokra viszont az Újvilág gyarmati települései, illetve a római Castrumok, azaz katonai telephelyek a megfelelő példák. Ezek párhuzamos és merőleges utakból állnak, általában üzleti centrumokat körülölelve.

Maradjunk az ódon Európa hálószerű városainál, elvégre az egyetlen világvároskánk, Budapest is ilyen.
Hogyan indulj neki egy ilyen pókháló-városnak?

Tájold be magad. Mint az útszéli táblákon a turistáknak: "Ön itt áll" (piros pötty). Az, hogy éppen a háló melyik részén tartózkodsz, máris megadja a lehetőségeidet.
Fő vonalak. Vess egy pillantást a térképre megfelelő távolságból: ha elég messziről szemléled, kirajzolódnak a város vérkeringésének legfőbb ütőerei, a centrum, a széttartó sugárutak és a körutak több gyűrűben. A forgalom itt a legnagyobb, ha ezeket az útvonalakat rögzíted mint egy egyszerűsített térképet és memorizálod máris megvan a város csontváza és garantáltan nem tévedsz el.
Keresd meg a helyet ahova a pókháló szálai, a sugárutak összefutnak: ez a centrum. Nem kell ismerned a városzerkezet koncentrikus modelljét ahhoz hogy kitaláld, a belváros, downtown, CDB (central business district) a város életének központja, a legfőbb bankokkal, üzletekkel, irodákkal, parkokkal és terekkel. A közbiztonság itt a legjobbnak mondható, Budapesten ilyen az V. kerület, ugyanakkor a sétáló- és evőutcák nagyja is itt lesz, így ügyesnek kell lenned ha olcsón meg akarod úszni.
Keres más csomópontokat a térképen: tereket, kereszteződéseket. Ezek a város gócpontjai, a forgalom elosztópontjai, kulcsok az egyik vonaltól a másikig, ezeken könnyen és gyorsan lehet közlekedni. A helyi alközpontok, mint a Moszkva tér vagy az Örs vezér tere kisebb városok a városban, gyakran a fontosabb tömegközlekedési eszközök végállomásai.
Tipp ha gyalogosan akarsz elérni valamit: gyakori helyzet hogy a pókháló külső ívéről mész befelé. Hacsak nem tudsz közvetlen vonalat kis utcákon mindig kérdés ilyenkor, hogy előbb a sugárúton sétálj végig és utána a körúton vagy fordítva. A helyes megoldás az egyes azon egyszerú oknál fogva, hogy a külső ívek (körutak) kerülete mindig sokkal nagyobb. Pesti példa: eljutni a Boráros térről az Astoriára vagy a Blaháról a Fővám térre.
Amit párhuzamosnak vagy merőlegesnek vélsz, az nem biztos hogy a valóságban is úgy van. Egyszer a Népszínház utca vitt olyan messzire a kitűzött célomtól hogy a végén már azt sem tudtam merre járok, csak mert azt hittem az elején hogy párhuzamos a Rákóczi úttal.
Ami a leginkább be tud kavarni, az az Y-elágazások. Példa: az Egyetem tér a Királyi Pál és a Kecskeméti utca találkozásánál, vagy a Gerlóczy kávézó sarka. Ha ez nagy és tágas térrel is párosul, még nehezebb: a Móricz Zsigmond körtér legelső alkalommal maga volt a pokol, a teljes tájékozódásképtelenség.
A térkép alapján elképzelt és a valóságban tapasztalt helyszínek igen különbözőek lehetnek. Ez a kanyargós budai kis utcákon érzékelhető leginkább. Itt elég sokat segíthetnek fix tájékozódási pontok, például templomok.

Folytatása következik...

Magyar Twitter-őrület?

2009-04-25T20:07:00.008+02:00

Játékszabályok.

A Twitterben 140 karaktered van hogy kifejezd magad. Hol vagy, mit csinálsz, mit látsz, mit tervezel.
Önkifejezés egy SMS hosszában: egyszerűség, semmi ömlengés. Életképek.
A Twitter annyi mint minimalizmus, felesleges sallangoktól mentes kommunikáció.
Twitter annyi mint csiripelés. Belecsöppensz egy rakás idegen csiripelésébe, a feladat: vedd fel a fonalat.
A Twitter kicsit olyan mint az iwiw, de csak egy kicsit: közösségi oldal ahol követőkre tehetsz szert.
A különbség, hogy míg az iwiwen mindenki titokban kukkol, a Twitteren csak a tweetek, csiripelések alkotják az egészet.
Az vagy amit mondasz, ahogy mondod, akinek mondod.
Ha csak magadban beszélsz, egyedül maradsz. Ahány embert meg tudsz szólítani, annyira leszel otthon a Twitteren. Mint a valóságban.
A Twitter nem chat, nem a parttalan kétszemélyes pofázásról szól.
A Twitteren a legtöbb elejtett száznegyven karaktered szól valakinek, nyilvános, téged képvisel. Ha megtetszik valakinek a dumája, kattintasz és követed.
A Twitteren követőket, rajongókat, nyájat gyűjthetsz, akik figyelnek arra amit mondasz.
A Twitteren közvetlenül szólhatsz a nagyokhoz is és talán ők is felfigyelnek rád.

A történet és a verseny.

A Twitter 2006-ban született, azóta a fél világ azt próbálja kitalálni, mi értelme, hogy lehetne pénzt csinálni belőle és főleg hogy mitől lett olyan sikeres.

A közelmúlt kocka-bulvár szenzációja szerint Ashton Kutcher, a CNN és Britni Szpírsz versenyzett az egymilliomodik követőért; természetesen Demi Moore férjura nyerte a meccset. A Twitter külhoni sikerein felbuzdulva és az alkalmazést propagálandó kis hazánkban a Webisztán hirdette meg a versenyt a kétezer- kilenc követőért, hozzá csatlakozott a Plastik Média, Doransky, majd a Dragonweb, a Spejz Béta és egyre többen.

Tisztelt Urban Buddha olvasók, mi is ringbe szállunk -a cél persze kissé ködös és távoli és mégsem a szám fontos, hanem hogy minél többen csatlakozzatok a Twitterhez.

Nincs tehát más dolgotok, mint hogy

regisztráljatok a Twitter.com-on és
kövessétek az Urban Buddhát élőben!

Mind mapping és szervezettség a blogokban

2009-04-21T15:00:00.011+02:00

Kiinduló kérdés.

Már a kezdetektől fogva a legnagyobb problémám volt a blogírással kapcsolatban, hogy mégis hogyan lehet különböző dolgokat leírni úgy, hogy az összefüggő egységet alkosson. Hogy fog az ide tévedő olvasó egységes képet kapni hogy miről is van szó, ha minden gondolatot le akarok írni? Mi a teendő: kizárni a témák felét valami egységes, jól megragadható profilért cserébe vagy csapongani össze-vissza és remélni hogy a látogató majd megtalálja amiért érdemes itt maradni?

Azóta jártam a blogoszféra széltében és hosszában és az adatbányászat kapcsán megszületett valami megoldásféle a fejemben.

Tézis.
Minden blog sikeressége a szervezettségétől függ.
A SEO csak odahozza a látogatót, a szép dizájn meg ad plusz öt másodperc esélyt, esetleg egy bookmarkot. Az igazi feladat az, hogy minden olvasó keresztbe-hosszába végigolvassa az egészet, csak így van esély megfogni.

De mégis hogyan?
Helyes navigációval. Akármilyen zseniálisak is egy blogger gondolatai, ha csak a legutolsó poszt látható ami két bugyuta sor és nincs tovább, akkor minden érték rejtve marad az odatévedő elől, mert a blog rosszul szervezett.

Ötlet: mind map és rokonai.
Mostanában a címkefelhőn kívül egy másik adatvizualizációs technikai is nagyon divatos, ez pedig a mind map (gondollattérkép) és a kevésbé ismert rokonai, a fogalomtérkép és az argumentum térkép. Mit takarnak?

A mind map (gondolattérkép) inkább látványos, mint hasznos, brainstorminghoz gyors rögzítésre ragyogóan alkalmas eszköz: egy központi kérdés köré asszociatív alapon, lazán kapcsolt ötletek halmaza (további példák).

A fogalomtérkép (concept map) sokkal inkább alapoz a matematikára, lévén a fa-struktúrát használja egy kulcsfogalom és a hozzá tartozó részek közti kapcsolatok feltérképezésére. Jóval egzaktabb a mind map-nél, mivel nem a szabad asszociációkat sorolja szabadon egymás mellé hanem fogalmi hierarchiába rendezi, ez ugyebár a fa-struktúra lényege. Emiatt némiképp körülményesebb is elkészíteni.

Az argumentum térkép (részletesen a Dragonweben) az informális logika eszköze, ami ha... akkor, mert..., mint... kifejezésekkel köti egyik gondolat eredményeit a következőhöz, vagyis már egészen közel áll a formálisabb (program)nyelvek gondolkodásmódjához.

Következmény.
Bármilyen témájú gondolat rögzíthető és visszaadható akármilyen formában, az egységek közti kötések kidolgozása a lényeg. A kérdés csak annyi, hogy lehet vázlatosan és asszociatív alapon, jegyzetelősen posztot írni, majd azt egy foglami hálózaton belül elhelyezni viszonylag rövid időn belül?
A feladat tehát lehetővé tenni a rögzítést (írás, a bloggernek) és a prezentációt (olvasás, a látogatónak).

Létezik a természetes asszociációs folyamat, ahogy gondolkodunk egyik asszociáció jön a másikból. Ha valaki jól tud tanítani akkor a saját fejében levő szervezettségét jól tudja közvetíteni. Az érthető írás annyi mint az asszociációk, gondolatfolyamok helyes egységekre darabolása és összekötése.

Mint a wikipédia, kiegészítve az időbeniséggel, hogy statikus állóképekből dinamikus, az idő előrehaladtával alakuló- kiegészülő részeket kapjunk, amik viszont ugyanahhoz a fogalmi egységhez kötődnek.

A valóságban ugyanez történik.
Az ember egyévesen megismerkedik az alma ízével pempő formájában, kétévesen már talán az alma képét is hozzákapcsolja, aztán megtudja hogy nemcsak piros hanem zöld is van aminek más az íze, aztán rájön hogy a Starking meg a Jonatán, aztán megismeri az alma elvontabb vonatkozásait, például hogy éva ezzel vitte búnbe ádámot (legalábbis a néphagyomány szerint), vagy hogy az Apple az nem véletlenül van laptopok hátulján, vagy hogy a New Yorkiak mért emlegetik annyira a Big Apple-t és még sorolhatnánk.

További kérdések.
Hogyan lehet vázlatokat, töredékeket, csonkokat közzétenni?
Mekkora egységekre kell darabolni a gondolatokat?

Olvasni az utca nyelvét - street art Budapesten

2009-04-18T22:24:00.008+02:00

Minden város olyan mint egy hagyma: rétegei vannak.
A felületes szemlélő persze azt hiszi hogy csak egy csomó jól-rosszul egymás mellé illesztett ház, vagyis a legkülső réteget, a jelentések felszínét kapirgálja. A város hagymarétegei ugyanis a lakók által korok alatt rárakott jelentések organikus káosza.
Olvasni az utca nyelvét - annyi mint tájékozódni a jelentéstartalmak között. Esztétikai alapon megítélni egy utcarészletet, legyinteni egy romos házra, megbotránkozni egy graffitin - annyit tesz, mint önként vaknak és süketnek lenni az utcára és jól hangzó sztereotípiákra cserélni a jelentések nagy részét.
A street art nem igazán sorolható a hagyományos művészetek közé, egy-egy műre azt mondani hogy tetszik vagy nem tetszik teljes tévedés, megideologizálni persze lehet, milyen undorító hogy a huligánok mindent összepiszkítanak, letörném a kezét is. A street arthoz pont a "huligánokon" át vezet az út, ugyanis minden egyes graffiti valójában nem más mint jelenlét- demonstráció.
Mint a barlangrajzok: mamutok meg gazellák, néha meg egyszerűen csak a festékes kezük nyoma. Miben különbözik a párezer évvel későbbi XXI. századi változat? Semmiben, most is vannak teljes falas művek meg tag-ek, csak közben feltaláltuk az írást is. Kommunikáció ez is: "itt élek, vegyél észre, görbe tükröt mutatok a világnak, pont itt az utca közepén hogy ne tudj elmenni mellette!"
Íme pár példa, még mindig a VII. kerületben sétálva bukkanhatunk rájuk.

NE! ...ne rombold le a várost.

Az agyat megevő televízió.

Sablonnal (stencil) fújt cipők. Nyitott szemmel kell járni hogy észrevedd.

Szabadtéri kiállítás egész utca- hosszan. Komplett számítógép monitorral három és fél méter magasan a falra erősítve.

Modern városi szellemek.

Nem tudom kinek a művei ezek a majmok, de egész az Üllői útig megtalálhatók.

Profi stenciles majmok és banánok.

"Az ingatlanspekuláció antiszociális"

Az a bizonyos híres ál-tócsa a Dob utca 13-15. alatt.

Majdnem életnagyságú nőalak, mellette A/4-es lapokon felirat: "Az idő nem boldogít!"

Budapest zsidónegyede a.k.a. Erzsébetváros, VII. kerület

2009-04-18T20:58:00.011+02:00

Keresztbe-kasul bejártam az Erzsébetvárost, vagyis Budapest zsidónegyedét.
Egyesek szerint ez nem is megfelelő megnevezés, mivel csak a XX. század ragasztotta rá és a város zsidói annak idején főleg a Lipótvárost, Ferencvárost és Budát lakták. Igen, részben igaz, de elég csak végigsétálni a műemléki státuszú épületek bekamerázott, zegzugos eklektikája között, mondjuk a Wesselényi vagy a Kazinczy utcán.
Vagy még inkább a Dob utcán.
Mondjuk egészen a harmincötös számig.

Orthodox Kosher Étterem Restaurant, árnyas és szűk kapualj után hosszú, napos belső udvarok, elismerésre méltó tisztaság és valami furcsa csöndes atmoszféra, hogy akármilyen bátran is sétáltam be ide, vendég vagyok. Vagy inkább betolakodó. Héber feliratok, kamerák kereszttüzében óvakodok bentebb, lépésenként távolodok a keskeny bejárat visszavonulási ösvényétől és a külvilágtól, a torokszorító érzés fokozódik. Ahogy sejtettem, a belső udvar napsütötte kövezetén nemsokára határozott léptekkel egy félreérthetetlen származású férfi közeledik olajos hajjal és fenyegetően feszes testtartással. "Please don't photo! Just look, okay?!"- visszafojtott agresszió lappang a hangjában, de miután veszem a lapot és vállalom a balfasz elkóborolt turista szerepét aminek nézett, kissé megenyhül ahogy lassan kihátrálok és észre sem veszi ahogy hasból ellövök pár képet mialatt befészkeli magát a security feliratú portásfülkébe, a lélekjelenlétemből még egy "good bye"-ra is futja, amire gyanakvóan bólint.
És igen, kifelé menet konstatálom, hogy a vasrácsok felett ki van írva: "Biztonságuk érdekében kérjük az ajtókat becsukni." Van ahol az integráció egyszerűen nem kérdés, a defenzív befelé zárkózás sok kellemetlenségtől megóvhatja az embert.

Kövessétek tovább az Urban Buddhát, a VII. kerületi kalandozás folytatódik!

Hiro Protagonist vagyok, információval kereskedek (Neal Stephenson: Snow Crash)

2009-04-12T11:21:00.006+02:00

"A munka egyszerű. Hiro adatokat szerez. Ez lehet pletyka, videorészlet, hanganyag, pár szám egy albumról, fénymásolt dokumentum. Lehetnek akár viccek egy friss katasztrófáról. Hiro feltölti az anyagokat a CIC adatbázisba, aminek korábban Kongresszui Könyvtár volt a neve, de ma már senki sem hívja így. A legtöbben azt sem tudják, mi a "kongresszus". És a "könyvtár" jelentése is kezd elhomályosulni. [...]
A CIC-nek stringerek milliói töltik fel az adattörmelékeket. A CIC ügyfelei -többnyire óriáscégek és kisállamok- rendszeresen böngészik a Könyvtárat, és ha találnak valami hasznosat, amit Hiro töltött fel, Hiro pénzt kap.  Egy évvel ezelőtt feltöltött egy forgatókönyvvázlatot, amit egy burbanki ügynök kukájából lopott. Hat stúdió akarta látni. Abból fél évig kajált és bulizott.
Azóta sanyarúbb idők járnak. Saját bőrén tapasztalta, hogy a Könyvtárba kerülő információ kilencvenkilenc százaléka senkit sem érdekel. Példa: miután egy Kurír mesélt neki Vitalij Csernobilról, Hiro több hétig gyűjtött adatokat a legíjabb zenei irányzat, a Los Angeles-i ukrán nukleáris fuzz-grunge történetéről és főbb képviselőiről. A hang- és képanyaggal megspékelt vaskos dokumentumot aztán elhelyezte a Könyvtárban. Azóta se nézet bele egyetlen lemezkiadó, ügynök vagy kritikus sem."

(Neal Stephenson: Snow Crash)

És tényleg, egy blogger is valami egészen hasonlót csinál... Részlet a Snow Crash-ből, ami alapján a Second Life-ot megalkották.

Urban exploration: kalandozásaim a Párisi Udvarban

2009-04-09T20:12:00.028+02:00

A Ferenciek terének vad forgatagától alig pár méternyire nyílik az a bizonyos leereszthető díszrácsos vaskapu, aminek a túloldalán a Párisi Udvar kísértetbirodalma rejtőzik. Kíváncsi lennék, hogy a Jégbüfében naponta megforduló százak közül hányan tudnak róla, hogy ugyanabban az épületben egyetlen fallal arrébb valami egészen más létezik, egy szebb korokat is megélt elsüllyedt világ, egy igazi zárvány a Belváros kellős közepén, a kíváncsi szemek elől megbújva. Simán lehetne turisztikai cél, ha nem elhanyagolt szégyenfoltja lenne a városnak.

Szomorú történetre számítottam amikor az ismeretlenséget kutatva a Párisi- és a Kígyó Udvart is magában foglaló Brudem-ház történetéről keresgéltem, de a hálón csak töredékeket találtam. A Párisi Udvar, ha igaz, 1909-ben épült Schmahl Henrik tervei alapján, késő eklektikus stílusban. Az ötemeletes, üzletpasszázsos, két belső udvaros irodaház egykor a Belvárosi Takarékpénztár szerepében tündökölt és műemlékvédelem alatt áll. És tényleg olvasható a padló fémrácsaiban a Haas és Somogyi mérnökök, Budapest VI., Frangepán u. 7., és a gyártó, az Osztrák-Magyar Luxfer Prizma Gyár Kft. neve. És igen, a sors iróniája hogy az elhagyatott gyönyörű Párisi Udvar ma leginkább Ibusz-palotaként ismert, ugyanis nemrégóta Magyarország vezető utazási irodája itt ütötte fel hadiszállását.

A csodálatos kupolának és pár halódó kis boltnak helyet árnyékos belső udvar három irányból is megközelíthető: a Ferenciek teréről a Duna felőli aluljáró után közvetlen, a Petőfi Sándor utca felől a Coffee Heaven után balra vagy a Kígyó utcáról a kissé félelmetes Kígyó Udvaron át.

Annak idején, úgy két éve amikor felfedeztem a helyet, a Coffee Heaven utáni első belső kis üzlet, a Passy Bijoux (egy a kábé három még működő boltnak odabent) melletti főlépcsőház még nem volt lezárva azzal a vasráccsal, mint most, így be tudtam jutni az épület belsejébe: akkor bejártam a legtetejéig mind az öt emeletet. A kupola felülről körbejárható, a dohos félhomályt megtörik az ismeretlen lyukon beszökő napsugarak, a galambokon kívül nincs mozgás, mindent vastagon borít a guano és a teljes pusztulás érzetét kelti. Azon túl még vagy két emelet van felfelé üres gangokkal, átjárókkal és ezeréve ki nem nyitott ablakokkal amik belső udvarokra és tetőkre néznek.

Most csak a másik, a kisebb lépcsőházba sikerült bejutnom, miután beszélgettem egy sort az épp liftet javító munkásokkal ("életveszélyes, senkinek nem ajánlanám... micsoda koszfészek... azisetnverjemeg ezt az egészet le kéne mán dózeróni"). Az állapotok két év alatt semmit nem változtak, a kupolához nem sikerült átkerülnöm, mert nem akartam kockáztatni hogy véletlenül túl gyorsan kész legyenek a mesterek és ott ragadjak bezárva, de tudom hogy a tökéletesen kihalt lépcsőházakon át van kapcsolat a túloldalra és talán legközelebb sikerül egy erkélyre vagy padlásra vezető járatot is találnom.

Íme a kisebb lépcső és az út felfelé...

Három emelet magasan a kupolával egy szintben a folyosókon...

...és újra kint az utcaszinten a Petőfi Sándor utca felőli kijáratnál.